Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A rendszerkritikus baloldal pártellenessége és szervezetlensége az elmúlt egy év tükrében

A tavalyi rabszolgatörvény ellenes tüntetések nem erősödtek volna fel igazán jelentős tiltakozási hullámmá a pártok parlamenti akciója nélkül. Egy évvel a december 12-i obstrukció és spontán tüntetés után azonban fontos levonni az események tanulságait. Az, hogy 2018 végére a tiltakozás beindításában központi gazdasági kérdések helyét átvette a tartalmatlan antiorbánizmus és a médiaszabadság kérdése, legalább annyira múlt a liberális ellenzéki pártok felkészültségén, mint a jelenlegi rendszerkritikus baloldal képviseleti demokráciával szembeni kritikájára épülő pártellenességén és szervezetlenségén.

Ez a pártellenesség annak a képviseleti demokráciának kritikájára épül, amelynek végső krízisét már számos alkalommal beharangozták az elmúlt évszázad során. Szélsőjobbtól a radikális baloldalig sokan érveltek már amellett, hogy a domináns „nyugati” / liberális demokrácia történetileg meghaladott és a végsőket rúgja, a kérdés sokak számára ma legfeljebb az, hogy pontosan miként fog megtörténni a pártdemokráciák végső összeomlása?

A pártdemokrácia végének hirdetése azonban jellemzően ideológiai töltetű, sőt, akár „önbeteljesítő jóslattá” is válhat, amennyiben akadálya a politikai intézményesülésnek. Ezt láthatjuk a magyarországi rendszerkritikus baloldali szereplők esetében, akik az elmúlt években nem tudtak stratégiát megfogalmazni a választások tekintetében, és nem tud intézményes, reálpolitikai alternatívát felmutatni a DK-Momentum liberális előretörésével szemben.

A pártdemokráciák krízisirodalmának központi szerzője, Peter Mair által végzett empirikus kutatások kimutatták, hogy szinte minden nagy nyugat-európai demokrácia esetében megfigyelhető, hogy a pártok taglétszáma és a választásokon való részvételi számok is drámaian lecsökkentek az 1970-es éveket követően. Továbbá, Mair szerint aggódnunk kell a legtöbb hagyományos párt válságos állapota miatt, hiszen a nyomukban nemkívánatos (technokrata és populista) válaszok születnek. Mások azonban semlegesen figyelik a kialakult helyzetet, egyes csoportok még üdvözlik is a konvencionális parlamentáris politika legitimitásának csökkenését, akár egyes politikusok is.

Tony Blair brit miniszterelnökként 2000-ben például így fogalmazott: „Sosem voltam igazán benne a politikában … és még ma sem érzem igazán politikusnak önmagam.” Blair így igyekezett a pártnélküli vagy pártpolitika-ellenes szavazók számára vonzó lehetőségként feltűnni, ilyen értelemben a pártellenesség az Új Munkáspárt pártpolitikai stratégiája volt: a semleges szakértelem szükségességét hirdette a pártpolitizálás helyett.

De közelebbről nézve világos, hogy ez a pártellenesség is felszínes politikai eszköz volt csupán: a blairisták tudatos stratégiája volt a centrista technokratizmus. Vagy gondolhatunk Bajnai Gordonra is, aki 2009-ben „szakértői kormányt” alakított, és „kezdetektől fogva a pártpolitikától való távolságtartását bizonygatta, hangsúlyozva, hogy ő az a fajta technokrata politikus, aki nem rendelkezik pártkötődésekkel; kívül (és bizonyos szempontból felül) áll a pártpolitikán”.

Azonban a pártpolitika-ellenes retorika nem kizárólag a „harmadik utas” baloldal eszköze. Ugyan a politikai célok gyökeresen különbözőek, de hasonló narratívák felfedezhetőek a rendszerkritikus baloldalon is.

A parlamentarizmussal mint „burzsoá demokráciával” szembeni ortodox marxista bizalmatlanság bizonyos szintű történeti-gazdasági determinizmussal és szektás morális/politikai/ideológiai purizmussal összeállva konszolidálja a magyar alternatív baloldal marginalizáltságát.

Az érthető eredendő távolságtartás a posztkommunista MSZP-vel és a politikai ellenállás a Fidesz-rezsimmel szemben a 2010-es évek végére odáig fajult, hogy intézményes alternatívák hiányában magával a pártpolitikával szembeni elutasítás alakját ölti.

2018 decemberében a rabszolgatörvény elleni tüntetések megszerveződése idején az informális baloldalon is sokan új lendülettel vettek részt a kormányellenes szervezkedésekben. A tüntetéssorozat egy ébredésnek tűnt az áprilisi kétharmados Fidesz-győzelem után, sőt! Egy kifejezetten erőteljes hullámnak, hiszen végre a munkakörülmények és a gazdaság szerkezete volt a tét, nem olyan „burzsoá” kulturális ügyek, mint az előtte igazán nagy tüntetéseket provokáló „Lex Ceu” vagy az internetadó. A baloldaliak hamar elkezdték romantikus színben látni a szakszervezeti mozgalmat, és a rendőrökkel való ütközéseket, a politikusok szerepét pedig eleinte észre se vették.

Ahogy azonban az ellenzéki pártok olyan régi-új módszereket vetettek be, mint a parlamenti obstrukció és az online közvetítés, a rendszerkritikus hangok közt megjelent a félelem, hogy a tüntetéseket pártpolitikusok el fogják téríteni a saját hasznukra. Miután a tüntetések munkajogi fókuszát nem volt képes fenntartani sem a szakszervezeti mozgalom, sem a pártok, sem a független aktivista tevékenység, a tiltakozási hullám karaktere valóban megváltozott.

Ennek oka világos: az tud irányt szabni a politikai folyamatoknak, aki szervezetileg felkészült, ill. pillanatnyilag rá tudja venni például a tüntetőket, hogy egy bizonyos helyszínen, bizonyos zászlók alatt, bizonyos szlogeneket skandáljanak. Ezt természetesen leírhatjuk enyhén összeesküvés-elméletbe hajlóan eltérítésként, ám a helyzet az, hogy így működik a politika. A Hadházy-Szél & co., illetve a Momentum eredményessége a tüntetéshullám tematizálásában és az abból való politikai tőkeépítésben legalább annyira az ő sikerük, mint a „valódi magyar baloldal” gyöngesége volt.

És valóban, miután az MTV épületéből kidobták a képviselőket, a politikusok több időt kaptak a színpadokon és az ellenzéki médiában is, ami aztán igazán komoly antipátiához vezetett a pártnélküli, rendszerkritikus baloldaliak között. Bár többen elismerték, hogy az ellenzéki pártok újszerű szerepvállalása katalizálni tudta az eseményeket, számos véleménycikkben olvashattuk mégis, hogy a pártpolitikusokat, pártpolitikusi voltuk okán félre kellene állítani a tüntetések során, az aktivista munka pedig a további tiltakozások és egy vágyott általános sztrájk szervezésébe csatornázódott.

Ennek igazolása egy tágan értelmezett pártellenes retorika volt, amely visszautasította, hogy a politikusok képviseleti szerepének helye lenne az eseményekben. Egyrészt mert a parlamentáris politizálás sokak szemében soha nem képes a valódi rendszerkritikus tevékenység tere lenni, másrészt jelenleg pusztán hamis legitimációt ad az autoriter Orbán-rendszer számára, ezért nem is lehet tér a parlamenti ellenzéki pártokkal való komoly együttműködésre.

Ez a pártellenes retorika illeszkedett a 2018-as választásokat megelőző pártkritikus diskurzusba, amikor a rendszerkritikus baloldalon sokan elutasították a taktikai szavazást olyan normatív érvekre hivatkozva, melyek lényege szerint a taktikai szavazás politikaellenes(!). Amennyiben (1) a szavazókat pusztán számokká redukálja, (2) megakadályozza a közpolitikai ellentétek kifejeződését a tág antiorbánizmuson belül, és (3) egy káros kísérlet egy jobb- és baloldali ellenzék közötti összefogás megteremtésére, amely (4) hosszú távon csak kitolja a baloldali megújulás lehetőségét.

Ez a fajta érvelés nem képes felismerni a pártrendszerek történeti beágyazottságát és átalakulását. Inkább egy specifikus párt ideáltípusában gondolkozik, amely képes hosszú távon is privát forrásokból, az állam segítsége nélkül is működtetni és fejleszteni önmagát. Ez a pártpolitika-kritika képtelen beépíteni a vezetőségi és személyi inkompetenciáknál és korrumpáltságnál mélyebben húzódó reálpolitikai problémákat, mint például a finanszírozási nehézségek, káderhálózat és szervezettség legyengülése.

A magyar helyzetre levetítve Peter Mair válságelemzését: az összefogás előtti helyzetben az ellenzéki pártok számára semmilyen kilátás nem volt a kormányra kerülésre, ez pedig egy, a 90-es évek végétől nagypártos, „kormányzásra készülő” kartellpártos rendszerben tragikus leépülést jelentett, elsősorban az MSZP pártgépezete számára, de általában is tömegesen vesztett miatta szavazókat a liberális- és a baloldal. Az állami forrásokra épülő politizálás kvázi ellehetetlenülése központi nehézség a parlamenten kívüli baloldal számára is.

Kölcsönösen egymást erősítő problémák halmazáról van szó. Elsősorban meghatározó tapasztalatot jelent, hogy a Fidesz gúnyt űz a képviseleti kormányzásból és leépíti a jogállami intézményeket. Ennek ellenében a liberális centrum a jogállamiság, „Európa” és tágabban véve az ún. „nyugati értékek” védelmezőjeként felesel a jobboldalnak. Mindeközben az informális baloldal fenntartotta, vagy talán meg is erősítette távolságát az intézményes politikával szemben.

A baloldali-centrista pártok képtelenek meggyőzni a „valódi” baloldalt, hogy legitim képviseleti intézmények, egészen addig, amíg be nem tudnak vonzani olyan szereplőket, akik az informális közeg céljaihoz, kulturális és morális habitusához közelebb állnak. De úgy tűnik, ezek a szereplők csak akkor hajlandóak megkötni az ördögi alkut, és belépni a Politikába, ha már történt valamilyen elmozdulás e tekintetben.

Talán az idei őszi önkormányzati választások alkalmával pont ennek láthattuk igazolását, illetve a további átalakuláshoz szükséges alapok kialakítása felé tett lépéseket. Alacsonyabb belépési szinten, kevesebb erőforrásért való harc árán és a helyi önrendelkezés elvi igazoltságának segítségével sikerült számos, eddig pártpolitikán kívül vagy attól függetlenül működő jelöltnek az intézményes politikai térben való eredményes szereplés, számos rendszerkritikus aktivista pedig tanácsadóként vagy szervezőként vett részt a kampányban.

Összefoglalva tehát, világos kell legyen, hogy a pártdemokrácia kríziséről szóló diskurzus maga is politikai, ideológiai eszközt jelent. Tony Blair vagy Bajnai Gordon tevékenységének hátterében egy depolitizált demokrácia felfogás állt, és a harmadik utas semlegeskedő szakértőisége a baloldali pártok hagyományos karakterének leépítésével járt. Itthon jelenleg a pártokon kívülálló, többé-kevésbé ortodox baloldal azért termeli újra a pártpolitika-ellenes narratívát, hogy megerősítse a centrista/liberális ellenzékkel szembeni kritikáját.

A meglevő pártpolitikusokkal és a pártpolitizálás jelenleg megvalósuló formáival szemben számos okból kétségtelenül jogos kritika az informális baloldalon végső soron megerősíti az ellenzéki pártok számára egyébként is magas akadályokat. Ha nem is tartalmilag, de formálisan a rendszerkritikus baloldal számos szereplője egyetért az Orbán-rendszerrel abban, hogy a plurális, képviseleti demokráciák ideje lejárt – kifejezetten, ha figyelembe vesszük azokat a strukturális (politikai, gazdasági és klímaváltozással kapcsolatos) kihívásokat, amelyek Magyarország előtt állnak.

A következő időszak kérdése, hogy ezt az elmúlt 10 évben kialakult hangulatot mennyiben tudta megtörni a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések tanulsága (miszerint hosszútávon a pártok – főként a Momentum – profitáltak belőle), és az önkormányzati választásokon elért siker tapasztalata.

Kiemelt kép: Markoszov Szergej / Mérce