Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A szegények meg fognak enni minket: három film a szociális kérdésről

Az elmúlt évben számos nagy visszhangot kiváltó film tematizálta a társadalmi egyenlőtlenségek, a belőlük fakadó osztályellentétek és -feszültségek problematikáját, vagyis azt, amit szokásosan „a szociális kérdésként” emlegetünk. Példaként említhetjük Pong Dzsunho Oscarral jutalmazott Élősködők című filmjét, vagy Todd Phillips szintjén díjnyertes Jokerjét, de ide sorolható Jordan Peele Mi című alkotása is. E három film több-kevesebb érzékenységgel és összetettséggel reflektál az egyenlőtlenség és osztályalávetés egyéni emberi következményeire, mikor azonban a szociális kérdés politikai dimenziójára kerül a sor, mindegyik meglepően egybehangzó és igencsak problematikus álláspontot foglal el.

Szociális kérdés és társadalmi béke

E három, a szociális kérdést tematizáló nagy sikerű alkotás végső soron ugyanazt a politikai tézist fogalmazza meg: ha nem enyhítünk a nélkülöző és kizsákmányolt osztályok helyzetén, a szegények fellázadnak és elpusztítanak minket. Az Élősködőkben a gazdag háztulajdonosok megvető közönye a szegénység által szó szerint földalatti létre kényszerített alkalmazottaival szemben a gazdagok iránti gyilkos indulatok elszabadulasában ölt testet. A Miben hasonlóképpen az alávetett osztályok allegóriájaként is funkcionáló, a felszínen élők hasonmásaiból álló földalatti népesség áll véres bosszút a rend és jólét illúziójában élő társadalmon. A Jokerben a leépülő társadalmi szolgáltatások, a mélyülő egyenlőtlenségek, a nélkülözők és hátrahagyottak keserűsége ugyancsak tömeges zavargásokban, rombolásban és a gazdagokkal szembeni erőszakban csúcsosodik ki.

Joaquín Phoenix a Joker (2019) című filmben. Forrás: imdb.com

Természetesen mindegyik filmben szerepet kap a nélkülözés, a nyomor és a alávetés emberi, lelki terheinek bemutatása; ám minden esetben a cselekmény kulcspontján felüti a fejét az elszabaduló erőszak fenyegetése. A történet klimaktikus pontjain feltörő osztályerőszakra nem nehéz úgy tekinteni, mint amelynek elsődleges narratív funkciója, hogy a mindeddig bizonyos távolságból megfigyelt, emberi, de végső fokon idegennek megmaradó alsó osztályok szenvedésének és nélkülözésének ügyében érdekeltté tegye az egyébként joggal közép- vagy felső osztálybelinek tételezett közönséget.

A szegénységben, nélkülözés közt élő szereplők kálváriája természetesen minden történetben saját jogán is megindító és elgondolkodtató, de a társadalmi egyenlőtlenségek e ténye politikai dimenziót csakis az elszabaduló erőszak és felfordulás pillanatában kap: ez az a pillanat, mikor a társadalom egésze – a közönséget is beleértve –, mint politikai közösség érintetté és érdekeltté válik abban, hogy törődjön az alsó osztályok nyomorával. Igen beszédes, hogy e pillanat, a széles értelemben vett politikai dimenzió megjelenésének a pillanata minden esetben az erőszak – és nem például a szolidaritás – pillanata.

Bár e filmekről kétségtelenül adhatunk jóval összetettebb értelmezéseket is, nem túlzás azt állítani, hogy végső soron mindhárom amellett teszi le a voksát, hogy a jóléti és szociális intézkedések elsődleges politikai funkciója a társadalmi béke fenntartása;

annak megakadályozása, hogy az alávetett tömegek vérbosszút álljanak a társadalmi egyenlőtlenségek haszonélvezőin. A szociálpolitika végső célja tehát az osztálykompromisszum, sikerének fokmérője pedig a társadalmi rend.

Ez a felfogás a szociális kérdés 18. századi felbukkanása óta kíséri a nyugati politikai gondolkodást, és a tény, hogy ilyen természetességgel és gyakorisággal üti fel a fejét az e kérdést tematizáló és jelentős kritikai- és közönségsikernek örvendő kulturális alkotásokban, arra utal, hogy sokak számára e nézet nemcsak magától értetődő, de alkalmasint rokonszenves is. Éppen ezért szolgálhat számunkra rendkívül fontos belátásokkal e gondolat kritikai vizsgálata.

Ellenségek és ellenfelek

Az e filmekben is megjelenő felfogás szerint tehát a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a jóléti intézkedések bevezetése és általában a szociálpolitika célja a társadalmi béke megőrzése. E felfogás a politika egy antagonisztikus-agonisztikus szemléletét látszik előfeltételezni. Eszerint a politika – beleértve a szociálpolitikát is – végső fokon nem szól egyébről, mint a társadalomban együtt élni kényszerülő, ám egymással folytonosan kibékíthetetlen érdekellentétben – antagonizmusban – álló csoportok közötti konfliktusok menedzsmentjéről.

E felfogás sokak számára egészen magától értetődőnek tűnhet: a politika lényegi eleme, ha nem elsődleges feladata az érdekellentétek és konfliktusok békés feloldása. A politika maga nem más, mint ezeknek az ellentéteknek és a konfliktusoknak az intézményes keretek közé szorítása, domesztikálása, megszelídítése: annak elérése, hogy e konfliktusok antagonizmusból agonizmussá váljanak, a társadalom érdekellentétben álló tagjai ellenségek helyett puszta ellenfelek legyenek, akiknek viszonyát ugyan mindenképp bizonyos feszültség jellemzi, de akik ennek ellenére képesek viszonylag békében egymás mellett élni.

Népszerűsége ellenére ez a politikafelfogás koránt sem magától értetődő. Történeti gyökereit a koraújkorban, pontosabban Thomas Hobbesnál kell keresnünk, aki szerint a politikai intézmények funkciója nem egyéb, minthogy felszámolják mindenki háborúját mindenki ellen, amely a politikán kívüli világban (az úgynevezett „természeti állapotban”, illetve a háború állapotában) szükségképpen létrejönne. A politika az anarchia ellen vívott szakadatlan küzdelem, célja a rend fenntartása bármi áron – Hobbes szerint akár abszolút monarchia (értsd: totális diktatúra) által is. 

Ez a felfogás azonban csakis akkor egyértelmű és kétségbe vonhatatlan, ha nem tesszük fel azt a további kérdést, hogy miért állnak fenn társadalmi ellentétek és antagonizmusok; miért áll fenn folytonosan az anarchia veszélye? Hobbes és az őt követő politikai gondolkodók, mint például a náciszimpatizáns Carl Schmitt, és az ő nyomdokaiban járó, ám magát mégis baloldaliként azonosító Chantal Mouffe ezt egyszerű tényként kezelik: a politika lényegi és megmásíthatatlan eleme az érdekek szembenállása, a barátok és ellenségek, a „mi” és az „ők” megkülönböztetése, és így tovább.

A kritikai társadalomelmélet azonban már Rousseau-tól kezdve túllép ezen a nézeten és amellett foglal állást, hogy a társadalmat feszítő ellentétekre nem megmásíthatatlan természeti adottságokként kell tekintenünk. Azoknak meghatározott történeti okai vannak, amelyeken képesek lehetünk változtatni. A társadalmi ellentétek azért állnak fenn, mert társadalmaink történeti fejlődésének jelen állapotában a társadalmi viszonyok olyan módon vannak berendezve, hogy a társadalom bizonyos csoportjai csak mások kárára képesek előnyökhöz jutni: a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények.

Ennek azonban nem muszáj így lennie: létrehozhatunk egy jobb társadalmat is, amelyet nem szükségképpen jellemeznek ezek a feszültségek.

A cél tehát nem ezen ellentétek és feszültségek megszelidítése, domesztikálása, menedzsmentje, hanem az alapjukat képező társadalmi viszonyok átalakítása.

Konzervativizmus forradalmi köntösben

A társadalmi ellentétek alapjainak figyelmen kívül hagyása, azok puszta természeti adottságként kezelése nem egyszerű társadalomelméleti hiba, nem a társadalmi helyzet puszta félreértése. Ellenkezőleg, az efölötti szemet hunyás lehetőséget teremt arra, hogy bűntudat nélkül lemondjunk a társadalmi egyenlőtlenségek és feszültségek alapját képező igazságtalan társadalmi viszonyok megváltoztatásáról, és azt mondjuk, a legtöbb, amit tehetünk az, hogy megpróbáljuk menedzselni e feszültségeket és fenntartani a társadalmi békét.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a Hobbes, Schmitt és Mouffe által képviselt, és az Élősködőkben, a Jokerben és a Miben is felszínre jutó felfogás egy sajátos ideológiai funkciót tölt be: meggátolja azt a típusú reflexiót, amely elvezethetne minket a társadalmi igazságtalanságokat létre hívó struktúrák megváltoztatásának igényéig, és arra késztet minket, hogy elégedjünk meg egyfajta tüneti kezeléssel; azzal, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket oly mértékig csökkentjük, ami képes elejét venni az elszabaduló osztályerőszaknak.

Jelenet az Élősködők (2019) című filmben. Forrás: imdb.com

Ebből a szempontból érdemes megjegyezni, hogy bár mindhárom film reflektál a társadalmi egyenlőtlenségek káros és elembertelenítő hatásaira, a kizsákmányolás, avagy az egyenlőtlenségek újratermelődésének mechanizmusai kívül maradnak az alkotók horizontján.

A szereplők közötti és a történet hátterében működő egyenlőtlenségek, igazságtalanságok és osztályviszonyok minden esetben pusztán adottak; egyszerű tényei a társadalmi életnek, amelyeket – hangzik a figyelmeztetés – ha nem kezelünk jól, anarchiához és pusztuláshoz vezetnek, de amelyek maguk nem képezik, nem képezhetik kritika tárgyát.

Míg tehát ezek az alkotások a szociális kérdés napirendre tűzésével, a társadalom újrafelfedezésével a populáris kultúrában látszólag egy radikális egyenlőségpárti program mellett állnak ki, valójában végső soron a fennálló társadalmi hierarchiák megváltoztathatatlanságának, megkérdőjelezhetetlenségének ideológiáját termelik újra. Amin változtatni kell, amin egyáltalán változtatni lehet, az nem az, hogy egyesek egy társadalmi hierarchia csúcsán, míg mások az alján élnek, hogy a társadalmunk a kiváltságosok és a kiváltságokból kiszorítottak körére oszlik (és semmi esetre sem az, hogy a kevesek kiváltsága a tömegek alávetésén alapul).

A politikai üzenet, amely itt megfogalmazódik tehát nem mutat túl azon a megfontoláson, hogy a közép- és felsőosztályok jól felfogott önérdeke, hogy ne engedjék a társadalmi feszültségeket annyira elharapózni, hogy az elszabaduló osztálybosszú végül felborítsa a társadalmi rendet, és végső soron megfossza a közép- és felső osztályokat kiváltságaiktól. Ez a felfogás azonban a szociálpolitikát pusztán az uralkodó osztályok önvédelmi politikájára redukálja az elnyomott és kizsákmányolt rétegekkel szemben; a szociális és jóléti intézkedések ekkor végső fokon nem az alávetettek és kizsákmányoltak, hanem a fennálló társadalmi hierarchiák védelmét szolgálják.

Így kell-e azonban gondolkodnunk? Semmi esetre sem. Az alávetett és kizsákmányolt társadalmi osztályok helyzetével nem azért kell törődnünk, mert másként mert felborul a társadalmi béke, és kitör az anarchia. Azért kell velük törődnünk, mert ezek az embertársaink igazságtalanságok áldozatai, akikért felelősséggel tartozunk. A fennálló társadalmi hierarchiák és a rájuk alapuló társadalmi rend semmiféle önértéket nem képviselnek; szemben azokkal az embertársainkkal, akik e fennálló társadalmi rendben egyre kevésbé képesek önmagukra teljes értékű emberként tekinteni. El kell jutnunk a politikai tudatosság egy olyan fokára, mikor mások szenvedése és elnyomása nem pusztán az együttérzés, a szimpátia, a megértés, de a politikai cselekvés mozgatórugójává is képes válni bennünk. A félelem helyett a szolidaritás politikáját kell a magunkévá tennünk.

Kiemelt kép: imdb.com