Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lassan tíz éve vagyok fideszes – Újévi számvetés

Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, de úgy érzem, jó lenne most már ezen változtatni.

Kaptam nyáron egy levelet, amelynek tartalmán azóta is rengeteget rágódom. Levélíró ismerősöm nagy vonalakban azt kérte számon rajtam, hogyan tudok még tükörbe nézni azután, hogy évek óta a Fidesz rendszerét legitimálom. Emellett kíváncsi volt arra is, miből táplálkozik a rendszerhűségem: Hiányzik a gerincem? Simán csak életképtelen vagyok? Szeretek a mocsokban dagonyázni? Vagy fizetnek is érte?

Válaszolni nem igazán tudtam rá. Bár elsőre nem is voltam benne biztos, hogy választ vár-e a szerző, vagy csak azt szeretné elérni, hogy végre elszégyelljem magam – úgy nagyon.

Tulajdonképpen a felvetések mindegyike jogos, hiszen miközben egy politikamentes, szórakoztató tartalmakat író „újságíró” könnyű (legalábbis felelősségmentes) életét éltem, alig tettem valamit az elmúlt tíz évben azért, hogy egy élhetőbb hellyé váljon az ország – szavaztam, kimentem pár tüntetésre, apróságok, de semmi komoly, már ha azt vesszük, hogy egy ideje már nem egy egészségesen funkcionáló demokráciában élünk. Kész szerencse, hogy a mi autokráciánk még van annyira jóságos, hogy nem emberéletekkel fizetünk a tétlenségért.

Közben pedig akaratlanul Orbán Viktort és pártját legitimáltam olyan gesztusokkal, amelyeket legtöbben megteszünk a mindennapokban (az együttműködés félig-meddig tudattalan módozatairól Tamás Gáspár Miklós gondolkodó írt egy szépet idén nyáron Lovasi András muzsikusnak címzett viszonválaszában).

  • Hiszen mit ér, ha ír az ember valami rendszerkritikusnak szánt szösszenetet, amit még a hasonlóan gondolkodók sem feltétlenül olvasnak? Megnyugtathatnám talán a lelkem, de egyben újabb lehetőséget is adok arra, hogy a rendszer fenntartói azt mondhassák: itt igenis szólásszabadság, szabad sajtó, ellenzéki média túlsúly van.
  • Ha felveszem a fizetésem, tiszteletdíjam, nemtudommim, akkor akaratlanul is a Fidesz kegyéből gyarapszom. Hiszen a kormánynak hála létezhet még a munkáltatóm.
  • Ha Facebookon, családi ebéden, osztálytalálkozón összeveszem a kormányszimpatizáns barátokkal, akkor legalább azt mondhatom, elvégeztem a felvilágosító munkám. De változik valami? Nem.
  • Ha Facebookon, családi ebéden, osztálytalálkozón ráhagyom a kormányszimpatizánsokra… mondják csak, hiszen nem itt és most döntöm meg a rendszert. Akkor vajon máskor, máshol ellensúlyozom ezt a hanyagságomat? Nem hiszem.
  • Ha kimegyek tüntetni, csak azt mutatom, hogy lám ilyet is lehet. Közben meg lényegében nem történik semmi.
  • Ha egy tüntetés után esetleg kegyet gyakorol a kormány, akkor még szebb a helyzet: hiszen ezzel magam is statisztálhatok egy demokráciának látszó színdarabban.
  • Ha hosszabb-rövidebb időre külföldre teszem a székhelyem, akkor az vagyok, aki mit pofázik, nincs is itthon.
  • Ha otthon maradok… akkor az vagyok, aki mit pofázik, nem is olyan rossz ez.

A látszatcselekedetek, az apátia, a minisikerek és a kisebb-nagyobb cinkosságok aztán rendre elejét veszik minden haladásnak. Már tavalyelőtt elhangzott a mantra, miszerint a többség itthon kormányváltást akar – de az eredmény egy újabb kétharmad lett. Mind mostuk kezünket, legalább megpróbáltuk, páran nagyobb erőbedobással – mint azt láttuk egy maroknyi politikus, és annál több aktivista példáján –, de legtöbben csak félgőzzel.

Persze, tudjuk mind, hogy „választási törvény”, meg „a Fidesznek lejt a pálya”, meg „versengő autoriter rendszerben” élünk, ahol a kormányt demokratikusan leváltani egyre nehezebb. Nem javítja a helyzetet az sem, hogy az országnak számos olyan pontja van, ahol azt se tudja már a választópolgár, hogy a Fideszen kívül kire lehetne szavazni, az ellenzéki pártok városokon kívüli aktivitása pedig jóformán nulla…

Tavaly októberben ugyan nagy nehezen sikerült az ellenzéknek, hogy megnyerjen pár várost és budapesti kerületet, de mielőtt elbíznánk magunkat, és azt mondanánk „Sikerült, fogcsikorgatva, de átvészeltük azt a fránya Orbán-rendszert”, jól tesszük, ha nem feledjük miniszterelnökünk szavait sem: „Mi kaptuk a legtöbb szavazatot, úgy, hogy másfél évvel a parlamenti választások után talán mi vagyunk az egyetlen kormánypárt Európában, amelyik a támogatását megőrizte, sőt növelni is tudta.”

Tíz éve együtt

A mi szempontunkból talán legfontosabb attribútuma 2020-nak, hogy idén lesz tízéves az a rendszer, amely szinte mindennemű ellenállás nélkül számolja fel otthon a jogállamiságot és bomlasztja belülről az Európai Uniót.

Igaz, settenkedve érkezett. Az ereje teljében lévő Jobbik és a teljes harci díszben masírozó szabadcsapatai fényében kevesen gondolták volna, hogy 2010-től a Fidesz jelenti majd az igazán nagy veszélyt az országra (én speciel nem gondoltam, meg is lepődtem sokszor, sok mindenen az első pár évben). Sőt, érthető az is, ha voltak, akik azt gondolták, a korrupciós botrányokkal teli Gyurcsány-évek után egy (européer értelemben vett) konzervatív kormány nem lesz feltétlenül rossz alternatíva.

Eleinte még csak legyintettünk: médiatörvény, bíróságok, alaptörvény asztala, baltás gyilkos, Schmitt Pál. „Ezek a fiúk el fognak bukni” – hallottam a nagy öregektől, jön majd Orbán őszödi beszéde, aztán eltáncolhat ő is mint a Feri. Nem hülye a nép, és az EU sem fogja tűrni, hogy ezek itt a végtelenségig bohóckodjanak – végülis egy européer klub tagjai vagyunk. Közgép, szeretetteljes szegregáció, a hajléktalanság kriminalizálása (első felvonás) és a környezetvédelmi intézmények szétverése – kellemetlen, de még vissza lehet csinálni.

Aztán jött 2015, amikor már nyilvánvalóan szintet lépett a rendszer: a Nagy Imre újratemetésén mondott beszédével világhírűvé váló fiatal demokrata mostanra jobbról előzte meg a nyíltan antiszemita és romagyűlölő Jobbikot.

Innentől a gyűlöletbeszéd lett az alapértelmezett kommunikációs forma: Soros, a liberális, a csöves, a migráns, a muszlim, a bevándorló szitokszóként marad velünk még jó sok generáción keresztül.

És ki tudja, mire számítsunk a következő év(tized)ekben. Látjuk, a kormányban megvan a hajlandóság, hogy európai(bb) szintre emelje ezt a politikát. Partnerek és követők is egyre többen, akik azt gondolják, ha Orbánnak sikerült, nekik miért is ne…

Haszonlesés, bomlasztás

A helyzet azért igazán abszurd, mert 2004-ben felvételt nyertünk egy elit klubba egy sor gazdag állam közé. Az Unió tagjaként pedig elméletben egy olyan országgá is válhattunk volna, amely a (vélt) nemzeti érdeken túl is képes gondolkodni. Felismeri, hogy vannak globális problémák, és ezek globális megoldásokat igényelnek. De tudja azt is, hogy létezik szolidaritás és léteznek univerzális emberi jogok. Persze, nem azt mondom, hogy odahaza nincsenek komoly problémák, amelyeket meg kellene oldani (ezekre sok esetben kapunk is támogatást az uniós költségvetésből, még ha kérdéses is mire költjük azokat), de ha már odaengedtek minket a nagylányok és nagyfiúk közé az asztalhoz, nem lett volna illetlen megpróbálni kivenni a részünket a globális felelősségvállalásból se.

A jelen helyzetben viszont azt látjuk, hogy Magyarország kormánya nem megoldani akarja a nemzetközi problémákat, hanem személyes haszonná formálni. Mintha azt gondolná: ha már ahhoz túl kicsik és jelentéktelenek vagyunk, hogy konstruktívan tudjunk hozzájárulni problémákhoz, akkor próbáljuk ki, feltűnik-e, ha mindent szétbarmolunk.

Miközben országunk vezetése – a klímatudatos Áder János köztársasági elnök is – szereti hangsúlyozni, hogy Magyarország „klímabajnok” és „felelőssége a klímaváltozásban limitált” azt láthatjuk, hogy ellene megyünk az uniós klímacéloknak (ha csak nem kapunk cserébe 50.000 milliárd forintot). Miközben milliók kényszerülnek a világon menekülni, külügyminiszterünk büszkén újságolja, hogy „ellehetetlenítettük azt, hogy egy ilyen globális népünnepély keretében minden idők legjobb dokumentumaként vonultassák be a történelembe” az ENSZ biztonságos, rendezett és szabályos migrációról szóló globális megállapodását (ami mellesleg egy nem kötelező érvényű dokumentum, és külön hangsúlyt fektet a nemzeti szuverenitásra). Merthogy nagyobb értéket látunk abban, hogy őrizzük az ország etnikai homogenitását (bár idáig nem is nagyon akart senki bezavarni az etnikai mixbe), mint megpróbálni konstruktívan hozzáállni egy globális kérdéshez.

Még mindig nem magától értetődő

Persze, távolról sincs Nyugaton minden rendben. Ez így igaz. Nyugati barátaink is jók abban, hogy elfordítsák a fejüket vagy morálisan megkérdőjelezhető egyezségeket kössenek. Igaz az is, hogy a nyugati érdekek hangsúlyosabbak az EU-ban, mint bármi, amit a perifériális országok akarnak – de azt mondani, hogy egy Magyarország méretű ország hatása nulla lenne (legyen az pozitív vagy negatív) mindenképpen túlzás.

Éppen ezért dühítő, hogy az idehaza provinciális gondolkodást bátorító Orbán és csapata arra használja nemzetközi láthatóságát, hogy ápolja a kapcsolatát mindenféle jött-ment fasisztákkal, megfúrjon mindent, amit csak lehet, és felajánlja mindenféle autoriter vezetőnek érdekképviseleti szolgáltatásait az Unióban.

Az internet, a külföldi tévécsatornák, a torrentezhető filmek és sorozatok, meg az unión belüli szabad utazgatás (tanulás, munkavállalás) lehetőséget adhatna nekünk arra, hogy lássuk a világot, tudatosítsuk magunkban, hogy a föld különböző pontjain mennyire hasonló emberek élnek, hogy ezek az emberek idővel nagyon hasonló globális problémáktól fognak szenvedni, és arra is, hogy megértsük, lassan tényleg csak a közös fellépés marad, már amennyiben élhetőnek szeretnénk meghagyni a bolygót.

Sőt, ebből következik az is, hogy leléphetünk, valódi vagy mentális emigrációba vonulhatunk, de attól még a rendszer megmarad és hatalmas pusztítást végez.

Ennek tudatában is vagyunk, de valahogy legtöbbünk mégse tesz semmit. Mintha nem vennénk észre, hogy ez nem az a „kényelmes” Kádár-rendszer, ahol minden eldőlt a fejünk fölött, hisz se lelépni nem igazán lehetett, se rendszert váltani. Persze, médiablokád van az ország jelentős részén, vezetőink átszabták a választási törvényt, az ellenzék meg arra kényszerült, hogy jó útra tért nácikkal szövetkezzen a kívánt kormányváltás érdekében, ezek önmagában nem teszik lehetetlenné a változást.

Lehet, hogy egy évtized után már nagyon csábító magától értetődőnek venni a rendszert, beállni a sorba és kihasználni a lehetséges előnyeit (középosztálybeliként kaphatunk aránylag jó munkahelyet, élvezhetjük a csokot, az adócsökkentést, stb.) – végülis nem lehet örökre bojkottálni, valamikor élni is kell, tíz év pedig rengeteg idő. Tudom, hogy vannak, akik nem engedhetik meg a munkájuk vagy családjuk miatt, hogy nyíltan kiálljanak és kritizálják a rendszert.

De amíg még az EU-ban vagyunk, arra meg kell lennie a lehetőségnek, hogy a választópolgárok valódi információt kapjanak, és a saját érdekeikkel összhangban álló, informált döntést hozzanak a szavazófülkében.

És itt térek vissza a magam fideszességéhez. Ha ugyanis nekem abban a luxusban van részem, hogy nem függ a kormánytól se a munkám, se a megélhetésem, akkor mégis mi tart vissza attól, hogy a szavazásnál többet is tegyek a változás érdekében? – tehetném fel a kérdést magamnak jogosan.

Már csak az a kérdés, mi lenne a legmegfelelőbb lépés.

Címlapkép: MTI / Szigetváry Zsolt
Olvass tovább!