Babarczy Eszter: Az eufória után

Többféleképpen értelmezhető az EP-választás eredménye, és ennek megfelelően többféleképpen is értelmezik – a Fidesz győzelemként és erős felhatalmazásként kommunikálja, a DK a Fidesz vereségeként, és mindkettőben van igazság. Ismerőseim egy része borong a Fidesz abszolút győzelmén, másik része boldog, amiért olyan jól teljesített két ellenzéki párt.

A vasárnapi választás estéjét számomra az eufória uralta: elmaradt az európai jobboldali forradalom, itthon a Fidesz a vártnál kissé rosszabbul teljesített, a szavazatomat bíró Momentum megdöbbentően jó eredményt ért el. A hétfő délelőtt már inkább a kijózanodásé. A választás két olyan tényezőjére mutatnék rá, amelyet az eddigi elemzők nem emeltek ki, noha szerintem lényegesek.

Az első tényező az európai szinten fokozódó polarizáltság.

Nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában magas volt a részvételi arány. A magas részvétel azt jelzi, hogy minden választó úgy érezte, hogy nagy a tét. Hogy ez a tét pontosan micsoda, azt a pártcsoportok országonként másként fogalmazták meg, de

attól tartok, hogy alapjában az volt a leginkább mozgósító kérdés, hiszünk-e egy viszonylag liberális Európában. Bár a válasz az, hogy többen hisznek benne, mint ahányan kiábrándultak, maga a kérdés rendkívül polarizáló.

Már nemcsak Nagy-Britannia szenved a végletes szembenállástól, hanem Olaszország, Franciaország és kisebb mértékben Németország is, vagyis a polarizáció nem csökkent az EU szívében sem.

Nem tudom, hogy a kompromisszumokra és alkudozásra épülő uniós politikai kultúra, és az EU civilizált szabálykövetésre építő nehézkes gépezete mit fog kezdeni a nagy euroszkeptikus és jobboldali csoportokkal. Optimistán megfordíthatjuk persze a kérdést: mit érhetnek el ezek a csoportok a maguk radikalizmusával ebben a civilizáltan agyonszabályozott közegben.

Akárhonnan nézzük is, az európai intézmények újfajta terhelésnek lesznek kitéve. Ennél fontosabb, hogy ez az erős szembenállás az olyan háborús mentalitásoknak kedvez, amelyek akkor is nagyon károsak, ha itthon kénytelenek voltunk megszokni, hogy egy hideg polgárháborúban élünk. A háborús mentalitás minden megegyezést vagy kompromisszumot gyanakodva fogad, ha ugyan nem ítéli el már magát a tárgyalási készséget is – így viszont konkrét ügyekben nehezen születnek hosszú távra szóló döntések.

És még fontosabb, hogy ha kérdéses még az is, hiszünk-e a képviseleti demokráciában, bízunk-e az intézményeiben, akkor a politikai elitnek fontos feladata volna, hogy ezt a bizalmat visszanyerje. Nem látom, hogy volna erre az új európai elitnek stratégiája.

Az egykori Kelet-Németország területén sok helyen egyenesen megverte az AfD a CDU-t: egyes német kommentátorok már arról beszélnek, hogy a kelet-németek újra felhúzzák a falat. Amikor a „kádárista” magyar választót emlegetjük, úgy gondolom, nem nézünk szembe a valódi kérdéssel: mire vágyik a két bottal botorkáló néni, amikor szépen kiöltözve elmegy, hogy leszavazzon a Fideszre?

A válasz szerintem elég világos: biztonságra. Hogy ezt a biztonságvágyat a Fidesz a migránsveszéllyel aknázza ki, nem jelenti, hogy maga a biztonságvágy értelmetlen vagy alantas, valami, amivel nem kell foglalkoznunk. A biztonságvágy egyik forrása, hogy a globalizáció folyamatai felett elvesztettük az irányítást, miközben a globalizáció identitásokat és megélhetéseket fenyeget.

A liberálisok erősebb támogatottsága minden liberális meggyőződésem ellenére azzal a félelemmel tölt el, hogy egy egyre mélyülő szakadék megnyilvánulása, amely a magasan képzett, mobilis és fiatalabb választókat választja el a globalizációi veszteseitől, a nagyvárosokat a kisvárosoktól és a vidéktől.

Csendben gondolhatja a politikai elit, hogy az élet már csak ilyen, egyesek ott maradnak állás nélkül a bezáró gyárakban bővelkedő zónákban, mások nehezen izzadják ki a bérleti díjakat, de az élet tényeinek ilyen cinikus elfogadása – jól látható – Európa létét fenyegeti. Az új életet kapott liberalizmus akkor lesz progresszív is, ha törődik a globalizáció áldozataival, ha a jelenleg nagyon gyenge baloldal hagyományos problémáira is figyelmet fordít.

A második tényező a választók gyors kiábrándulása. A magyar választók most megbüntették azokat a pártokat, amelyek túl sokat marakodtak maguk között, és nem tudtak világos üzeneteket megfogalmazni a kampányban.

Lehet, hogy a DK és a Momentum jó eredménye annak a komoly munkának köszönhető, amelyet az országos hálózat kiépítésébe fektettek, de attól tartok, hogy legalább ekkora szerepet játszik benne a magukat felemésztő pártoktól való elfordulás. A DK védett az ilyen belső marakodásokkal szemben, Gyurcsány vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen, különösen egy ilyen jó eredmény után, de a Momentumnak nem szabad elfelejtenie, hogy az Együtt-PM 7% feletti eredményt ért el a 2014-es EP választáson, és az a 170 ezer választó most valószínűleg feléjük fordult.

A Momentum az alkalmi szövetségként létrejött Együttnél jobb eséllyel indul azért, hogy létrehozzon egy új européer-liberális centrista pártot, már csak azért is, mert a Jobbik és az LMP önfelszámolása után a Momentum a legvonzóbb a fiatalok számára. De ez 9,9%, amit most elértek, még nem a végleges beágyazódás, hanem a remény jele, és ugyanolyan gyorsan elveszthető, amilyen gyorsan az Együtt mögül is kihátráltak a támogatói.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a remény értéktelen – a vasárnapi esti eufóriám annak szólt, hogy a Momentum eredménye igazi reményt ad egy újfajta ellenzék kiépülésére. Azoknak azonban, akik nekik drukkolnak, meg kell érteniük, hogy erős párt az lesz, amit azzá teszünk, munkával, pénzbeni támogatással, nem az, amivel szemben csak elvárásaink vannak (erre figyelmeztet az Együtt története).

Nem lehet elég nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy több új párt is képes volt kiépíteni egy támogatói hálózatot – a Momentum mindössze három év alatt. Ide tartozik még a Kétfarkú Kutya is, akik szintén nagyon aktív „passzivistákkal” dolgoznak. Beágyazottság nélkül nem működőképes egy párt, különösen nem abban az ellenszélben, amelyet a Fidesz médiabirodalma jelent. A NER Magyarországán kemény munkával kell összerakni pártokat, amihez a Facebook-aktivitás kevés (bár nem lényegtelen).

A Momentum képviselőjelöltjei és tagjai mind arról számolnak be, milyen rengeteg munkát fektettek az utcai kampányokba, és mennyit tanultak ebből. Azok közé tartozom, akik továbbra is demokratikus úton képzelik a NER leváltását (sokan vannak, akik ebben nem hisznek). De bár hiszek benne, hogy lehetséges, abban is hiszek, hogy hosszú menetelés lesz. Az első lépéseket most tették meg az új pártok aktivistái ebben. Mindannyiunknak, akik szeretnék a NER végét megélni, támogatni kell őket (kinek-kinek a neki legrokonszenvesebb formációt).

Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor
Olvass tovább!