Mit tanulhatunk a tusványosi beszédből?

„ügyének jogosságát az egyik éppúgy képes igazolni, mint a másik” (Thuküdidész)

” MIND: Nem a pénzért. PM: Hanem az igazságért. MIND: Hanem az igazságért. PM: Lelkiismeretünk parancsára. MIND: Lelkiismeretünk parancsára. PM: Mert nem élhetünk úgy, hogy megtűrjük magunk közt a bűnt. MIND: Nem élhetünk úgy, hogy megtűrjük magunk között a bűnt. PM: Ki kell irtanunk. MIND: Ki kell irtanunk. PM: Hogy lelkünk veszendőbe ne menjen. MIND: Hogy lelkünk veszendőbe ne menjen. PM: Sem legszentebb javaink. MIND: Sem legszentebb javaink. ILL: (felkiált) Uramisten!” (Dürrenmatt)

„Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!” (Orbán Viktor)

Szomorú és egyúttal sokatmondó tény, hogy kilenc évvel az orbánista forradalom kezdete óta sem rendelkezünk igazán meggyőző kritikai magyarázatokkal annak eredetéről és sikerének okairól. Nincsenek alapos politikai gazdaságtani, szociológiai, politológiai magyarázataink. Nem látjuk a nemzetközi összefüggéseket sem. Nincsenek éles kontúrú ideológiai alternatíváink sem az orbánizmussal szemben. Ehelyett szinte csak rég lejárt szavatosságú illúzióink vannak. Európáról, a piacról, a demokráciáról. Úgy általában a Nyugatról. Miért?

Mert nem vesszük eléggé komolyan az életünket alapjaiban felforgató, közel egy évtizede hegemón pozícióba került rezsimet, politikai gyakorlatát és uralkodó eszméit. Hogyan is gondolhatjuk, hogy az orbánista forradalom tartós sikere elképzelhető lett volna akkor, ha nem érez rá az emberek vágyaira, félelmeire, ha nem képes megoldásokat kínálni (mégpedig valódi megoldásokat, még ha rosszakat is) a valódi emberek valódi problémáira?

Pedig nem kell a kormány rajongójának lenni hozzá, hogy mindezt belássuk. A rezsim nekikeseredett konzervatív ellenzékének képviselői éppúgy tisztában vannak ezzel a kétszer kettőnél világosabb ténnyel, mint a radikális baloldal. Lényegében csak „ballib” mainstream (amely viszont sajnos máig alapjaiban határozza meg az antiorbánista ellenzékiség karakterét) ragaszkodik makacsul ahhoz a téveszméhez, hogy az emberek meg vannak tévesztve, hogy itt semmi sem az, aminek látszik, hogy a rendszer lényege a szabadság hiánya, a korrupció és a manipuláció, nem valami más, mélyebb igazság, amelyet nem kell szeretnünk, de komolyan kell vennünk ahhoz, hogy egy még mélyebb igazsággal felelhessünk rá. Másfelől persze minket, liberálisokat is meg lehet valahol érteni: nem szeretnénk szembenézni saját felelősségünkkel a 2010 előtti állapotokért és elfogadni, hogy ami történik, csak a 2010 előtti világ folytatása, más eszközökkel.

Á, persze, hogy csak viccelek.

Mindez arról jutott eszembe, hogy Orbán Viktor megint tartott egy beszédet Tusnádfürdőn és ennek nyomán megint megindult a szokásos vita arról, hogy mennyire kell komolyan venni, amit a rezsim első embere mondott. Volt, aki a beszéd ellentmondásait ostorozta. Volt, aki azokat kritizálta, aki nem veszik elég komolyan a miniszterelnököt és a beszédét. Én, bevallom, azok közé tartozom, akik mérhetetlenül unalmasnak és megalázónak tartották a beszédet és azt gondolom, nagyrészt felesleges időpocsékolás foglalkozni vele.

Mint minden Orbán-beszéd, ez is alapvetően kétféleképpen olvasható: vagy a szöveg felépítését és befogadását megalapozó posztmodern poétika fényében vagy a funkcióját vizsgálva. Az előbbi olvasási stratégia meggyőződésem szerint nem vezet egyáltalán sehova, bár kétségkívül kínálhat bizonyos fokú esztétikai élvezetet azoknak, akik a jelölt és jelöletlen idézetek, önidézetek, rejtett és feltűnő logikai ellentmondások, a szövegre jellemző szóképek és alakzatok labirintusában szeretnek barangolni.

Az Orbán-beszédek ebben az értelemben mélységesen ironikus szövegek. A mostani tusványosi beszéd is az. Mindenkinek csak ajánlani tudom olvasásra, aki nem szeretné megérteni az Orbán-jelenséget, viszont sok a szabadideje. A másik olvasási stratégia valamivel messzebbre vezethet a rendszer megértésében, viszont nem nagyon van szükség hozzá a beszédre magára. Pontosan tudjuk ugyanis, mire való egy ilyen beszéd. Egyrészt, teljesíti a rendszer igazolásának minimumfeltételét, amennyiben puszta létezésével megmutatja, hogy az orbánista forradalom szeretne többnek látszani, mint egyszerű hatalmi projektnek. Ezt a feltételt ugyan a maffia is teljesíti (legalábbis saját köreiben, mert kifelé inkább szeretne többnyire nem-létezőnek látszani), ahogy a legmegátalkodottabb machiavellista fejedelem is, de kétségkívül mégiscsak valami.

Másrészt, igyekszik kielégíteni híveinek azt az igényét, hogy értsék, ami velük történik és azt gondolják, hogy minden, amit vezetőik tesznek, egy magasabbrendű terv része, amely nem csak megmagyarázza az eseményeket, de fel is oldja a látszólagos ellentmondásokat, s közben eloszlatja a kételyeiket, megerősíti magabiztosságukat. Egy ilyen beszéd fő funkciója, hogy megnyugtasson és lelkesítsen, összehangolja az érzelmeket. Fontos lelki szükséglet ez, természetesen, s nem szeretném alábecsülni annak a ténynek a jelentőségét, hogy ezt a funkciót a rezsim vezetője igyekszik rendszeresen ellátni.

Látható az is, hogy szenvedélyesen teszi. És mégis, tévedés lenne azt gondolni, hogy a beszédből kibomló gyerekes mitológia aprólékos értelmezgetése sokkal közelebb fog vinni minket annak megértéséhez, hogy miért sikeres ez a rezsim és mire vágynak Magyarország lakói. Ahhoz ugyanis, hogy arra a kérdésre választ kapjunk, miért éppen ez a vízió ilyen sikeres és miért nem egy másik, a szövegen kívülre kell tekintenünk és ott kell összehasonlítási pontokat keresnünk. Ha ezt nem tesszük, a probléma lényegének megértéséről mondunk le, s illúziókba ringatjuk magunkat.

Ha valóban meg akarjuk érteni az Orbán-beszéd valódi jelentőségét, s vele Magyarország tragédiáját, nem a tusványosi beszéd szövegére kell összpontosítanunk, hanem ezekre a külső referenciapontokra.

Mindenekelőtt arra a tényre, hogy az orbánista forradalom egyik leginkább szembeötlő tulajdonsága nyelvhasználatának cinikussága, nyers instrumentalizmusa. És ez nem valami új fejlemény: az elmúlt 30 évben kanyargós utat járt be Orbán Viktor politikailag, úgyhogy aligha tehet mást, mint, hogy mindig az aktuális politikai pozíciójához igazítja elveit. És nem elsősorban arról beszélek, hogyan lett liberálisból autokrata három évtized elteltével, hiszen mindenki változik ennyi idő alatt (bár nem, nem mindenki változik ebbe az irányba). Hanem arról, hogy rendszeresen hajt végre hirtelen, éles váltásokat. Nem szeretünk rá emlékezni, de 2006 és 2010 között a Fidesz bizony markánsan Európa-párti, oroszellenes, demokráciavédő, az Alkotmánybíróság tekintélyét védelmező jelszavakat hangoztatott, amihez „plebejus” fordulatának megfelelően erős szociális demagógia társult (nem, nem a szociális érzékenység demagógia – a demagógia demagógia).

Erre aztán olyan éles fordulatként következett a legtöbb dolog, amit 2010 után csinált az új rezsim, hogy nagyon is érthető, ha mind a hívei, mind az ellenfelei nagyrészt kollektív felejtéssel reagáltak erre a hatalmas kognitív disszonanciára. Az éles politikai váltásokat eleve nehéz lenne megfelelő ideológiával igazolni (az egyetlen kísérlet az volt, hogy időről időre néhányan bevallották, a Fidesz legtöbb jelszava politikai termék, ám őket elég gyorsan elhallgattatták), ezért sem meglepő, hogy az úgynevezett igazolási kísérleteik részben átlátszó hazugságokra épülnek, a szavak jelentésének erőltetett kiforgatására (emlékszik még valaki a nyugdíjak „megvédésére”? a „pofátlan végkielégítésekre”?, arra a válaszra, hogy „csak”?), részben azokra a kommunikációs technikákra, amelyeket az interneten „trollkodás”-ként ismerünk és amelyek célja a vitapartner feldühítése, provokálása, a beszélgetés kisiklatása. Az Orbán-beszédeket úgy olvasni, hogy figyelmen kívül hagyjuk a trollkodás politikájának sajátosságait: önáltatás volna.

Aztán bemérési pontként szolgálhat az a két tagadhatatlan tény is, hogy egyrészt 2006 után nem kis részben a baloldal politikai hibáinak köszönhetően összeomlott az a kétblokk-rendszer, amely minden bűne mellett is bizonyos mértékű pluralizmust – a mindennapok szintjén: egymástól eltérő választási lehetőségeket – biztosított Magyarországnak és, másrészt, hogy 2010 után lezajlott egy politikai rendszerváltás, amely tudatosan felszámolta előbb ennek a pluralizmusnak az intézményi alapjait és gazdasági infrastruktúráját, majd egyre szűkebb térre kezdte visszaszorítani a tényleges politikai szabadságot. Bárki bármit is gondoljon ennek a rezsimnek a sikereiről, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a sikerek egy része a baloldal politikai kudarcaiból, más része a játékszabályok tudatos kijátszásából származott. Ha tehát értelmezni akarjuk, amit a miniszterelnök az elmúlt 30 évről mond, érdemes úgy olvasni, hogy szavait ennek a valóságnak feleltetjük meg és ennek tényeivel szembesítjük kritikusan, különben hülyét csinálunk magunkból.

Aztán további bemérési pontként szolgálhat az a tény is, hogy az orbánista forradalom a nagy gazdasági válság vége felé, egy meglehetősen durva konszolidációs program végrehajtását követően, s egy viszonylagos konjunktúra-időszakban, szinte korlátlan EU-s pénzforrások birtokában, olcsó hitelek idején kezdődött és hogy jelenleg még éppen az indián nyár bágyadt napsugarait élvezzük a következő dekonjunktúra előtt. Ráadásul egy olyan nemzetközi politikai helyzetben, amikor az Egyesült Államok önbizalma megrendült, más szereplők ambíciója megnőtt, de még nem látni pontosan, mindez hová fog vezetni. A miniszterelnök önmitizáló, múltját átíró és világtörténelmi távlatba helyező erőfeszítéseit is ebben a perspektívában érdemes szemlélni. Ez az átmeneti helyzet és a vele járó optikai csalódás korántsem kivételes történelmileg. Tisza István is milyen remekül megmentette a történelmi Magyarországot, Horthy Miklós is milyen lendületesen gyarapította az országot, Kádár János is milyen magasra emelte az életszínvonalat és Gyurcsány Ferenc is hogy kiütötte 2006-ban Orbán Viktort.

Mindegyik átmeneti sikerhez társult mitológia is (a mitológia inkább tűnik tünetnek ugyanis, mint tényleges oknak) és, mit ad isten, egyik mitológia sem menthette meg az illető politikust, amikor az átmenetileg kedvező történelmi széljárás hirtelen megfordult. Ezért nem azt kéne nézni, mennyire stabil az uralma valakinek, hanem, hogy milyen örökséget hagy maga után.

Végezetül, érdemes szem előtt tartanunk, hogy a mai Magyarország helyett létezhetne egy másik is, amelyben akkor élnénk, ha a baloldal 2002 után nem végzetes politikai hibákat elkövetve kormányozza Magyarországot és ha nincs erre következően az orbánista forradalom. Nem lenne az a másik Magyarország sem egy földi paradicsom. De lehetne jobb hely a mainál. Hogy tényleg lehetne, arra bizonyság Szlovénia, Szlovákia, Románia, Csehország, Lengyelország helyzete, mely országok hasonló kihívásokra feleltek, hasonló gondokkal küzdöttek, mint Magyarország, út közben sokszor meg-megbotlottak és persze hosszasan lehetne ostorozni a jelenlegi hibáikat is, mégis tény, hogy egyik se süllyedt olyan mélyre az elmúlt évtizedben mint Magyarország. Ha ezt a másik, lehetséges Magyarországot – amely lehetne liberálisabb, szociáldemokratább vagy a mainál mérsékeltebben jobboldali színezetű, mindegy is – tekintetbe vesszük, akkor látszik csak igazán, mennyire komolyanvehetetlen minden, amiket Orbán Viktor mondani tud országlása védelmében.

Mutasson nekem valaki a beszédében komolyanvehető igazolást Simicska Lajos vagy Mászáros Lőrinc meggazdagodására (az országot gyarapító beruházások helyett), a KLIK-re (egy valódi oktatási reform helyett), a szétrohadó kórházakra, tömegesen emigráló orvosokra, a gyógyszerhiányra, az idegengyűlölet felkorbácsolására, a milliárdokból terjesztett hazugságokra, a közmunkaprogramra, a választási rendszer manipulálására, a stadionépítésekre, a környezetvédelem elhanyagolására, a félfeudális viszonyok megteremtésére vidéken, a teljes csődje ellenére is erőltetett egyoldalú családpolitikára, a média nagy részének einstandolására, a munkajog munkavállaló alávetettségét erősítő átalakítására, a politikai okokból késleltetett M4-fejlesztésre és a többi dologra!

A miniszterelnök mitológiaépítő beszédét nem hatalompolitikai sikereihez, hanem valódi történelmi teljesítményéhez: ennek a másik, igazibb és mostanra tragikusan elvesztegetett Magyarországnak a hiányához kellene elsősorban mérni. Mert ez a másik Magyarország ma nem valóság ugyan, de a valóság az, hogy lehetett volna, ha hagyják.

Az ellenzék számára a legsúlyosabb veszély ma nem saját, jelenlegi gyengesége, hanem az, hogy képviselői, a rezsim hatalompolitikai sikerének pszichológiai terhe alatt elveszítik a perspektívát és valóságként kezdik kezelni a legprimitívebb orbánista mitologizálást. Meg akarjuk tudni, hogy mindezek a dolgok, amiket kilenc éve át kell élnünk, miért történnek velünk és hogyan szabadulhatunk ki ebből a rémálomból? Az biztos, hogy éberségünk és józanságunk megőrzése, a rezsimmel szembeni kritikus, reflexív viszony fenntartása nélkül nem fog menni. S bár nem állítom, hogy a megfejtés kulcsa a birtokomban van, de egy dologban azért elég biztos vagyok: nem is Orbán Viktor beszédei rejtik.

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!