Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A luxusmárkák ismét divatbemutatókkal ünnepeltetik magukat, miközben a világ a pusztulás szélén áll

Évente kétszer lezajlik az úgy nevezett „fashion month”, azaz a divathónap, amikor a tervezők New Yorkban, Londonban, Milánóban és Párizsban mutatják be a következő szezon kollekcióit – idén épp most indul a téli felvonás, amikor is a 2020-as ősz-téli időszakra tervezett darabok láthatóak a kifutókon. 

A divatiparban éles határok választják el a fast fashiont és a dizájner márkákat, hiszen mind szimbolikusan és materiálisan a két végletet jelentik: amíg a H&M- és Zara-vonal a globális északon a legtöbb ember számára megfizethető, addig a luxusmárkák csak a felső 10 százalékhoz szólnak. 

Ugyanakkor ezekkel a bemutatókkal a luxusmárkák olyan publicitást nyerhetnek maguknak, amivel messzebb is elérnek, mint a saját vásárlókörük, így hát rendre sportot is űznek abból, hogy minél látványosabb és lenyűgözőbb show-t kerítsenek a ruhák bemutatása köré. 

A fast fashion az olyan ruhaüzletek gyűjtőneve, akik elérhető áron kínálnak az aktuális divatnak megfelelő ruhadarabokat, általában a divattervezők kollekcióit másolják le. Itthon az olyan láncok tartoznak ide, mint például a H&M, a Zara, a New Yorker vagy a Mango. 

Ezzel szemben a ‘high fashion’ vagyis a ‘magas divat’ a tervezők nevével fémjelzett márkákat jelenti, amik a fast fashionnél sokkal drágábbak és prémium- vagy luxuskategóriás cikkeknek számítanak. Itthon főleg Budapesten, az Andrássy úton vannak ilyen üzletek, például a Gucci vagy a Louis Vuitton. 

A Chanelnél például Karl Lagerfeldtől szinte elvárt volt, hogy minden szezon során túlszárnyalja az előző bemutatót, így az elmúlt években volt többek között szupermarketet, repülőteret, bisztrót és feminista tüntetést is – khm – megidéző díszlet. Egyik évben pedig egyenesen egy rakétát lőttek ki a show zárásaként.

Az efféle látványkeltés főleg a globális vállalatoknak előnyös üzlet, akiknek a bevétele nemcsak ruhákból, hanem a „megfizethető luxus” jegyében kiegészítőkből, parfümökből és egyéb kozmetikai termékekből származik, hiszen ezeket a termékek – bár a saját piacukon drágának számítanak – nem csak a kifejezetten gazdag vásárlók pénztárcájához igazodnak. 

Az egész jelenséget rengeteg szempontból lehet kritizálni, kezdve a (jellemzően fehér, vékony) modellek tárgyiasításával vagy a kizsákmányoló termelői lánccal, miközben a divathét az elitista konzumerizmus olyan szemtelen öntömjénezése, amitől még azoknak is könnyen kinyílhat a bicska a zsebében, akik nem feltétlenül az antikapitalizmus elkötelezett hívei. 

Éppen ezért jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért érdemes minderről szót ejteni egy közép-kelet-európai, baloldali portálon, amikor a luxusmárkák termékeinek árai egyébként is a magyar átlagkeresetnél kezdődnek. Nos, legfőképpen talán azért, mert hiába különbözik sok dologban a mindenkit érintő fast fashion és az úgynevezett „magas divat”, egy dolog közös bennük: rettentően környezetszennyezők. 

A fast fashion démonizálása

A fast fashion környezetszennyezésével évek óta (nagyon is jogosan) tele van a sajtó, arról viszont igencsak kevés szó esik, hogy a luxusmárkák is bőven hozzájárulnak a klímaválsás fenntartásához. A felmérések és a statisztikák nagyon ritkán választják ketté a fast fashion és a felsőbb kategóriás márkák által okozott károsanyag-kibocsátás eredményeit, inkább csak általánosságban beszélnek divatiparról. Azt tudjuk, hogy a globális divatipar a károsanyag-kibocsátás 10 százalékáért felel, azt viszont nem ismerjük, hogyan oszlik meg a felelősség. 

Megnézve a luxusmárkáknál a üzletek és ruhadarabok mennyiségét, a vásárlókör szűkösségét, valamint azt, hogy kisebb léptékben zajlik a gyártás, és azért általában kategóriákkal jobb anyagokkal dolgoznak, valószínű, hogy kevésbé tesznek rosszat a bolygóval, mint a fast fashion ipara. Ugyanakkor az biztos, hogy így is nagyobb mértékben járulnak hozzá a problémához, mint amennyire el vannak számoltatva. 

Alice Wilby, egy fenntartható divattal foglalkozó tanácsadó a Guardiannek elmondta, a márkáknak alapvetően soha nem volt erősségük a termelői lánc szemmel tartása és kontrollálása, így a környezetvédelmi ellenőrzéseket is nagyon nehéz bevezetni és elkezdeni.

A sajtóban pedig jól megfigyelhető, hogy az átláthatóság és számonkérhetőség hiányának az lett az eredménye, hogy az „olcsó” fast fashiont az elmúlt években teljesen démonizálta a közbeszéd, viszont a dizájner márkákat viszonylag kevés kritika éri, miközben érezhető, hogy a környezetvédelem az ő esetükben is csak addig terjeszkedik, ami még belefér a komfortzónájukba, és sokszor inkább PR-fogás és greenwashing sejthető a jó szándék mögött, mint tényleges elköteleződés. 

Összezár az elit

Mindez persze nem is annyira meglepő, ez is csak egy tipikus esete annak, hogy a globális elit hogyan védi meg magát és egymást, miközben a problémát inkább a „tömegekre” testálja. Szemléletes példa, hogy Bernard Arnault, a Louis Vuittont, a Diort és még egy sor egyéb márkát tömörítő márka ügyvezetője, aki nem mellesleg Franciaország leggazdagabb embere és a világranglistán is csak kevéssel marad el az Amazon-tulajdonos Jeff Bezos-tól, kifejezetten jó viszonyt ápol Emmanuel Macronnal és nagy támogatója is. 

Nem mellesleg pedig ugyanez az ember volt az, aki 2019 szeptemberében egy fenntarthatóságról szóló eseményen „demoralizálónak” nevezte Greta Thunberget, és leszögezte, hogy a vállalat gazdasági növekedése nem sérülhet a klímaválság elleni harcukban. 

Pedig a növekedés feláldozása nélkül érdemi változás nem érhető el. Erre már több elemzés is rámutatott, többek között az Euromonitoré, akik szerint a világszinten 5 százalékos növekedés várható a szektorban 2030-ra, ami „kockázatot és példátlan terhelést jelent a bolygónk számára” – jelentette a New York Times tavaly.

2019 őszén a másik luxusmárkákat tömörítő francia vállalat, a Kering előterjesztett egy útmutatót ahhoz, hogy milyen lépéseket kellene megtennie a divatipar szereplőinek a klímavédelem érdekében, amelyet a Chaneltől az Adidasig rengetegen aláírtak, ugyanakkor – ahogy arra a New York Times rámutatott – nincs szankció abban az esetben, ha a vállalások nem teljesülnek.

Azóta eltelt fél év, drasztikus változások viszont aligha történtek, a diskurzus megmaradt a reklámszagú fenntarthatósági jelentések szintjén.

Azt pedig, hogy nem hajlandóak tényleges változásra, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a 2020-as februári divathét, ami az egész ipar jellegére nézve hatalmas szimbolikával bír, ugyanolyan pompájában fog lezajlani az elkövetkezendő hetekben, mint eddig.

Divathét és környezetszennyezés

Nyilván évi néhány esemény közel sincs akkora hatással a környezetre, mint ami ezeknek a luxusmárkáknak az éves termelése miatt következik be – bár megjegyeznénk, erről sem készülnek átfogó felmérések –, de ahhoz képest, hogy már évekkel korábban el kellett volna kezdeni a termelés lassítását, és ehelyett még mindig csak üres ígéretek vannak, talán joggal lehet azt mondani, hogy mindent, ami nem létszükségletű, igenis el kellene törölni, köztük ezeket a grandiózus bemutatókat is.

Mindezt egyébként nem is csak a divatiparral szélsőségesen kritikusok mondják, és nem is csak a klímavédelem miatt hangzik el egyre inkább ez az állítás.

A fogyasztási szokások ugyanis mára annyira átalakultak, hogy már senki sem tagadja, hogy a divatheteket jelenleg csupán hagyományőrzésből tartják. A digitális kapitalizmus jelenlegi fokán valójában nem okozna nagy problémát, ha az új kollekciók élőben való megszemlélése privátabb keretek között zajlana, a nagyközönségnek szóló részt pedig egy az egyben online zongoráznák le.

Ugyanis mostanra az is kérdés lett, kinek is szólnak egyáltalán a divathetek? Ezek az események máig nagyon exkluzívnak számítanak, így csak néhány száz embert, jellemzően szakmabelieket, sztárokat és újabban influencereket hívnak meg, így a látványos körítés nagy része a kamerának szól.

Ahogy Rebecca Jennings a Vox cikkében remekül összefoglalta: a dizájnerek egyre szkeptikusabbak, a magazinoknak már nem hozzák a divathetek a kattintást, miközben az események leginkább az Instagramon pózolás gyakorlópályáinak érződnek a résztvevőknek.

Ismervén a jelenlegi helyzetet, egészen groteszk, hogy még mindig egy olyan eseménysorozat áll a divatipar középpontjában, amelynek megszervezése rengeteg erőforrást követel és grandiózus színpadi produkciókat (egyébként azt sem tudni, a díszletekkel mi lesz, ha vége a bemutatóknak), miközben a célközönség 99%-a ott sincs, hogy élőben lássa az egészet, így a közösségi média korában a mérvadó hatás online csapódik le. 

Minderre pedig rájön az is, hogy az internet és a fast fashion miatt felgyorsult fogyasztás mellett az a fél évi csúszás, ami a bemutatók és a kollekciók piacra kerülése között van, gyilkos időnek számít. Mire a darabok megvásárolhatóak lesznek, gyakorlatilag teljesen elvesztik a relevanciájukat. Emiatt sok márka elkezdte bevezetni a „nézd meg most, vedd meg most”-módszert, vagyis azt, amikor az élőben közvetített show-k után a webshopról rögtön megrendelhetőek a látottak.

De ezzel együtt rögtön felmerül a kérdés: mégis minek a show, ha úgyis egy egyszerű, webshopos vásárlás lesz a vásárlói élmény útjának a vége?

Az Extinction Rebellion már több szezon óta minden alkalommal felhívja rá a figyelmet, hogy igenis bojkottálni kell a divatheteket, mert nem történnek érdemi változások a luxusiparban. Általában szemléletes demonstrációt tartanak a divathetek helyszínein, valószínűleg ez most sem lesz másképp. 

„Szénsemlegesség” mint búcsúcédula

Az egyetlen kivétel a „nagyok” közül talán a  Gucci volt, akik 2019 őszén bejelentették, hogy a termelési lánctól kezdve a szállításon át a bemutatókig minden részletükben karbonsemlegessé válnak, vagyis ugyanannyi szén-dioxidtól fogják megtisztítani a környezetet, mint amennyit kibocsátottak. Ez az ígéret mindenképpen az előremutatóbb vállalások közé tartozik, és még az ENSZ-szel is partnerségre léptek, hogy segítsék őket a vállalatot az átállásban. 

Csakhogy – ahogy azt Maxine Bédat kritikus elmondta a Vogue-nak, a „szénlábnyom” egy igencsak népszerű hívószó, amikor a divatmárkák fenntarthatóságról beszélnek, ám valójában nem áll rendelkezésünkre olyan publikus adat, amelyek alapján a törekvéseik az ellenőrző szervek számára is nyomon követhetőek lennének – visszautalva itt a termelési lánc átláthatatlanságára. Amíg egy repülőútnál ezt bárki nyilvános adatokból ki tudja számolni, a ruhagyártás teljes folyamatát vizsgálva már kevésbé. 

Éppen ezért felmerült, hogy a „szénsemlegesség” igazából kicsit olyan, mint a középkorban a búcsúcédulák voltak, amiket ha az emberek megvettek az egyháztól, törlődtek a bűneik és megszabadultak azok súlyától – de a valódi vezeklés ettől még elmaradt.

A For Sheep nevű kisebb, fenntartható öltözékre szakosodott márka alapítója, Edzard van der Wyck szerint nagy baj, ha a szektorban úgy beszélnek a karbonsemlegességről, mintha ez lenne a megoldások „alfája és omegája”, ugyanis ez önmagában még nem elég, amikor évről évre azt látni, hogy a divatipar egyre jobban növekszik. 

„Ha megnézzük, hogy a Gucci nemrég 8,4 millió dollárt áldozott a karbonsemleges projektjére, láthatjuk azt is, hogy ez csak 0,2%-a a bevételeiknek. Aztán jön a Notre Dame-tűz, és másnapra felajánlanak 200 milliót…”

– idézte szkeptikus megjegyzését a Guardian. Van der Wyck szerint a megújuló energiaforrások bevezetésére és az újrahasznosított anyagok használatára is rendkívül nagy szükség lenne. 

Persze igaza van a Gucci vezérigazgatójának is: nem várhatunk arra, hogy minden feltétel meglegyen a tökéletes környezetvédelmi akcióterv kivitelezéséhez, el kell kezdeni, amit csak lehet, akkor is, ha közben hibáznak. 

Mégis, amikor négy nagyvárosban egy hónapig arról szól minden, hogy egy maroknyi ember – jellemzően magánrepülőgépekkel – ide-oda utazgat pazar életmódot folytatva azért, hogy megnézze és Instagramra posztolja olyan márkák értelmetlenül fényűző bemutatóit, akik egyébként nem tesznek eleget a klímaváltozás javításáért, nem mehetünk el szó nélkül a „divathónap” mellett, és muszáj hangoztatni, hogy ez így nem mehet tovább.