Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Totális beismerése a kormány oktatási kudarcának a KDNP szülőbüntető javaslata

Készül az új szakképzési törvény. Gondolhatnánk: micsoda jó hír, a szakképzési rendszert olyannyira szétverték már az elmúlt években, hogy azon csak javítani lehet.

Lehetne. Ha nem a KDNP matatna rajta.

Hollik István módosító javaslatot nyújtott be. Minek értelmében a szülők (vagy a kiskorú tanuló törvényes képviselője) részére „új kötelezettségként határozza meg a tankötelezettség teljesítését követő továbbtaníttatást a tanuló tizennyolc éves koráig, de legalább egy részszakma megszerzéséig”.

És amennyiben ennek a szülő nem tesz eleget,

akkor valamennyi a gyerek után járó jogosultságot meg kellene tőle vonni – legalábbis addig, amíg nem szerez valamilyen részszakmai képzettséget a gyerek.

Emellett az iskolarendszerből kihullott kiskorú esetleges munkáltatója pedig megszüntetheti annak munkavállalói jogviszonyát, ha az akadályozná a tanulását.

Vagyis mi a lényeg? Hogy a szülőt bünteti az állam, ha nem tartja bent a gyerekét az iskolában.

Nehéz indulatok nélkül írni erről a javaslatról. Azért, mert bár az elmúlt jónéhány évben annyian és annyiszor jelezték már, hogy az oktatási rendszer romokban van, nem a gyerekek érdekeit tartja szem előtt, rosszul bánik a pedagógusokkal, tovább növeli az egyenlőtlenségeket és indokolatlan terheket ró diákra, szülőre és tanárra is – mindez lepergett a kormányról.

Hollik egyébként osztrák példára hivatkozva tartaná bent a szülő felelősségére a gyereket az iskolában (vagy amíg ugye a résszakmát meg nem szerzi).

Szép elgondolás. De arra már nem tér ki a jó KDNP-s képviselő, hogy miért büntetnének szülőket olyasvalamiért, aminek a lehetőségét egyébként épp a kormány teremtette meg?

Mert arról Hollik nagyvonalúan felejtkezik el, hogy a tankötelezettségi korhatárt épp a Fidesz-KDNP kormány csökkentette le 16 évre még 2012-ben, elvágva ezzel több tízezer diák esélyét a tisztes jövőre.

Nem nagyon szoktunk erről beszélni, de a helyzet az, hogy a korhatárcsökkentés valójában találkozott sok, az oktatásban érintett igényével. Túlterhelt pedagógusokéval, akiknek sem türelmük, sem kapacitásuk, sem energiájuk nincs a „problémás” diákok kezelésére. Gyerekeiket féltő szülőkével, akik aggódnak, hogy az ő csemetéjük hogyan tud megfelelően tanulni, ha az osztályban ott vannak „ezek a problémások” is.

Hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel küzdő gyerekek, sajátos nevelési igényű gyerekek, cigány gyerekek. Igen, ők estek ki eddig is a rendszerből, és esnek ki most is, és fognak még kiesni a jövőben.

Ezért nem övezte sosem igazi, a helyzet súlyának megfelelő felháborodás az egész korhatár-kérdést.

Mert ezek a gyerekek azok, akik senkinek sem hiányoznak. Akik egy tollvonással állhatnak kényszerpályára, felszabadítva 16 éves korukban egy sor pedagógust és oktatási intézményt a teher alól, hogy foglalkozni kelljen velük. És lényegében ösztönözve is – persze kimondatlanul – a szegénységben élő családokat arra, hogy gyerekeiket tanulás helyett mihamarabb munkába állítsák.

Hogy nézett ki ez a gyakorlatban? 2012-ben szállították le a tankötelezettségi korhatárt. 2013-ban 101 kiskorú, 17 évesnél fiatalabb közmunkás dolgozott Magyarországon, 2015-re ez a szám megtízszereződött: a Belügyminisztérium 1094 fiatalkorú közfoglalkoztatottat tartott nyilván.

A rendszer embertelen, mert nincs tekintettel arra, hogy ezeknek a gyerekek milyen igényei vannak. Mert képtelen odafigyelni rájuk, segíteni őket.

Hollik javaslata is ugyanebbe az irányba mutat. Mert vegyünk egy hátrányos helyzetű gyereket, akit amúgy 16 éves korában az oktatási rendszer kivetne magából. Mit tegyen egy szülő, hogy ezt megakadályozza? Hogyan érje el, hogy a gyerek mégis bent maradhasson? És hogyan éli majd meg mindezt maga a gyerek?

Az Oktatási Hivatal 2017/2018-as tanév második félévére vonatkozó adataiból kiderült, hogy csaknem minden 10. diákot érinti a lemorzsolódás veszélye. A vizsgált évfolyamokon – ötödik és tizenkettedik osztály között – összesen 746 258 gyerek tanul Magyarországon, közülük összesen 66 121 diákot, azaz az érintett diákok csaknem 9 százalékát veszélyezteti a lemorzsolódás. Ráadásul csak az általános iskolákban 41 682 gyermek érintett.

Felmerülhet persze a kérdés, miért érezte Hollik képviselő ilyen sürgetőnek, hogy kicsit belenyúljon a tanulók életébe. Érdemes hát megemlíteni: az Európai Unió egyik legfőbb céljaként tűzte ki az Európa 2020 programban, hogy 2020-ra 10 százalék alá csökkentse a korai iskolaelhagyók arányát. Az Eurostat adatai szerint az EU nem is áll olyan rosszul. Magyarország viszont igen: az idén januárban kiadott jelentés szerint 2017-ben hazánkban már 12,5 százaléknyi fiatalt érintett a korai lemorzsolódás, és ez a szám 2010 óta folyamatosan emelkedik.

A korai iskolaelhagyók azok a fiatalok, akik 18 és 24 év között nem szereznek középfokú végzettséget, illetve semmilyen képzésben nem vesznek részt.

És itt bukik ki az oktatási rendszer totális kudarca.

A kormány semmit nem képes tenni azért, hogy csökkentse a korai iskolaelhagyók számát, sőt, egyre nő a legfeljebb 8 általánossal kihullók aránya. Kéne tehát kicsit javítani azon a statisztikán. És mi a terv? Büntetést helyeznek kilátásba. A szülők büntetését – és ezzel természetesen a gyerekekét is. Még véletlenül sem az oktatási rendszert billentenék vissza oda, ahonnan indultunk (pedig már az sem volt ideális).

Az elv ugyanaz, mint oly sok más esetben: büntet az állam, ha hajléktalan vagy és az utcán alszol, bármikor bevihet a rendőr. Büntet az állam, ha szülő vagy, de szegény vagy, bármikor elvehetik a gyereked. Büntet az állam, ha a gyereked nem felel meg az oktatási rendszer szűkös, egyenlőtlenséget tovább termelő kereteinek, hát bármikor megvonhatnak tőled további juttatásokat.

A végeredmény ugyanaz: a hátrányos helyzet további, ledolgozhatatlan hátrányokat termel. Az iskolából 8 általánossal kihulló gyerekből közmunkás lesz (bár a közmunkaprogram is kezd bebukni), vagy még az sem. A szegénységben élők száma egyre nő, tanulási, kitörési lehetőség nélkül újra meg újra termeli magát a hátrányos helyzet.

A munkaerőpiaci igényeknek megfelelni képtelen szakképzési rendszerből pedig olyan fiatal munkaerő áramlik ki, amely megfelelő, alapos képzésben nem részesült, csak rövid távú gazdasági érdekeket kiszolgáló munkavégzésre alkalmas (lásd az összeszerelőüzem-szindrómát), de az élethosszig tartó tanulás képességét nem szerezte meg. Ha mégis van elegendő képzettsége, hogy jó munkát találjon, akkor viszont idehaza alacsony bérek és túlórák várják, netán a feketemunka, míg kicsit nyugatabbra, az országhatáron túl élhetőbb bérek és megfelelőbb életkörülmények kecsegtetik.

És mindeközben az oktatás színvonala süllyed és süllyed, elgyötörve, megalázva és megkínozva minden benne résztvevőt.

A kudarc, a szégyen az államé, amely képtelen gondoskodni az állampolgárairól, különösen azokról, akik eleve nehéz körülmények közt élnek. A büntetés viszont azokon csattan, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre.

Őszintén szólva azt gondolom: ha van pont, amikor utcára kéne vonulnia mindazoknak, akik tűrhetetlennek tartják az oktatási rendszer felelőtlenségét, és egy kicsit is aggódnak azokért a gyerekekért, akiknek szüleikkel egyetemben a legkevesebb érdekérvényesítő lehetőségük van, akkor ez az.

Persze, volt már sok ilyen pont. És emlékezzünk rá: a Taigetosz-törvény elfogadásakor sem tüntettek tízezrek. És tudjuk azt is, hogy ezek a tüntetések sem sokat érnek a tekintetben, hogy ez a kormány képtelen beismerni és korrigálni a kudarcait.

Viszont ha szó nélkül hagyjuk azt, ami jelenleg zajlik, némaságunk cinkossá tesz mindannyiunkat. Tízezrek életének kényszerpályára állításában.

Címlapkép: MTI
Olvass tovább!