Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

20 évvel ezelőtt érte először komolyabb támadás a neoliberális agendát

Húsz évvel ezelőtt, 1999. november 30-án Seattle városában gyűltek össze a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) államainak képviselői, hogy olyan globális kereskedelmi egyezményeket hozzanak létre, amelyek liberalizálják a közszolgáltatásokat (piacnyitásra ajánlják fel az oktatási, egészségügyi szektort), végsőkig kiszipolyozzák a természet kincseit, támogatják a génmanipulációt, és kitelepítik a munkát olyan országokba, ahol nincsenek erős munkavédelmi törvények, és hihetetlenül olcsó a (sokszor gyermekek által végeztetett) munka. Ez volt az utolsó szög a félperiféria, periféria és a Föld koporsójába.

Velük szemben szakszervezeti, környezetvédelmi, állatvédő, emberjogi, vallási szervezetek sorakoztak fel (pl. Sierra Club, Direct Action Network, National Family Farm Coalition, Human Society, EarthFirst!, AFL-CIO). A megmozdulást a fennálló neoliberális konszenzussal szembeni frusztráció, elégedetlenség mozgatta. Munkások tízezreit fenyegette munkanélküliség, egyre több ipari üzemet telepítettek a harmadik világba (pl. az 1994-es Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezménynek, a NAFTA-nak köszönhetően), rosszabbodó munkakörülmények és a környezetvédelmi szempontok figyelmen kívül hagyása volt az esemény indikátora.

A tüntetők a kormányzati vezetők szállodái előtt és az esemény helyszíne előtt tiltakoztak, ezzel megakadályozva a találkozó létrejöttét. A több tízezres tömeg végül sikeresen puccsolta meg a megállapodást, a kormányzati vezetők erőfeszítései ellenére (noha a liberális polgármester még a nemzeti gárdát is bevetette ellenük, és rengeteg embert ideiglenesen börtönbe is zárt, akiknek nagy részét végül a tüntetők tiltakozásának köszönhetően szabadon is engedték).

Érdekes felidézni, hogyan kezelte a mainstream média a helyzetet. A legtöbb tüntető békésen demonstrált, míg egy kisebb csoport végül megelégelte a tehetetlenséget, és kirakattörésébe, graffitizésbe kezdett. A média kezdetben a nemzeti gárda és a velük szemben állók összecsapásait, könnygázfelhőket, gumilövedékeket emelte fókuszába, mintsem a tüntetések valós célját.

Ezt követően, a mozgalmak szerte a világban készen álltak arra, hogy ugyanazt másutt is megismételjék. 2000 áprilisában Washingtonban az IMF és a Világbank találkozóján 30 000 ember vett részt a tiltakozásokban, majd szeptemberben került sor az első európai antiglobalizációs tüntetésre, amelyen 20 000 ember demonstrált az IMF/Világbank újabb találkozóján, Nizzában pedig 100 ezren tüntettek az EU ellen.

2001-ben tovább folytatódtak a tüntetések Rómában (100 000), Perugiában (250 000), Londonban (75 000), Madridban (350 000) ember vonult az utcára. A G8 genovai találkozóján pedig a rendőrség és a tüntetők közötti összecsapás egy diák, Carlo Giuliani halálához vezetett. A seattle-i tanácskozás meghiúsítása után a WTO találkozóit is tiltakozások kísérték, bárhol is került rájuk sor. (Jól jellemzi a szervezet hozzáállását, hogy odáig is képesek voltak elmenni, hogy Katart jelöljék meg az esemény helyszínéül, ahol törvényileg van/volt tiltva a tiltakozás).

A „seattle-i csata” eredményeként olyan nemzetközi koalíció jött létre, amelyben a gazdag és szegény országok szegényei, munkásai, természetvédő csoportjai együtt tüntettek, az államokat zsarolni képes transznacionális vállalatokkal és a magukat tálcán kínáló kormányzatokkal szemben.

Ennek hatására hívták életre A Szociális Világfórumot, amelynek célja egy emberközpontú, környezetbarát társadalom létrehozása, a profitcentrikus környezetet kizsigerelő rendszerrel szemben: „hogy megszabaduljunk attól a rendszertől, amely kizsákmányolja a közös otthonunkat, a Földet, és megfosztja a jövő nemzedékét az emberhez méltó életkörülménytől”. A fórum olyan társadalmi csoportokat kötött össze, amelyek felvállalták a harcot.

A neoliberális agendát először érte komolyabb támadás. Esély nyílt arra, hogy a világrend megváltozzon. De nem változott. A főáramú elit kiénekelte a sajtot a radikális baloldal szájából, remekül integrálta a saját érdekeihez.

A marketinggépezet, a végtelen mennyiségben rendelkezésre álló tőke kioltotta a rendszerkritikában lévő potenciált, mindezt úgy, hogy ez az elit által leuralt rendszer 2008-ban válságba taszította az egész világot. Komolyan nem vetődött, nem vetődhetett fel a rendszer újragondolása, ahol pedig erre próbálkozás lehetett volna (pl. Görögország), ott a tőke és az elit kézen fogva gyűrte azt maga alá. Pontosan úgy, ahogy tette azt a kilencvenes években a szociáldemokrata pártokkal. S noha a mai napig minden egyes WTO-találkozót tüntetés sorozat kísér (Pl. Hongkong), mégis évek óta napirenden vannak a szabadkereskedelmi egyezmények.

A csomagolás más, de a cél ugyanaz (TTIP,CETA, Mercosur) a tőkemozgást korlátozó szociális, ökológiai, egészségügyi, élelmiszer-biztonsági és munkaügyi szabályok legyőzése. Jól szemlélteti ezeknek az egyezményeknek a működését és veszélyességét az, hogy „Az Európai Unió és négy dél-amerikai ország (Brazília, Argentína, Uruguay, Paraguay) között tervezett EU-Mercosur szabadkereskedelmi egyezmény várható karbon-lábnyoma egyharmadával (évente 9 millió tonna CO2-egyenérték) fog nőni a mezőgazdasági üvegházgáz kibocsátás.”


Ez az egyezmény (hasonlóan a többi szabadkereskedelmi egyezményhez) fellazítaná az olcsóbb és silányabb minőségű termékekkel a piacot. Élelmiszer-biztonsági, állat- és környezetvédelmi kockázatot is rejt magában. A helyi termelőket pedig teljesen ellehetetlenítené. Az egyezmény egyetlen célja a multinacionális kereskedelem (főleg az argentin marha és a brazil cukornád) támogatása. Abba pedig elég egyszerű belegondolni, hogy a globális kereskedelem milyen súlyos környezeti hatásokkal terheli a bolygónkat. Ettől az egyezménytől Dél-Amerika az autóipar fellendülését is várja.

Az idei évben a klímaváltozás soha nem látott globális tüntetéssorozatot hívott életre. Nem nehéz párhuzamokat fellelni Seattle utáni események és az idei év kapcsán.

A fő kérdések adottak. Sikerül-e radikalizálódnia, baloldali fordulatot vennie a globális klímasztrájknak, vagy a globális nagytőke és az elitek által uralt nyilvánosság elnyeli azt (lásd az egyénekre gyakorolt bűntudatkeltést, tökéletes példa erre a műanyagmentes július, mint a „greenshaming”, a zöld megszégyenítés terméke).

Vegyük például a Walmartot és a H&M-et: mindkét szervezet elkötelezett harcosa a zöldrefestés folyamatának és szebbnél szebb szlogenekkel kampányol a termékeiért, mindezt zöld keretbe helyezve. Teszi ezt úgy, hogy az előbbinek például 2017 februárjában 1 millió dolláros bírságot kellett fizetnie a hamis greenwashingért, mert azt állította, hogy bizonyos termékei környezetbarátok. (Miközben a dolgozóit se fizeti meg, és ki is játssza a rendszert, hiszen felvásárolja a saját részvényeit, ezzel felhajtva azok árfolyamát).

Utóbbi pedig ugyan leváltotta a korábban használt szatyrait, és szebbnél szebb szlogenekkel kampányol a zöld megújulás mellett – de mint kiderült – teszi mindezt úgy, hogy közben a nem megvásárolt ruháit elégetik. Az újabb és újabb termékekkel pedig nő a környezeti pusztítás, a szén-dioxid kibocsátás, vízpazarlás és a vegyszeres szennyezés, miközben a periféria országaiba kitelepített összeszerelő műhelyekben éhbéren állítják elő az árukat.

Lesz-e találkozási pont a kizsákmányolt osztályok és a természetvédők között? Hiszen a tőkefelhalmozásnak két összetevője van: a bérmunka kizsákmányolása, ahol a munkás a megtermelt termékének csak egy csekély mértékét kapja meg (bér formájában) és a természet kizsákmányolása (amit a minél olcsóbb és minél több mennyiségben előállítható nyersanyagok mozgatnak). Tehát a természet erőforrásainak ingyen vagy olcsón történő megkaparintása.

Megerősödnek-e az ökológiai szempontból is kulcsfontosságú helyi közösségek? Hiszen a tőke mozgásszabadságát a világrend azon az áron biztosítja, hogy jelentős mértékben korlátozza a helyi közösségek önrendelkezési jogát és az állami szuverenitást.

Egyre kevésbé szólhatunk bele abba, hogy a saját területünkön ki és mit állít elő, milyen árat kér érte, és mekkora bért fizet. A világgazdasági versenyben a termelési költségek (pl. munkabérek, természeti erőforrások) alacsony szintje az egyik legfontosabb komparatív előny. A multik által finanszírozott új beruházások ugyan fellendítik a fejlődő országok gazdaságát, és növekedést is produkálnak, de katasztrófát jelentenek a környezetre nézve (lásd Dél-Amerika).

Képes lesz-e elszakadni, s ha igen, mennyire a fogyasztó egyén a termelési folyamatoktól? Képes-e a fennálló rendszer a paradigmaváltásra? Az a rendszer, aminek az alaplogikája a profit növekedése mindenáron. Lehet-e egyáltalán még ebben a rendszerben gondolkodni? Hiszen a rendszerben tett próbálkozások (pl. elektromos autók, napkollektorok,) nem a kapitalizmus működésének logikáját támadják, hanem a klímaváltozást okozó rendszeren belül keresik a megoldást.

S ha nem, akkor mi és mikor jöhet a helyére? Hiszen az idő már régesrégen nem nekünk dolgozik. Nagyon sok múlik azon, sikerül-e és kinek, kiknek meglovagolni a klímaválság okozta elégedetlenséget, sikerül-e szembefordulni a fennálló elittel vagy a kapitalizmus újra megvédi magát.

 

Kiemelt kép: Wikimeda Commons
Olvass tovább!