Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért nem demokratikus a brexit?

A napokban jelent meg a 24.hu-n Pető Péter cikke, amelyben amellett érvel, hogy a demokratáknak nemcsak, hogy támogatniuk kellene Boris Johnsont a britek minden áron való kilépésében, de egyenesen ez jelenti a liberális demokrácia reményét.

Nem célom ebben a cikkben Pető érvelésének minden hibáját számba venni, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az a demokrácia alapvető félreértésén alapul, és ugyan a népszavazás maga tekinthető is demokratikusnak (nagyjából), az a demokratikus döntéshozatal kezdete, és nem a vége kellett volna, hogy legyen.

A no deal brexit ugyanis nem egy demokratikus döntéshozatal eredménye, hanem egy rakás szélsőjobbos unatkozó úrifiú agyszüleménye, amelyet egy szűken megnyert népszavazás eredményére hivatkozva próbálnak a nép akaratának beállítani.

Sokat lehetne értekezni az egész népszavazási intézmény kompatibilitásáról a brit politikai-alkotmányos rendszerrel, és persze a tory politikusok őszinteségéről is. De ezeket tegyük zárójelbe, és koncentráljunk Pető fő állítására: hogy a brexit végrehajtása ha törik, ha szakad, azért demokratikus, mert az a népakarat végrehajtását jelentené.

Ezzel az érvvel az első probléma, hogy nehezen érthető, mi is lenne az a népakarat. Egy ekkora társadalmi csoportnak ritkán van egységes álláspontja egy kérdésről. Az, hogy a kilépéspártiak kaptak 52%-ot és a maradáspártiak 48-at, az nem teszi a kilépést a brit nép akaratává. A többség akarata nem a nép akarata, hiszen a néphez hozzátartoznak a különvéleményt megfogalmazók is, akiknek kötelessége magukévá tenniük a nép akaratát. Nem véletlen, hogy akik a demokráciát mint pusztán a többségi döntéshozatalt értelmezik, csak paradoxonokba futnak bele.

A brexit nem a brit nép akarata, hanem a brit népet végletekig megosztó kérdés, amelyben ráadásul alig-alig van bármelyik oldalnak is többsége. A népszavazás eredménye többet mond el a kilépéspártiak mozgósító erejéről, mint a brit nép akaratáról. Sőt, felmerül, hogy lehet-e egyáltalán egy népnek akarata, nem túlzó megszemélyesítése-e a népnek, nem mossa-e el ez a fogalom az egyének és a kollektív csoportok közti különbséget? Ha azonban kétséges a népakarat létezése, akkor az nehezen lehet egy döntés demokratikusságának feltétele.

Ráadásul a népakarat, ha létezik is ilyen, semmiképpen sem tud elégséges feltétele lenni egy-egy döntés demokratikusságának. Képzeljük el, hogy az országunkat egy olyan „felvilágosult zsarnok” irányítja, aki képes pontosan felismerni a népakaratot, és hajlandó azt végre is hajtani. Hiába vág egybe ennek a „felvilágosult zsarnoknak” a döntése a népakarattal, sőt hiába motiválta döntéseit a népakarat, nem hiszem, hogy bárki demokratikusnak tartaná a zsarnok döntéseit. Persze, a valóságban egy zsarnokot ritkán motivál a népakarat teljesítése, legfeljebb cinikusan hivatkozik rá a döntései indoklásánál. De ez a példa is megmutatja, hogy

egy döntés demokratikusságát nem lehet a népakarathoz való azonosulással mérni.

Az igazság az, hogy a demokráciát nem a népakarathoz hasonló ezoterikus dolgok teszik demokráciává, hanem az, hogy a hatalmat a nép (ami ebben az esetben pusztán egy ország lakosainak vagy állampolgárainak összességét jelenti – nem egy etnikai csoportot (a „német nép”) és nem is a nem-elit polgárokat) közösen gyakorolja. A demokrácia nem a többség uralma, és pláne nem a többség döntését véghez vivő politikai csoportoké – hanem mindenkié.

A brexit népszavazás, ahogy az mára nyilvánvalóvá vált, ha nem is volt antidemokratikus (bár szerintem az EU-s állampolgárok kizárása a választásból, akiknek a jövőjét talán legdirektebben érinti a népszavazás eredménye, és akik ellen uszító kampány folyt, felvet kérdéseket), de nem tudott több lenni az ország jövőjéről szóló demokratikus döntéshozatal elejénél. Hiszen hiába döntött úgy a népszavazáson résztvevők szűk többsége, hogy az Egyesült Királyság jövőjét az Európai Unión kívül képzelik el, ez nem ad választ arra, hogy ezt pontosan hogyan szeretnék elérni.

A brexit népszavazás tehát megnyithatta volna a lehetőséget az ország jövőjéről való demokratikus vitára: Theresa May kormánya megtehette volna, hogy mielőtt benyújtja a kilépési kérelmet, dialógust kezd az ellenzéki pártokkal, különféle társadalmi szervezetekkel és szakszervezetekkel, de pl. az uniós állampolgárokkal is. Lehetőség lett volna akár állampolgári gyűlések (Citizens’ Assembly) összehívására is, ahol véletlenszerűen kiválasztott, de az országot demográfiailag reprezentáló állampolgárok segíthették volna a parlamenti munkát. A brexit népszavazás eredménye megnyithatta volna az utat, hogy az Egyesült Királyság sorsát közösen döntsék el.

Nem ez történt. Theresa May, a tavaszi sikertelen tárgyalássorozatot leszámítva még az ellenzéki pártokat sem vonta be a brexit előkészítésébe, és mintha elfelejtette volna, hogy egyrészt a választók közel fele a maradás mellett szavazott, és egy demokráciában őket sem illik figyelmen kívül hagyni, másrészt pedig azt sem lehet állítani, hogy mind a 17 millió brexit-párti szavazó egységesen gondolkodna a brexitről. Amit kaptunk helyette, az a Konzervatív Párt magánbrexitje, némi ráhatással Nigel Farage részéről. Ne legyenek kétségeink: ha igaz is volna, hogy a „ha törik, ha szakad” távozás volna a „népakarat”, a Konzervatívokat nem ez motiválja. Ők a korábban Jacob Rees-Mogg vezette, igen orwelli nevű European Research Group hardcore euroszkeptikusainak szeretnének megfelelni, a Brexit Párt szavazóit szeretnék elhódítani, és a saját, az ország lakosságát tekintve semennyire sem reprezentatív tagságuk kedvében akarnak járni.

Azzal, hogy egy párt álláspontját a politikusaik és a tagságuk alakítja, természetesen nincsen semmi baj, ez része a pártok belső, demokratikus működésének. Ugyanakkor egy párt belső döntései, bármennyire is demokratikusak legyenek, nem egyenlőek egy ország akaratával, sőt, még a saját szimpatizánsaikéval sem. A brexit, minden problémája ellenére, valóban elhozhatta volna az ország jövőjéről való demokratikus döntéshozatalt – de jelen formájában nem több, mint a társadalom egy nem túl nagy csoportjának agyréme.

Kiemelt kép: Pixabay.com
Olvass tovább!