Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hosszas rákészülés után elnököt választanak a német szocdemek

A háború utáni évek legrosszabb országos parlamenti választási eredményét érte el 2017-ben az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja). A gyengélkedő párt az elmúlt két évet aztán önvizsgálattal, vezetőváltásokkal és újabb kudarcok feldolgozásával töltötte. 1993 óta először dönthet a teljes párttagság arról, ki vezesse a német szocdemeket.

Sokhónapos folyamat közepén vagyunk. A formális szavazásra előreláthatóan a december eleji pártkongresszuson kerül sor, a lehetséges jelölteket az elmúlt hónapban mutatták be – 23 regionális konferencián közel 17 ezer párttag ismerkedhetett velük –, a 420 ezer fős tagság pedig most (október 14 és 25 között) voksolhat első körben arról, kit tart a legszimpatikusabbnak, vagyis pontosabban, hogy melyik duót preferálja, hiszen pillanatnyilag hat páros van még versenyben, ezek közül fog egy osztozkodni a pártvezetésben.

Az eredmény 26-án, szombaton lesz nyilvános, és amennyiben az első fordulóban semelyik párosnak nem sikerült többséget szereznie, második fordulóra is sor kerül. Bár hivatalosan a kongresszus dönt majd az elnök személyéről, a tagság szavazata többé-kevésbé megköti a pártelit kezét.

Mire fel ez a nagy felhajtás?

Korábban rendszerint egyszerűbben zajlott az elnök kiválasztása – a csúcspolitikusok jóformán kézről kézre adták a pozíciót –, de az elmúlt évek káosza azt sugallta, jelen esetben komolyabb próbálkozásra van szükség, ha az SPD olyan vezetőt szeretne, aki befelé és kifelé is vállalható.

Az történt ugyanis, hogy a pártot korábban nyolc évig vezető Sigmar Gabriel (aki az elmúlt két évben leginkább túlfizetett publicistaként hallatott magáról), 2017 januárjában a korábbi EP-elnököt és akkor épp aktuális német kancellárjelöltet, Martin Schulzot javasolta maga helyett pártelnöknek.

Schulz nagy lendülettel indult, hiszen a németországi balközép orientációjú közvélemény már 2017-ben is érezte, hogy váltásra lenne szükség, és az eddigi pártelittel nem mehetnek tovább a dolgok.

Az Európai Parlament ekkoriban leköszönő elnöke a kampány pár hónapjában nagyot is ment azokkal a szövegekkel, amelyekben az adóelkerülő gazdagokat és az ország jobbra tolódását kritizálta. Vezetése alatt előfordult, hogy az SPD-t harminc százalék fölé mérték, a kampány közben elszenvedett tartományi vereségek azonban megrengették a pozícióját.

És a választás utáni hetek sem segítettek: Schulz ugyanis azt ígérte, az SPD nem lép koalícióra Angela Merkel kereszténydemokrata CDU-jával, de a tagság nyomására ez mégis megtörtént. A választási kudarc után az SPD vezetői gyorsan kicserélték a „külsős” Schulzot Andrea Nahles-re, aki korábbi munkaügyi és szociális miniszterként pártbelsősnek számított. Hogy bonyolódjon a helyzet, a pártelnöki posztot egy ideig még Olaf Scholz, jelenlegi kancellárhelyettes és pénzügyminiszter viselte mint megbízott.

Nahles elnöksége sem bizonyult hosszúnak. Az európai parlamenti, valamint a brémai tartományi választásokon ugyanis az SPD még tovább rontotta eredményeit: az EP-ben a szocdemek 15,8 százalékot értek el, Brémában pedig 73 év után először választást veszítettek. Erre Nahles is lemondott, helyét pedig átmenetileg a helyettesei (Malu Dreyer, Manuela Schwesig és Thorsten Schäfer-Gümbel) vették át. A pártvezetés viszont arra jutott, hogy elég volt a káoszból, és itt az ideje valami módon erősebb legitimációjú elnököt ültetni a párt élére. Ennek hatására álltak elő nyáron azzal az ötlettel, hogy 1993 óta először a teljes tagságnak lehetőséget adjanak a pártvezér megválasztására.

Jó az, ami ragad?

A módszert nem az SPD találta ki. A zöldek már 2017-ben a párttagoktól kérdezték, hogy kik legyenek a főnök-duó tagjai (náluk legalább egy nőnek kell lennie a vezetésben), és nemrégiben a CDU-ban is felvetődött, hogy a párttagság szavazhatna arról, ki lehessen a kancellárjelöltjük.

Vannak azonban, akik szkeptikusak a reformmal szemben. Andrea Römmele, a Hertie School of Governance kommunikáció-professzora egy véleménycikkben kifejtette, az ilyen, teljes tagságot megmozgató szavazások jól hangzanak ugyan, és talán még azzal is kecsegtetnek, hogy visszaszerzik valamelyest a gyengülő néppártok legitimitását, de a gyakorlatban könnyen a visszájára sülhetnek el:

a mostanihoz hasonló menetben ugyanis egyik jelöltpár sem tudhatja a tagság többségét maga mögött, a hosszas választási procedúra pedig éppen ezért könnyen indulatokhoz és viszályhoz vezethet, amelyek a jövőben még inkább megosztják a tagságot.

Römmele szerint ráadásul az egész folyamat sokkal inkább szól személyekről, mint programokról – a párttagság valódi bevonásának pedig inkább arról kellene szólnia, hogy mindenki beleszólhat a közös program kialakításába.

Röviddel a szavazás lezárulta előtt a párttagság bevonásának sikere is kétséges: vasárnap estig mindössze 130 ezren szavaztak a 430 ezer párttag közül, a párt köreiben attól tartanak, hogy végül a tagság fele sem jelenik meg, az alacsony részvétel pedig az egész folyamat értelmét megkérdőjezelezheti.

Az élbolyban

A 23 regionális konferencián sok szép szó esett a változás szükségességéről, illetve arról, hogy nem lesznek többé színfalak mögött zajló egyezkedések (Hinterzimmergespräche). Hogy fiatalabb lesz a pártvezetés és nagyobb lesz a nők szerepe. Szinte minden férfi jelölt kereste is ennek megfelelően a női párját, hogy mutassa, érti az idők szavát. Sokat írtak a német újságok a kevésbé ismert, balosabb játékosokról, mint például a Kampmann/ Roth vagy a Lauterbach/ Scheer duó. De a 23 konferencia után, amikor a legkülönbözőbb német városokban és városkákban volt lehetőségük a jelölteknek hosszan bemutatkozni, úgy tűnik, nem lesz meglepetés október 25-én: annak lesz legtöbb esélye a pozícióra, akit a folyamat előtt is a legtöbben ismertek.

Hogy ez mit jelent?

Az előzetes jelzések szerint a korábban pár hónapig már átmenetileg pártvezérkedő Olaf Scholz pénzügyminiszterből, valamint a brandenburgi SPD egykori főtitkárából (az előtte nemzeti szinten csak nagyon kevésse ismert) Klara Geywitzből álló duó a legesélyesebb.

Egy Forsa felmérés szerint a párttagság 26, a funkcionáriusok 22 százaléka őket támogatja – mögöttük jócskán lemaradva, 14 illetve 13 százalékos támogatottsággal a Nina Scheer energiapolitikus és Karl Lauterbach gazdaságpolitikus duója végzett. Míg a Lauterbach-Scheer duó a legbalosabbnak tekinthető a jelenlegi jelöltek közül, addig Scholz-Geywitz a jobb-szárnyat képviseli. Már csak azért is, mert Scholz tettlegesen is kiveszi a részét a kereszténydemokrata-szocdem kormány-koalícióból.

A közgazdászszakma és az IMF irányából nemzetközileg sok kritika érte a pénzügyminiszter-pártelnökjelöltet, mivel a koalíciós partner CDU-hoz hasonlóan nagyon is ragaszkodik az úgynevezett „fekete nullához,” azaz ahhoz a koalíciós szerződésben szereplő kitételhez, miszerint az állami kiadások nem haladhatják meg a bevételeket. A németeket azért szeretnék költekezésre fogni, mert ez a környező országok gazdaságát is meglódítaná, ami egy szolidáris Németországtól elvárható lenne – persze az ellenérvek sem légből kapottak, miszerint egy lazább gazdaságpolitika felforgatná az országot vezető nagykoalíciót, és talán nem is lenne feltétlenül szükséges, amennyiben továbbra is kitart a konjunktúra. Ráadásul az SPD választói is a spórolás pártján vannak.

Eleinte Scholz elzárkózott attól, hogy miniszterként pártvezér legyen. Mostanra viszont arra jutott, pártvezérként is maradna miniszter – miközben például egy másik jelölt, Michael Roth azt ígéri, ha megválasztják, lemond az államtitkári posztjáról. Egyes párttagok ennek megfelelően hevesen kritizálták:

„Az nem működhet, hogy valaki hétfőtől szerdáig Angela Merkellel ül egy asztalnál a kabinetben, és kompromisszumokat hoz, majd csütörtöktől péntekig azt mondja: Mostantól száz százalékban az SPD-vel foglalkozom. A leendő pártvezetésnek függetlennek kell lennie a kormánytól.” – mondta a Der Spiegelnek Ralf Stegner, aki szintén egyike a jelölteknek.

Koalíció vagy balos fordulat?

A koalíció kérdése végigköveti a párt elhúzódó válságát. Andrea Nahles válaszát leginkább úgy lehetne összefoglalni, hogy az egyébként nem népszerűtlen elnök egyszerre kívánta visszavezetni a pártot a schröder-i harmadik utas ideológia és a CDU-val folytatott nagykoalíciók során elhagyott szociáldemokrata útra úgy, hogy a párt közben kormányon maradva részt vesz az ország irányításában. Bukását sokan a stratégia kudarcának érzékelték, az SPD ugyanis egyetlen érdemi kérdésben sem tudta balra húzni a koalíció szekerét. A párt számos balos hangadója ezért a koalíció elhagyását, és a zöldekkel és a radikális szociáldemokrata die Linkével való közös kormányzásra való felkészülést sürgetik.

A koalíción belüli viták jelenleg többek közt az SPD által javasolt alapnyugdíj kérdése körül forognak, amely akár havi 450 euróval növelné mindazok nyugdíját, akik bizonyíthatóan 35 évig fizették a járulékokat az állami nyugdíjbiztosítónak. A vita a kormánypártok között pillanatnyilag akörül zajlik, hogy vizsgálni kell-e az adott nyugdíjas rászorultságát – az SPD azt mondja, nem, és akkor is járnia kell, ha esetleg az érintett kisnyugdíjasnak dúsgazdag házastársa van. A klímapolitikában, vagy a szociális ellátások terén baloldali szempontokat átvinni képtelen SPD-nek létfontosságú lenne, hogy legalább ebben kérdésben felülkerekedjen.

A jelöltek utolsó, müncheni turné-állomásán végül Scheer-Lauterbach duó – hasonlóan az egyebek mellett alapjövedelmet emlegető Saskia Esken Bundestag-képviselőből és Norbert Walter-Borjans egykori észak-rajna–vesztfáliai pénzügyminiszterből álló pároshoz – a nagykoalíció folytatása mellett foglalt állást.

Münchenben egyébként minden jelölt szépen felmondta, mennyire fontosnak tartja a párt egységét, többen hangsúlyozták, hogy szociáldemokrata politika nélkül talán nekik sem jutott volna esély az életben, és kijelentették azt is, hogy kiállnak a szélsőjobb ellen. A Magyarországon is kisebb ismertségnek örvendő Michael Roth Európa-ügyi államtitkár (aki párszor már óvatosan odaszólt Orbán Viktornak) és Christina Kampmann, Észak-Rajna-Vesztfália volt családügyi minisztere addig a kijelentésig merészkedtek, miszerint az SPD az ország legrégebbi szélsőjobb-ellenes szövetsége.

A baloldali reformokat sürgető, de a nagykoalíció munkáját tűrhetőnek értékelő jelöltek sorát gazdagítja a schleswig-holsteini pártelnök Ralf Stegnerrel együt induló Gesine Schwan, a párt alapjogi bizottságának vezetője – akit az SPD korábban sikertelenül jelölt szövetségi elnöknek – pár éve a HVG-nek adott nagyinterjút, amiben többek között azt mondta:

„…szociáldemokrataként sokkal több energiát kellene fektetnünk a határokon átívelő politizálásba, erősítenünk kellene a kapcsolatunkat a civil társadalommal, hogy aztán a civilek segítségével progresszív szabályokat fektethessünk le. Ez sokkal nehezebb, mint amilyen annak idején a nemzetállamok korában volt, de ha előállunk egy új stratégiával és nyitunk új szereplők felé, akkor nem lehetetlen. Ha viszont ez nem sikerül, akkor a szociáldemokraták a teljes jelentéktelenségbe süllyedhetnek.”

Hogy ennek láthatók-e jelei?

Idáig nem sok. A regionális turnét ugyanis a megfigyelők részben azért kritizálták, mert ott főleg az SPD belügyeiről esett szó, ellenben sem programokról, sem a Németországon kívüli világról nem nagyon. Év elején pedig az SPD pártvezetése egy olyan közleményt jelentetett meg, amelyben az SPD egy külpolitikai bizottság felállítását helyezte kilátásba, hogy ezáltal a nemzetközi jogot és a multilateralizmust erősítsék, és közös megoldásokat keressenek a nemzetközi kihívásokra. Most viszont a kevés ehhez kapcsolódó megszólalás egyike Rothé volt, aki egy interjúban azt hangsúlyozta, hogy az SPD-nek újból a „világjobbítók” pártjává kellene válnia.

Egy ilyen „világjobbító” az SPD-n belül a 30 éves Kevin Kühnert, az SPD ifjúsági tagozatának (JuSos) elnöke. Amikor a berlini kerületi politikus a JuSos-elnöki posztot 2017 novemberében elvállalta, tudta hogy nagy feladat vár rá, hiszen az SPD-t valahogy ki kell húzni abból a hatalmas pocsolyából, amelybe sikerült beleragadnia. Kühnert 2018 első felét végigturnézta Németországban, hogy a nagykoalíció ellen mobilizáljon pártban. Azóta országos hírnévre tett szert – bár a turnéja nem érte el kitűzött célját.

Kühnert a mai napig gyakori vendég TV-s talkshowkban, nyíltan felvállalja homoszexualitását és valódi szocialistának vallja magát. Ő tűnik az aktív SPD-s politikusok közül annak, akire a leginkább bizalommal tekint a baloldali szárny, : Kühnert krizmatikusan testesíti meg az új, frissebb, fiatalosabb es szociálisan érzékenyebb SPD-t. Még a legidősebb jelölt, Gesine Schwan is invitálta Kühnertet egy közös indulásra, de végül nem lett több az ötletből mint pár vidam újságcikk. Úgy látszik, Kühnert még nem áll készen erre a posztra – és nagyon úgy néz ki, hogy a pártja sem áll készen Kühnertre.

A felhők nem oszlanak

Miközben hat páros próbálja bizonyítani, hogy ők lennének a legjobb társelnökök, újabb kihívásokat jelenthet a pártnak, hogy október 27-én választásokat tartanak Türingia tartományban, ahol újabb bukás van kilátásban. A keleti tartományokban meglehetősen erős a szélsőjobb, de még ennek az infónak a fényében is nagyon gyengének tűnik az a 8,4 százalék, amit a SPON-Civey felmérése mutatott az SPD-nek. A tartományi miniszterelnököt adó die Linkére ezzel egyidőben 25, a CDU-ra 24, a szélsőjobbos AfD-re (Alternatíva Németországért) pedig 22 százalék tervez szavazni.

Az alapnyugdíj (lásd keretesünket) kiharcolása talán valamicskét tudna javítani a türingiai eredményen, ami megóvhatná attól az új vezetést, hogy egy vaskos kudarccal vágjanak neki a párt megújításának.

Címlapkép: Olaf Scholz facebook-oldala
Olvass tovább!