Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem a húsadóval kellene harcba szállni a klímaváltozás ellen

A klímakatasztrófa sürgetésével a húsfogyasztás két káros hatása, a magas ökológiai lábnyom és az egészségtelen táplálkozásból fakadó betegségek problémája is előtérbe került. A világon egyre többen válnak vegetáriánussá vagy térnek át teljesen növényi étrendre, a túlzott húsfogyasztás ellen pedig immáron a politika is szeretne rendszerszintű intézkedéseket bevezetni.

Legutóbb Németországban vetették fel a szociáldemokraták és a Zöldpárt tagjai, hogy magasabb adót vetnének ki a hústermékekre, ettől remélve a kereslet csökkenését. Csakhogy több probléma is van ezzel az elképzeléssel. Németországban jelenleg a legtöbb élelmiszeren egy csökkentett, 7%-os ÁFA van a szokásos 19% helyett, ami miatt az országban kimondottan olcsónak számítanak ezek termékek (és emiatt fordulhat elő például az is, hogy egy német Aldiban ugyanaz a termék kevesebbe kerül, mint egy hazaiban). Augusztus 7-én azonban a zöldpárti Friedrich Ostendorff, a párt mezőgazdasági ügyekért felelős szóvivője azt nyilatkozta a The Local nevű hírportálnak, hogy támogatná az áfacsökkentés eltörlését a hústermékekre vonatkozólag, ötletét pedig a Merkel-vezette kereszténydemokraták mezőgazdasági szóvivője is üdvözölte. Az áremelés mellett főleg az szól, hogy az így befolyt összegből javítani tudnák az állattartás körülményeit, illetve a kevesebb húsfogyasztás mind az emberek egészségére, mind a klímára jó hatással lenne.

Svédországban ugyanez már 2013-ban felvetődött, Dániában pedig 2016-ban. Egyelőre még sehol sem lépett érvénybe a hústermékek áfájának megemelése, de látszik, hogy egyre inkább kezd szöget ütni a nyugati politikusok fejében. A húsadót a politikusokon kívül több híres tudós is támogatja, akik számos tanulmánnyal alátámasztották, hogy a magasabb adó hatására csökkenő húsfogyasztás több okból is kedvező lehet.

Egy oxfordi kutatócsoport például kiszámolta, hogy mi történne, ha az Egyesült Királyságban minimálisan (néhány centtől 1-2 fontig) drágulnának a hústermékek kilogrammonként. Minél magasabb volt egy adott húsfajta előállításának szén-dioxid kibocsátása, annál magasabb adót vetettek ki rá a modellben. A számolást összevetették több fogyasztási statisztikával, és arra jutottak, hogy az áremelés hatására körülbelül 21%-kal csökkenne a marhahús, 16%-kal pedig a bárányhús fogyasztása, vagyis a két legszennyezőbb típusé. Emellett viszont 10%-kal megnőne a kevésbé szennyező csirkehús fogyasztása, mivel az emberek elkezdenének átszokni a jóval költségesebb vörös húsokról. A kutatók a konklúzióban – további egészségügyi statisztikákra alapozva – azt állítják, hogy az adóemelés hatására rövid időn belül 18 900 kilotonnával csökkenne a szén-dioxid kibocsátásunk, miközben mindez még 3 milliárd font plusz adóbevételt jelentene az államnak.

A számszerű eredményeket olvasva valóban könnyű azt gondolni, hogy hatásos módszer lehet az adóemelés, viszont sem ez, sem más gazdasági modell nem veszi figyelembe, hogy a vásárlók nem kizárólag a piac változásai alapján döntenek. Sőt, azokat a fogyasztói adófajtákat, amelyeket egy állam preventív jelleggel, kimondottan azért vet ki bizonyos cikkekre, mert károsak az egészségre vagy a környezetre, sin taxnek, magyarra lefordítva „bűnadónak” hívják. Számos példát ismerhetünk már erre, gondoljunk csak az alkohol és a dohány egyre növekvő árára, vagy az itthon bevezetett csipszadóra.

Csakhogy – amint számos kutatás is bizonyította – szoros összefüggés van az osztályhelyzet és az egészséges étkezés között, ezért a bűnadó gyakorlatban nem egyéb, mint kiszúrás a legkiszolgáltatottabb réteggel.

A statisztikák szerint ugyanis minél szegényebb valaki, annál kisebb az esélye, hogy kiegyensúlyozottan és egészségesen táplálkozik. A magas kalóriatartalmú, de tápanyagban szegény élelmiszerek általában olcsóbbak, illetve egyszerűbben is lehet ezekhez hozzáférni. A témában máig legtöbbet hivatkozott tanulmány, amit a Harvard kutatói készítettek, például azt mutatta ki, hogy az Egyesült Államokban napi 1,5 dollárral, azaz nagyjából 450 forinttal kerül többe az egészségesebb élelmiszereket választani. Akárcsak a káros termékekre kivetett plusz adók mértéke, úgy sokaknak talán ez is pusztán aprópénznek tűnik, viszont sok háztartást egy ekkora pluszkiadás is nehéz helyzetbe kényszerít. Enni viszont muszáj, így hiába lesz drágább egy olyan alapvető élelmiszer, mint a hús, a szegényebbek nagy része jobb híján ki fogja fizetni.

Ilyenkor gyakran érkezik az a kritika, hogy miért nehéz lemondani a húsról, amikor egy kiló zöldség általában olcsóbb, mint egy kiló hús. Ugyanakkor azt elfelejtik hozzátenni, hogy a zöldségekből többet kell enni ahhoz, hogy jól lakjunk, és sokszor készételt is körülményesebb készíteni belőle. Merthogy nem is csak a pénzen van itt a hangsúly, hanem az időn és a lehetőségeken.

Napi szinten odafigyeléssel táplálkozni és átalakítani az étkezési, főzési szokásokat szabadidőt és energiát igényel, amiből szintén azoknak van több, akiknek kevesebbet kell gürcölniük a megélhetésért.

Továbbá azt is érdemes lehet figyelembe venni, hogy a finom, de sokszor egészségtelen ételek (akárcsak az alkohol és a cigaretta), a mindennapi örömszerzés legolcsóbb verziói, így azoknak, akiknek nem futja többre, jobb híján ezek jelentik „a jutalmat a nap végén” – stílszerűen a Kőbányai sör reklámjából idézve. Egy dohányzásról szóló, 195 országot bevonó WHO-kutatás például külön kiemelte, hogy a világ 1 milliárd dohányzójának 80%-a alacsony vagy közepes jövedelmű országban él, és ebből 226 millió fő még abban a viszonylatban is szegénynek számít.

Hasonlóan negatív képet festenek azok a statisztikák is, amelyek azt mutatják be, hogyan változik egy a bűnadókkal ellátott termékek fogyasztása. Szinte alig találni olyan tanulmányt, ami arra a következtetésre jutna, hogy áttörést jelentett ezeknek a cikkeknek a drágulása. Az elhízás mára több ember halálát okozza, mint a dohányzás, az egészségtelen étkezés pedig továbbra is általános probléma a fejlett országokban. Ugyanakkor az efféle adókból származó bevétellel a kormányok nem tudnak elszámolni, nem követik, hogy az így befolyt összeg mire megy el az államháztartásban. Többek között itthon sem tudták pontosan megmondani, hova került a 33 milliárd forintnyi csipszadó.

De ha visszatérünk Németország példájára, más kritika is felvetődhet azzal kapcsolatban, hogy a kapitalizmus számlájára írható környezeti károkat az egyéni szokások megváltoztatásával és az emberek pénzének elszedésével akarják orvosolni. Habár az ország egy évtizede még úttörőnek számított a megújuló energiaforrások használatával, és a máig széles körben elterjedt sztereotípia szerint a globális környezetvédelem elkötelezett élharcosa, valójában az egyik legnagyobb szennyező Európában. Hiába vannak még most is hangzatos tervei, például a szénenergia fokozatos kivezetésével, a károsanyag-kibocsátása máig évről évre nő. Továbbá, mivel a húzó iparágát, az autógyártást kiszervezte a félperiféria olcsóbb országaiba – többek között Magyarországra is -, más országok szennyezése is nyugodtan írható az ő számlájára.

Ezek alapján nagyon úgy tűnik, hogy csak addig sürgetik a gyors és hatékony intézkedéseket a klímakatasztrófa elleni harc jegyében, amíg nem kell a politikai és gazdasági hatalom alapjait bolygatni. A húsadó pedig minden szempontból tökéletes: egyszerre illeszkedik a nyugat-európai trendekbe, betalál az állatvédőknél, betalál a környezetvédőknél, és közben még az államkincstárat is gyarapítja. A szegényeket meg most is, akárcsak mindig, semmibe vennék.

Javítás: A cikkben korábban pontatlanul szerepelt, hogy Svédország a marhahúsfogyasztás csúcstartó országa.

Címlapkép: MTI/Czeglédi Zsolt
Olvass tovább!