Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A holokauszt fővárosa

Auschwitz-Birkenau a szervezett embertelenség és tömeges emberi szenvedés egyedi színhelye volt, átvitt értelemben az emberi gonoszság és a helyrehozhatatlan civilizációs törés univerzális szimbóluma. E táborkomplexum számított a holokauszt fővárosának (Peter Hayes). Nagyon is evilági és materiális tér volt. Építészettörténeti jelentőségű borzalmas innovációi a modern eszközeink potenciális hatásával kapcsolatos rettenetes evidenciák.

Az egykori táborkomplexum kiterjedt területe, a legsötétebb európai atrocitás elszenvedésének helyszíne, korunkban önkéntesen látogatható.

A tábor maradványai, melyeket csak 2019-ben több mint kétmillióan tekintettek meg, az emberiség elleni nemzetiszocialista bűntettek tárgyi bizonyítékai.

E bizonyítékok megtekintése iránti érdeklődés folyamatos növekedése az emlékhelyen manapság gyakran okoz kellemetlen zsúfoltságot, megnehezítve a megrendülés megélését és a helybeni kontemplációt.

Sajátos kivételként a náci elnyomás és emberiség elleni bűntettek összetett rendszerében, Auschwitz-Birkenau egyszerre üzemelt koncentrációs táborként és haláltáborként. Egyidejűleg volt a folyamatos tömeggyilkosságok és a nagyvolumenű és önmagában is számos halálos áldozatot követelő rabszolgamunka színhelye. Csaknem fél évtizedes fennállásának összesen több mint millió áldozata volt.

Minden egyedisége mellett e táborkomplexum szerves része volt a tágabb náci gyarmatosító-népirtó terveknek is. Kevéssé számít közismertnek azon tény, hogy a náci elkövetők a tábor közvetlen szomszédságában is német „mintaváros” kialakításával próbálkoztak.

Auschwitz-Birkenau eközben az Európát átszelő náci terror és átfogó népirtás térbeli sűrítményének is tekinthető.

Az elkövetők ugyanis nemcsak a népirtás programját terjesztették ki kontinensünk csaknem minden zugára, hanem Európa csaknem minden sarka zsidónak titulált lakói közül hurcoltak ide szerencsétlen emberek százait és ezreit. Gondoljunk csak bele azon döbbenetes ténybe, hogy a náci elkövetők még a görög szigetvilág apró zsidó közösségeinek tagjait is a holokauszt fővárosába vezető bonyolult és hosszadalmas út megtételére kényszerítették – közvetlenül mielőtt „szisztematikusan” és „hatékonyan” kivégezték volna őket.

Auschwitz-Birkenau egyúttal a leghatalmasabb és legborzalmasabb magyar temető. Legnagyobb számú áldozati csoportját – a tábor nagyjából minden harmadik áldozatát – épp a Magyarországról elhurcolt és zsidóként megbélyegzett egyének alkották.

A tábor részleteivel kapcsolatos tudásunk, akárcsak a gyilkolás folyamatát megvilágító megrázó képeink is nagyrészt – és korántsem csak Magyarországon – épp a tábor utolsó évére és módfelett sajátos 1944-es állapotára vonatkoznak. Nem túlzás, hogy Auschwitz-Birkenau az emberi gonoszság univerzális szimbólumává válásához a holokauszt 1944. tavaszi és nyári magyar nagyfejezete jelentősen hozzájárult.

Szöges ellentétben az ún. Reinhard-táborokkal, melyek gyakorlatilag kivégzőhelyek voltak és melyeknek csak néhány kivételes túlélője akadt, az auschwitz-birkenaui táborkomplexum túlélőinek száma meghaladta a százezret. Ők – személyes traumáik elkerülhetetlenül kétséges lefolyású feldolgozásával próbálkozva – e kiterjedt tábor infernális univerzumáról megrendítő tanúságtételek sokaságát tették.

Elsősorban e traumatizált túlélőknek köszönhetően a holokauszt fővárosa az európai történelmi tudat önkritikus fordulatának is egyedi forrásává vált.

Megkésve bár, de az 1945 óta eltelt évtizedekben a náci táborok világa és a holokauszt népirtása ugyanis számos tudományos diszciplína, elméleti eszmecsere és közéleti vita kulcsproblémája volt. A holokauszt auschwitz-birkenaui fővárosa e konfrontációs kísérletek során különösen súlyos kihívást intézett történelmi magyarázatadási kísérleteinknek, jogi alapelveinknek, a pszichológiai megértés és feldolgozás lehetőségeinek, az elbeszélhetőség kritériumainak, akárcsak legalapvetőbb teológiai és antropológiai nézeteinknek.

A szisztematikus náci népirtás az évtizedek múltával egyre növekvő kulturális és morális jelentőségre tett szert (e folyamatként szokás, meglehetősen pontatlanul, a holokauszt emlékezeteként hivatkozni). E megnövekedett jelentőség pedig a más tömeges bűntettekkel való szembenézés, az emberi jogok nyelve, az elismerés és a megelőzés politikája, továbbá a toleranciára és diszkriminációellenességre való nevelés kulcsfontosságú motiválójának bizonyult.

Michael Rothberg meggyőzően érvel amellett, a holokauszt emlékezetének nyilvános manifesztációi és intézményes keretei nélkül alighanem kevésbé emlékeznénk a közelmúlt más népirtásaira (úgy mint az örményre, a kambodzsaira vagy a ruandaira) és tömeggyilkoságaira (így a szovjet rendszerek vagy a jugoszláv háborúk bűntetteire), a gyarmatosítás vagy a rabszolgaság évszázados bűneire, akárcsak a háborús és békeidőbeli nemi erőszak gyakran elhallgatott vagy politikailag durván instrumentalizált történeteire.

A kölcsönös hatásgyakorlás jegyében az imént említett bűnök és tragédiák „emlékezete” is érdemben befolyásolta a holokauszt kortárs emlékezeti formáit:

e szolidaritást erősítő kölcsönösség magyarázza, hogy a holokauszt emlékezetén belül az elmúlt évtizedek során miként kerülhetett fokozatosan előtérbe a holokauszt koloniális gyökereinek és a roma holokauszt specifikumainak vizsgálata, a szexuális kisebbségek üldözése, a háborús és táborokbeli nemi élet és erőszak problémái, vagy a rabszolgaságra szorosan emlékeztető kényszermunka (Zwangsarbeit) náci korszakbeli szerepe és következményei.

Kertész Imrével állítjuk, hogy a holokauszt példátlan – és önmagában példátlanul értelemhiányos – bűntette civilizációnk számára, paradox módon, példátlanul értékes morális tanulságokkal szolgálhat. Auschwitz-Birkenau megtörténtének botránya ugyanis nézeteink, attitűdjeink, céljaink és módszereink felülvizsgálatának kényszerét indukálja.

Történelmünk e mélypontjának sötétségében az is rögvest nyilvánvalóvá válik, hogy az állami parancs puszta teljesítésére való hivatkozás önmagában nem számíthat elégségesnek és semmiképpen sem szolgálhat automatikus védelmi alapul.

Az épp 75 éve felszabadított táborkomplexum el nem múló botránya, a helyrehozhatatlan történelmi tények a ma élők számára a morális autonómia és a racionális ítélőképesség kifejlesztésének akut szükségességét demonstrálják.

Olvass tovább!