Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Önkormányzati választás 2019.
Főopolgármester-választás eredménye 100%-os feldolgozottságnál
50,86%
KARÁCSONY GERGELY
44,1%
TARLÓS ISTVÁN
4,46%
PUZSÉR RÓBERT
Budapesti polgármesterek
kormánypárti
9
ellenzéki
14
Feldolgozottság: 100%
Megyei jogú városok polgármesterei
kormánypárti
13
ellenzéki
10
Feldolgozottság: 100%
Kattints ide a részletekért!

A nemzeti giccs anatómiája – 2. rész

A Fidesz az utóbbi években támadást intézett az úgynevezett liberális túlsúly ellen, amely többek között az uralkodó irodalmi kánon leváltását tűzte ki maga elé. Az elmúlt hat esztendő „kánonváltó” megnyilatkozásai nem csupán a leváltandó kánon szereplőire – köztük a kortárs magyar irodalom legjelesebbjeire – mutattak rá, hanem az is összeszedhető belőlük, kikkel kellene őket leváltani. Ez a cikk az ő műveik egyezéseire mutat rá egymással, a jelenlegi állami emlékezetpolitikával és a népi képzelet mitologémáival is. Alább következik a Nemzeti giccs anatómiája című, háromrészes sorozat második része, az első ide kattintva olvasható. 

De térjünk még vissza Schwarz úrhoz, aki „zsíros, kerek arcán újra azzal az undorító vigyorgással”[1] először megpróbálja szépszerivel meghódítani, majd amikor ez nem megy, megpróbálja megerőszakolni, végül kerítő közvetítésével prostituálni Nucát, a szép és végzetes boszorkányt. Az olvasó az epizód olvastán igazán ősi borzongást élhet át: az idegen szexuális csábításának és fenyegetésének bizsergető ambivalenciáját. De meg is nyugodhat szinte azon nyomban: a meztelenre vetkőzött Schwarz a lúdtalpával, a lelógó hasával lehetséges partnerként és lehetséges riválisként egyaránt veszélytelen. Itt ismét az ártalmatlanítás jellegzetes giccsmechanizmusát érhetjük tetten: át is éltünk valamit, meg nem is.

A giccs mint következmények nélküli kihágás, mint önmagában beteljesülő esztétikum működik abban is, ahogy a Klein és családja elleni pogrom tanúi leszünk az Átoksori kísértetekben, jól tudva közben, hogy Klein csak magát okolhatja azért, ami történt. Nem kell, hogy emberi érzéseink legyenek vele kapcsolatban, marad tisztán az élvezet esztétikuma. A deportálás történetét így vezeti fel a szerző: „Röviddel ezután, egy második, még komolyabb jel következett. A Klein úr deportálása. Rendkívül csúnya és felháborító módon történt, függetlenül attól, hogy megérdemelte-e a fűrésztelep igazgatója, vagy nem.” [2] 

Ebből pedig a kellőképpen fölkészült olvasó már tudhatja, hogy Klein megérdemelte. De azt is megtudjuk ugyanitt, hogy miért:

„Említettem már, hogy Klein úr nem volt népszerű ember Kerenden. Saját hibájából került ebbe a helyzetbe, hiszen voltak más zsidók is a városban, akiket barátsággal befogadott a polgárság.”

És végül van a giccsesztétikának egy harmadik vonatkozása is a zsidókat illetően. Az olvasó persze szívesen olvas és gondol rosszakat a zsidókról, mert hát a zsidók mégiscsak olyanok. Igen ám, de az antiszemitizmus nem szép dolog, és az olvasó nem szívesen tartaná magát antiszemitának, vagy legalábbis nem szívesen tenné ki magát annak, hogy mások annak tartsák. De nem is kell. Az író – és vele az olvasó – cseppet sem antiszemita, ő aztán igazán megértő, ha a zsidókról van szó. „Ma már megszokott jelenség, hogy mindazért, ami Magyarországgal történt, az arisztokráciát vádoljuk, vagy a zsidókat. Kényelmes és egyszerű megoldás, ugye?” olvassuk mindjárt az Átoksori kísértetek elején (7. oldal).

Aztán előbb jön az ártalmatlanítás már ismert fogása, az áldozat hibáztatása: „Ne értsen félre. Nem próbálom mentegetni az európai zsidóságot. Saját sírjukat ásták, amikor polgárjogukat úgy értelmezték azokban az országokban, hogy az csak a meggazdagodásra szolgált, de a felelősséget már nem vállalták, ami azzal a polgárjoggal járt. Vagyis magyaroknak, románoknak, németeknek és cseheknek nevezték magukat, amikor pénzszerzésről volt szó, de amikor tenni kellett valamit a hazáért, akkor megmaradtak közömbös idegennek.” Majd megmutatjuk, hogy nem vagyunk antiszemiták, hanem csak méltányosságra törekszünk: „Még ha olyan törvényt hoztak volna, mely eltiltja a zsidókat attól, hogy bizonyos vállalkozásban részt vegyenek, még az is jobb lett volna, mint hagyni őket, hogy vigéckedésből földolgozzák magukat a kereskedelmi piacokon való egyeduralomig és akkor egyszerűen mindenüktől megfosztani és kiirtani őket, mintha valamiféle kártékony rovarok lettek volna.” (61. oldal). Igaz, hogy a zsidókról a kártékony rovarok jutnak az eszünkbe (élvezetes gondolat), de azért kiirtani mégsem kellett volna őket (méltányosak vagyunk).

Premontrei szerzetes létére Mécs László sem megy a szomszédba egy kis zsidózásért. „Vigasztaló önmagamnak” című versében olvasom:

„Akinek nincs könnye testvére számára,
aki kufár-zsidó s maga hazájára
is kész csapni vásárt, hogyha akad ára:
bunkósbottal küldjük Halál határára.”

Zsidó – bunkósbot – halál: ne feledjük, hogy a költemény a – többnyire ólmosbottal foganatosított – zsidóverések korszakában született. De a giccsesztétika ártalmatlanító működése itt is tetten érhető. Először is, a „kufár” jelentheti azokat a kufárokat, akiket Jézus ostorral kikergetett a templomból. Egyfelől ezek a kufárok minden bizonnyal zsidók lehettek, tehát az, hogy a zsidókról a kufárok jutnak eszünkbe és megfordítva, voltaképpen nem antiszemitizmus, hanem mondhatni keresztényi gondolat. Másfelől Jézus ostorától sincs olyan távol a bunkósbot, amely tehát ugyancsak kap némi keresztényi árnyalatot. Az, hogy a rím kedvéért a harmadik sorban kicsavart szórendet („is kész csapni vásárt”), a negyedikben pedig értelmetlenséget kapunk, mert hát mi a szösz lehet a „Halál határa” – nos, ilyen csekélységek Mécs László hű olvasóit nem zavarják.

Az idegenek között kitüntetett hely jut a románoknak. Velük kapcsolatban is elsősorban azt szeretném vizsgálni, hogy „a románnal” szembesülő olvasó arcának milyen tükörképét kínálja a kánonból hiányolt irodalom. De előbb néhány szót arról, mi különbözteti meg a román idegent más idegenektől. A kollektív jogfosztottság, amelyet a két világháború között a Romániában élő magyarságnak át kellett élnie, konzerválta Erdélyben az egyén kollektív kötelezésének imperatívuszát, amely a modern társadalmi viszonyok között mélységesen anakronisztikus volt. Ennek az állapotnak a megszüntethetetlen abszurditását tette nyilvánvalóvá az 1936-ban Erdélyből Magyarországra távozó Makkai Sándor „Nem lehet” című írása[3] és az azt követő polémia.

A félig modernizálódott, valamennyire már individualizálódott magyar társadalomban, ha csökevényesen is, máig tovább élnek az egyén szabadságát korlátozó kollektív imperatívuszok – vagy legalábbis megvan rájuk az igény. Nem csoda hát, hogy máig az erdélyi magyarság, és főképpen a székelység vált azzá az ideáltipikus társadalommá, amelyben a közösségi identitás pátosza maradéktalanul érvényesül.

Tényleg csak egy csipetnyi cinizmussal azt is mondhatnám, az anyaországi társadalom a székelyek egyéni szabadságának rovására élte, éli át saját mélységesen mély nemzeti identitását.

Az Erdélyben élt „elhanyagolható mennyiségű” román (1930-ban hárommillió kétszázezer, szemben a durván másfél millió magyarral![4]) tekintetében a kánonból hiányolt szerzők kétféle stratégiát követnek. Az egyik megoldás a patyolattiszta identitás megóvása érdekében a románok eltüntetése. Olyan szerzőknek, mint Nyírő József, akinek hősei a székely székekben, a Hargitán és környékén élnek, ez viszonylag könnyen megy, lehetséges összefüggő narratívát konstruálni az (akkor még) kevés ott élő románt óvatosan kerülgetve. Ez történik az Úz Bence (1933) esetében, ahol a narrátor, az anyaországi kíváncsiságot kielégítendő, amatőr etnográfusként csodálkozik rá a szállásokon élő havasi emberek szokásaira. Az olvasó meg lehet elégedve – egy a magyarországinál tradicionálisabb társadalom legarchaikusabb szeletének még tősgyökeresebbre stilizált zárványa valóban alkalmas arra, hogy a magyarság igazvalóságos képét megmutassa. Míg az Úz Bence, ennek ellenére, elsősorban a narrátor és a főhős szétválasztásából adódó reflexiós térköznek köszönhetően, nem nélkülöz bizonyos irodalmi értéket, az 1941-ben megjelent Halhatatlan élet már nem egyéb, mint az anyaországi könyvpiac fogyasztására szánt góbésághalmaz.

A találékony Wass Albert akár a vegyes lakosságú Kolozsváron is képes a tiszta magyar Erdély benyomását létrehozni. „Ami pedig a legfelemelőbb érzést keltette, az a magyarul beszélő rendőr volt, meg a hivatalok előzékeny magyar tisztviselői: a magyar szó, a magyar udvariasság diadalmas hazatérése mindenüvé” – örvendezik a narrátor az Észak-Erdély hitleri visszaajándékozása nyomán beállott állapotoknak, nagyvonalúan megfeledkezve a Magyarországról odaküldött tisztviselők arroganciájáról és pökhendiségéről, amit sok erdélyi magyar  is felpanaszolt. Aztán így folytatja:

„Ami pedig a legcsodálatosabb volt: román szót hallani se lehetett sehol”

– ami nyilvánvalóan az igazságtól kissé eltérő kijelentés. Románok Észak-Erdélyben is szép számmal maradtak. Az állítás ezzel szemben azt sugallja, hogy visszaállt az „eredeti”, Trianon előtti állapot, amikor Kolozsváron nem voltak románok. Pedig hát voltak. És hiába nincsenek már románok, egy jóízű románozás nem maradhat el: „Mintha csak elmosta volna onnan valami jótékony csoda, mint ahogy záporeső lemossa a házakról a rájok rakódott szennyet.”[5]

Nyírő másik népszerű regénye, Az én népem (1934) vegyes lakosságú vidéken játszódik, és az identitás megtartásának és elveszítésének dilemmáit teszi meg elbeszélése tárgyául. A regény főhőse a falu magyar lelkésze, aki az egzisztenciális szorítás és adminisztratív nyomás hatására veszni induló magyarság megmentésének lehetőségét valamiféle etnikai kommúnióban, a nemzeti közösség közvetlen megélésében és gyakorlásában látja.

„A kisebbségi élet, szenvedések sorsközössége ledöntött köztünk minden válaszfalat és akárhol kopogtassunk be, minden magyar házban otthon vagyunk, minden darab kenyér közös magyar kenyér, mindenkié és akármilyen kicsiny morzsákra osztottan is, egyformán kijár mindenkinek, mintha az Úr asztalára volna felterítve, a mi számunkra, akik a magyar közösség szentséges jogán nyújtjuk érte a kezünket.”[6]

A valóságban azonban megkezdődött a falu magyarjainak identitásváltása, amely azonban még a román fensőbbséget képviselő primprétor (főszolgabíró) szerint sem vezet sehova: „Végignézett a románok közt szorongó magyarokon. […] Sajnálta is és meg is vetette azt a nem őszinte túlzást, mellyel a két faj közötti szakadékot igyekeztek áthidalni. Még azoknak sem sikerült, kik tüntetően szembefordultak saját fajiságukkal és az asszimiláció legmagasabb fokát mutatták. […]  Szembehelyezkedtek egész eddigi történelmi multjukkal, családjukkal, de a román faj határait sohasem fogják átlépni tudni. Azt, amit egy román érez, ők sohasem érezhetik.”[7]

Jól értse az olvasó, itt egy román, mégpedig a regény legtekintélyesebb román szereplője beszéli le a magyarokat az asszimilációról!

A falusi intelligencia másik magyar képviselője, a tanító sorsában aztán Nyírő erős színekkel festi le a renegát szörnyűséges sorsát. A románná lenni vágyó tanítót a magyar közösség kiveti magából, de a románság sem fogadja be, megveti és kineveti. A példabeszédszerűen kiélezett, túlrajzolt kép a kollektív meghatározottság mindenhatóságát, az egyéni szabadság semmisségét sulykolja az olvasó elméjébe. Lehetővé teszi számára, hogy katartikusan átélje magyarsága elkerülhetetlen sorsszerűségét, miközben valójában egész életében saját egyéni céljait követi.

Nyírő a nemzettudat ártalmatlanított, esztétizált változatát nyújtja. Ugyanakkor a vegyes lakosságú falu társadalmának leírása közben képes megszabadulni a kollektív imperatívusz előírta sematizmustól, román és magyar szereplői gazdagon egyénített, realisztikus leírásával szolgál. A román primprétor (főszolgabíró) és a magyar papné vonzalma pedig arra figyelmeztet, hogy valami mégiscsak képes áttörni azon a határvonalon, amelyen a tanítónak nem sikerül átlépnie. A primprétor így tétovázik a román leány és a magyar papné között:

„Az magyar … ez román. Az én fajtám teste, vére, lelke, minden íze. Hozzáhúz a kötelesség, a mult, minden.  […] Mégis őt szeretem. Minden ellene van: az eszem, a jövőm, a fajtám, mégse tudok lemondani róla. Vajjon mi az oka. Testem, lelkem hozzá húz, pedig tudom, hogy ő más világ nekem, más faj, más élet, más gondolat, más érzés, más álom és mégse tudok nála nélkül megnyugodni.” (200.)

Mindez arra vall, hogy Nyírőből jobb író is lehetett volna, mint amilyen, talán éppen a kisebbségi sors, értsd az egyén kollektív kötelezésének imperatívusza következtében lett. Valószínűleg népszerűsége sem tett jót neki, egy idő után arra késztette, hogy elsősorban olvasói tetszését keresse.

A vége az lett, hogy nem írói erényeivel fogja meg hű olvasótáborát, nem kisrealizmusa biztosítja helyét a kánonból hiányoltak között, hanem az, hogy olvasójának ártalmatlanított, esztétizált, giccsesített formában alkalma van újra és újra átélni azt, amit Erdélyről, székelységről és a tulajdon rendíthetetlen magyarságáról a hasonló olvasmányok és a nemzeti-konzervatív diskurzus hatására amúgy is gondol.

Jókai Annát életrajza nem fűzi Erdélyhez. Feltehetően a nyolcvanas évek második felében újra megélénkülő és legitimmé váló Erdély-kultusz hatására választott magának romániai témát. A Szegény Sudár Anna tárgya áttételesen a magyarság elkeseredett küzdelme a megmaradásért, és a románok ugyancsak elkeseredett küzdelme a magyarság bekebelezéséért, felszámolásáért. Az írói lelemény az, hogy ezt a küzdelmet a magyar és a román nagymama unokáért folytatott vetélkedéseként ábrázolja. Wass Albertnél nemcsak a zsidók, hanem a románok ábrázolásában is kétosztatúság érvényesül. Nincs velük semmi baj, amíg megmaradnak maguk között; addig ugyanúgy vannak közöttük jobbak és rosszabbak, mint általában az emberek között.

Mihelyt azonban magyarokkal áll szemben, a román már nem tud olyan lenni, hogy a szerző ne tegyen szóvá, ne kifogásoljon valamit a kinézetén vagy a viselkedésében.

A román pópa „ravasz róka-arcán megjelent az a jellegzetes, édeskés mosoly”.[8] Ha a szerző magyarokat és románokat hasonlít össze, az utóbbiak húzzák a rövidebbet: „Dumitru pedig hűségesen osztogatta Miklósdombon László úr parancsait, s az oláhok pedig végezték a munkát, szótlan béketűréssel. Lassabban dolgoztak ugyan, mint a magyar cselédek, de azért elvégeztek mindent.”[9] 

Jókai Anna esetében ilyen kétosztatúságot nem tapasztaltam. Mivel regényét egészében a román-magyar oppozíció uralja, román szereplőin nem sok keresztvíz marad. A rivális nagymama, Ekaterina kertje nem kicsi vagy aprócska, hanem mindjárt „köpésnyi”, és ráadásul „csupa gaz, a gazból kandikálnak ki a satnya virágok”, tehát lusta is. És mielőtt még azt hinnénk, hogy itt Ekaterina valamely egyéni fogyatékosságáról van szó, a szerző lesújtó ítéletét, némi logikátlanság árán, az egész románságra, és a kertjeiken túl a házaikra is kiterjeszti: „Megjegyzem, a román házak többnyire ilyenek: vad színűek, és alig van udvaruk.” Majd némileg meglepően hozzáteszi: „De ez nem ítélet. A mássághoz mindenkinek joga van. De mindenkinek! Ezt jól jegyezd meg, Balázsom! Ne olvadj be soha![10]

Amellett, hogy szerzőnk a nemzetiszínű farkot, mint minden lehető és lehetetlen alkalommal, itt is odabiggyeszti intelmei végére, ismét az ártalmatlanítás, e sajátos giccsképző mechanizmus működésével találkozunk.

Miután már tudatta velünk lesújtó ítéletét Ekaterina és általában a románok egy sajátos másságáról, szerzőnk felvilágosodottan odabiggyeszti, hogy a mássághoz mindenkinek joga van. Ezáltal lehetővé teszi olvasója számára, hogy miközben etnicista előítéleteket melenget a keblén, igazán méltányosnak és emelkedettnek, már-már liberálisnak gondolhassa magát. Narrátora, akivel az olvasó elkerülhetetlenül azonosul, hasonló emelkedettséggel jelenti ki: „Én Ankucát is sajnálom. Neki is jobb lett volna, ha egy román fiúhoz megy feleségül.”[11] A magyar nagymama, aki legszívesebben kiutálná román menyét a családból, valójában neki is jót akar ezzel.

Az etnikai apartheid vágyképzete Wasstól sem idegen. A vak ember így prédikál a Kard és kasza zárlatában: „Aki közületek magyarnak nem jó, az embernek is csak alávaló lehet.” (2. 327. oldal) Meg kell jegyeznem ugyanakkor, hogy Wass ezen a vonalon tovább megy. Szerinte az a legjobb, ha mindenki minden tekintetben megmarad annak, aminek született. Kedvenc módszere, amire már Ágoston Vilmos is felfigyelt[12], hogy az előítéletes véleményt azzal mondatja ki, akit az előítélet sújt. „Mert már az is baj volt, látod, hogy nem maradtam meg bocskoros Sándrunak, amikor bocskoros Sándruként jöttem a világra. Az ember maradjon meg annak, aminek születik” – mondja egy felkapaszkodott román paraszt a Funtineli boszorkányban (3. 55. oldal). Itt is az ártalmatlanítás jól ismert mechanizmusa működik: igaz, azt gondolom, hogy a paraszt maradjon meg ott, ahol van, de ez rendben van, hiszen egy paraszt is ezt mondja.

Jókai Anna regénye, némiképp megkésetten[13], a Ceauşescu-korszak ínséges éveiről kíván számot adni. Aki saját tapasztalatokkal rendelkezik erről az időszakról, észreveheti, hogy a szerző elsősorban vagy talán kizárólag mások szóbeli beszámolóira támaszkodik. Ezek a beszámolók szükségképpen a hatalom elnyomó intézkedéseit, „a románoktól” elszenvedett sérelmeket emelik ki, és kevés támpontot adnak a mindennapi élet egyéb vonatkozásait illetően. A hasonlóképpen másodkézből kapott információkkal rendelkező olvasó persze kevéssé veszi észre az amúgy is a beszűkült nagymamai tudat szűrőjén átengedett valóság részletszegénységét, sematikusságát.

Wass Albert és Jókai Anna azt sem veszik észre, hogy kedvenc hőseik, miközben lesújtó véleménnyel vannak román ellenlábasaik erkölcseiről, gyakran ugyanazokat az erkölcsi vétségeket követik el, mint ők. Jókai Anna narrátora az unokáért folytatott harcban pont olyan alamuszin manipulál, mint Ekaterina. Wassnál még szebben kikerekedik a kép. Erőss Miklós, a Kard és kasza hőse dicsekedve számol be arról, hogy meglopta hitelezőit. Ráadásul a román kapcsolatai révén. Bukaresti cimborái intézték el neki ugyanis, hogy hitelekkel terhelt bölényesi birtokát „hivatalosan elismert és az állam támogatását élvező mintagazdasággá” nyilvánítsák, „ami többek között azt is jelentette, hogy minden rajta lévő adósság moratórium alá tartozott, és huszonöt esztendő alatt kellett letörleszteni, az állam hivatalos közegei által megállapított évi részletekben, kamat nélkül.” (2. 124. oldal) A feltűnően sok életrajzi párhuzam és a kópés hangnem miatt ráadásul megkísért a sejtelem, hogy itt személy szerint Wass Albert vagy az atya, Wass András gróf stiklijéről értesültünk.

A nemzeti meghatározottság elsőbbsége oda vezet, hogy az egyéni indítékokra és célokra a gyanú árnyéka vetül, a személyes, az individuális az árulással lesz határos. Ez a regényfigurákat is lapossá, egydimenzióssá teszi, de a költőket különösen érzékenyen sújtja. Mécs László észre sem látszik venni, hogy versei szövetét retorikai fogások, publicisztikus és szentimentális sablonok alkotják, hiszen ragaszkodása a tradicionális valláserkölcshöz amúgy is megakadályozná abban, hogy indulatokról, érzelmi hullámzásokról, ambivalens vágyakról adjon számot. Szerencsére, hiszen önismerethiányos, perzekútori erkölcsi elvekbe kapaszkodó olvasói az ilyesmit zokon is vennék tőle. József Attila szarkasztikus megfogalmazásában: „M. László azt irja, amit a napilap kiván, a napilap meg azután áhitozik, amit M. László ir. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap kiván és M. László ir, – viszont a napilap azt kivánja és M. László azt irja, amit a tömeg olvas.”[14]

Mécs hajdani népszerűségét nagyrészt a szegénység giccses ábrázolásának köszönhette.[15] A szociális giccsre azoknak van szükségük, akik kénytelenek tudomásul venni a társadalom aljára szorultak létezését, de velük kapcsolatban semmiféle felelősséget nem szeretnének vállalni.

Minthogy a mai magyar társadalom azt a megoldást választotta erre a dilemmára, hogy számára a szegénység egyszerűen nem létezik, Mécs életművének jelentős részét bízvást átengedhetjük a feledésnek.

Reményik Sándortól a magyar irodalmi hagyományban megcsontosodott költőszerep azt követelte, hogy az erdélyi magyarság 1918 után bekövetkezett jogfosztottsága ellen a líra eszközeivel küzdjön. A többé-kevésbé individualizálódott közép-európai társadalmakban azonban egyfelől a nemzetek, vagy akár az elnyomás ellen küldő nemzeti kisebbségek politikai céljai, és másfelől a boldogságukat kereső egyének törekvései között jószerivel semmilyen valóságos összefüggés nem létezett. A közönség, amely egyénenként szanaszéjjel tartó egyéni céljait követte, Mécs és Reményik, majd később Wass Albert hazafias költészetének fogyasztásával virtuálisan tett eleget a nemzet iránti kötelességének, ahelyett hogy erre az önszerveződés, az érdekegyeztetés és a kompromisszumok politikai eszközeivel reálisan törekedett volna.

A közösségi imperatívusz költészete szükségképpen rossz értelemben elvont és világtalan maradt, hiszen semmiféle vonatkozásban nem állt a közösséget alkotó egyének valóságos élettapasztalatával.

Népszerűsége és üres retorikussága így egy tőről fakadt. Még Reményiknél is, aki hármuk közül egyedül nevezhető joggal költőnek, a feladat ilyen retorikus általánosságban fogalmazódik meg: „És jönnek megrögzött gonosztevők, / Akik a sínre lopják köveik’. / És rajongók, kik a mozdony elébe / Önnön veszendő testüket vetik.” („Egy eszme indul…”) De ő legalább nem hallgatja el, hogy kényszerűségből vállalja a nyugatos kortársai (köztük az 1929-ben repatriáló Áprily) lírafelfogásával homlokegyenest ellenkező programot: „Száműztem lelkem legbelső zugába / Mindent, mi csak nekem fájt egyedül.” („Vallomás és elöljáró beszéd”), továbbá: „Ne bontsd ki szíved féltett szálait, / Mint Te, ki látja úgy a lelkedet? / Azt mondd, mi sokak sorsával közös. / A többi Istené – és a tied.” („Megalvad a kőre kiontott vér…”). A lemondást a korszerű költőszerepről, a valódi líraiságról megédesíti az önáltatás: a népszerűség és a hasznosság azonosítása: „Amit én álmodom: / Nem fényűzés, nem fűszer, csemege, / Amit én álmodom: / Egy nép szájában betevő falat. / Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, / Lelki kenyér az éhező szíveknek, / Asztaláldás mindenki asztalán.” („Mindennapi kenyér”). Ugyanez patetikus változatban már a voltaképpeni költői feladat lekicsinylésével jár együtt: „A törpeségem csupán az enyém, / S velem hanyatlik el, / De ezreket emel / A végtelenbe zengő költemény!”  („Igaz”). És az öncsonkítás belső logikája még tovább ragadja: „Hálát adok, hogy a világból / Oly kevés dolgot ismerek, / Hálát, hogy Párist sohse láttam, / S nem vonzanak a tengerek.” („A lelki szegénység dícsérete”). Hűséges olvasói hálásan fogadják ezt a kijelentést, hiszen ők is arra büszkék, mi mindent elutasítanak a világból. A költő azzal is igen nagy szívességet tesz nekik, hogy vátesszé, mindannyiuk szószólójává kiáltja ki magát[16]: leveszi vállukról a jogaik érvényesítéséért vívandó politikai küzdelem terhét.

A fenti idézetek persze arról is árulkodnak, hogy Reményik küszködik ezzel a szereppel. Legjobb versei talán éppen azok, amelyekben rádöbben, mi volt az ára a népszerű vátesz szerepének: hogy az élet és a szerelem úgy ment el mellette, mint egy nyomába szegődött éjszakai járókelő[17].Én nem akarok már zászló lenni… Hiába akasztanak ki annak, hiába szerepeltetnek, csak madárijesztő mivoltomat árulom el” – írta plátói szerelmének, Szilágyi Piroskának 1922. december 27-én. Aztán még tizennyolc évig zászló maradt. És amikor Erdély visszacsatolása után megszabadult a vállalt szereptől, és szembefordult a hazafiaskodó konjunktúrával (Korszerűtlen versek), már késő volt egy érvényes költészet létrehozására: 1941 októberében meghalt.

Nem véletlen, hogy Wass Albert javarészt vőfély-rigmusokból, emlékkönyv-versikékből és magyarnóta-utánérzésekből álló költészetének diadalútja éppen ekkoriban kezdődött.

Folytatása következik!

[1] – A funtineli boszorkány, 3. 29.

[2] – Átoksori kísértetek, 96.

[3] –  Láthatár, 1937/2.

[4]Varga E. Árpád, „Az erdélyi magyarság főbb statisztikai adatai az 1910 utáni népszámlálások tükrében”, in Magyarságkutatás, szerk. Juhász Gyula, Bp. Magyarságkutató Intézet, 1988.

[5]Wass Albert, Kard és kasza, 2 kt, Pomáz, Kráter, 2003. 2. 281.

[6] –  Nyirő József, Az én népem, Bp. Révai, 1935. 84.

[7] – Uo. 200.

[8]A funtineli boszorkány, 3.9.

[9]Kard és kasza, 1. 208.

[10] – Jókai Anna, Szegény Sudár Anna, Bp. Széphalom Könyvműhely, 1999. 24. (második kiadás)

[11]Szegény Sudár Anna, 79.

[12] – Ágoston Vilmos, A kisajátított tér, Budapest, EÖKK, 2007. 237.

[13]1989-ben, a romániai fordulat évében jelent meg először.

[14] – József Attila, „Mécs László költészete”, A Toll, 1931. február 29.

[15]„Verseinek tárgya az egész humanizmus iránt gyanakvóvá tett. Első pillanatra azt hiszed, hogy kiáll, bátran vállal valami merészet, de már az első fordulónál észreveszed, hogy nagyon is fedezi magát, biztos falak mögül vitézkedik s végeredményben amellett ágál, amit látszólag támadni készült. Politikus költő. De – hogy erről a területről vegyem a hasonlatot – szavai csak a parasztfogás gyanúját ébresztik” – írta róla már korán pl. Illyés Gyula. („Katolikus költészet”, Nyugat, 1933/7.)

[16] Pl. „És aki költő, az legyen király, / És pap, és próféta és soha más’ („Az ige”)

[17]Elment, és szóba sem állott velem, / Csak megnézett a kalapja alól / Akár az élet és a szerelem.” („Jön”)

Olvass tovább!