Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Düh és értelem

Budapesti és pécsi utcákon, tereken, lezárt magyarországi autóutakon lobbantak föl a harag lángjai.

A düh indokolt.

A rezsim bűnlajstroma nagyon hosszú, az országot még technikai értelemben is rosszul kormányozzák, a közhittel ellentétben az ún. sikeres gazdasági mutatók mellett a háztartások fogyasztása ma már a második legkisebb az Európai Unióban. A közszabadságok, az intézményi autonómia, a nyilvánosság helyzete alkalmasint a legrosszabb Európában. A lakosság a politikai képviselet és az érdekképviselet tekintetében példátlanul gyönge. A magyar nép többsége el van zárva a minőségi tájékozódás és művelődés lehetőségeitől. A lakbérek az egekben, a lakáshelyzet katasztrofális. Regionális zárványokban a harmadik világra emlékeztető nyomor. A közszolgáltatások romba dőltek. Egyre több a kivándorló, egyre kevesebb a gyerek. A kritikai nyilvánosság hiányában népünk elégedetlen csoportjai nem tudnak egymás szorultságáról. A közszellemet rongálja az uralkodó önzés, közöny, tudatlanság.

A közmédiák és a (többé-kevésbé burkoltan) közpénzből működtetett szélsőjobboldali médiakonglomerátumok paranoid babonákat, előítéleteket terjesztenek. Ezek szembeállítják egymással a hasonló érdekű osztályokat, régiókat, népcsoportokat, ami a „puha” diktatúrának kedvez. Modern társadalomban nem lehetséges politikai közösség szabad nyilvánosság nélkül.

De még igazi válság se!

Márpedig a válság lezajlása, végigharcolása nélkül semmi nem oldódhatik meg, az egyetlen lehetséges eredmény a stagnálás, a válság tespedéssé és pangássá alakulása, amelynek az elkerülhetetlen velejárója a nálunk tapasztalható nihilizmus és gondolati zűrzavar. A nemzeti kultúra hanyatlik.

Végigküzdeni a válságot, a végére járni nézeteltéréseinknek, a bajaink mélyére nézni csak úgy lehet, ha egymással becsületesen küzdve, együttműködve és vitázva – s fölhagyva mind az elvtelen egység, mind a végzetes gyűlölség hamis mítoszaival (s e kettő a gyakorlatban ugyanazt jelenti) – megbeszéljük, s beszélgetés, szócsata közben megalkotjuk a magyar nép, a Duna-medence, Európa új önreprezentációját (önmegjelenítését).

És végre szembenézünk vele, hogy a liberális kapitalizmus és a liberális képviseleti kormányzat (a „parlamenti demokrácia”) tagadhatatlanul a végső válságát éli. Mindenütt. De nem a posztfasizmus az egyetlen alternatíva, holott a magát demokratikusnak vélő és nevező ellenzék épp ettől retteg, és a rezsim épp ebben reménykedik.

Az Orbán-rezsimmel szemben kibontakozott mozgalmak támadó jellegűnek tetszenek, holott valójában defenzív, védekező jellegűek, ami a politikai tartalmakat illeti – csak formájukban lázadók. Ez most nem is lehet másképp.

Végül is mire törekszenek a tüntetők és a velük rokonszenvezők?

Arra, hogy a kormányzat vonja vissza néhány (csakugyan fölháborító, munkásellenes és népellenes) intézkedését, mondjon le néhány romboló hatású új rendszabályról (az emberi jogi csoportok korlátozása, a kétes szándékú közigazgatási bíráskodás bevezetése, az egyetemek és a tudományos kutatás tönkretétele stb.), állítson helyre néhány korábban megvolt intézményt (pártatlan ügyészség, számvevőszék, ombudsmani hivatal, kötelező érdekegyeztetés stb.).

Magyarán tehát arra, hogy állítsa vissza a korábbi, kedvezőbb állapotot sok (bár nem minden) tekintetben és sok (bár nem minden) területen, vagyis ezek a mozgalmak a status quo ante restaurálását szeretnék előmozdítani.

Ez nem szemrehányás.

Még csak nem is bírálat.

Ez az, ami jelenleg lehetséges.

De sajnos – a legjobb szándék mellett is – az offenzívaként fölfogott defenzíva, a hatalmas morális fölháborodás mellett, nem vezethet máshoz, csak az Orbán-rendszer elleni elvont, üres gyűlölethez. (Bár a védekezés átmehet támadásba: példa erre, hogy a Botka László szocialista polgármester vezette Szeged a saját önkormányzati vállalatainál megtagadja a „rabszolgatörvény” végrehajtását – nagyon helyesen! –, és ugyanerre hív föl minden munkaadót.)

Az elvontságot, tartalmi szegénységet súlyosbítja az ellenzék – s ezen NEM pusztán és nem is elsősorban a parlamenti ellenzéket, „a párrrrtokat” értem – sokrétű-sokszínű, a depolitizált (apolitikus, antipolitikus) közvéleményt irritáló, bizonytalan karaktere.

Mi a közös bennünk?

A csütörtöki (2018. december 13-ai) tüntetést a Hallgatói Szakszervezet és a #Szabad Egyetem csoport hívta össze. Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy fölkértek, mondjak beszédet a demonstráció kezdetekor. Büszke vagyok rá. A zömmel baloldali diákok egyszerű elvi és egyszerű stratégiai fölhívást intéztek a részvevőkhöz és a társadalom ellenzéki részéhez: az elvi szempont a diákok és a munkások szolidaritása volt (vagyis általánosabban kifejezve: a szabadság és az egyenlőség egysége), a stratégiai szempont pedig az erőszakmentesség. (Ez utóbbi is elvi, világnézeti gyökerű természetesen.)

Magam is hasonlókat mondtam, amikor rövid beszédemben érdektelennek nyilvánítottam a kormánnyal, a jobboldallal szembeni üres gyűlölködést, és utaltam rá, hogy – mint értelmiségiek – a magyar dolgozók, a magyar nép oldalán állunk. (Ebben a közegben ez nem volt félreérthető: se populista, se szociáldemokrata, se nacionalista értelmezést nem engedett meg.)

Ezt kevesen hallották.

Történelmi léptékkel mérve se a rendőrség nem volt rendkívül brutális, holott jogsértései, törvényszegései azért most is folyamatosak (2006-ban a magyar rendőrség durvább volt, mint ezúttal, és durvább volt a német rendőrség Hamburgban a G20 alkalmával 2017 nyarán, és jóval durvább volt a francia rendőrség a „sárga mellényesekkel” [gilets jaunes] és a diákokkal szemben az elmúlt hetekben, mint a magyar), se a tiltakozók nem voltak rendkívül erőszakosak (mindhárom idézett példánkban sokkal inkább: Welcome2Hell Hamburgban…). Nálunk nincs Black Bloc. Nincs radikális antifa. De ha a tüntetések folytatódnak, az erőszak eszkalációja – mindkét oldalról – valószínű. A rendőrség – tehát az államhatalom – elleni indulat fokozódik.

Ennek ellenére a baloldali diákok (a kezdeményezők és szervezők) fölszólítását mind a jobbikos, mind a momentumos aktivisták és szimpatizánsok és a többiek is figyelmen kívül hagyták. A jelszavak is megváltoztak. A „diák-munkás szolidaritás” elhalkult, amikor fölharsant a „ria, ria, Hungária”. Harsogtak a focipályák lelátóinak ismert népköltészeti alkotásai: „ki nem ugrál, Orbán Viktor, hej, hej” meg az „egyszerűen senkik vagytok, hej, hej”, sokak nyakában labdarúgó egyesületek színes sáljai voltak láthatók. (Mellettem baktatott egy fiatalember, aki azt mondogatta: „nia, nia, harmónia” – meg azt, hogy: „demográfiát!”) Ezek a ria-riázó emberek később jöttek ki a tüntetésre, nyilván nem is tudtak a kezdeményezők elveiről, ilyesmi nem érdekelte őket, csak a kormány iránti mélységes utálat.

Ekkor már semmilyen pozitív megfontolás, gondolat, érzés nem volt tapasztalható, csak a rendőrség által képviselt államhatalom iránti dühös megvetés. A rendőrség a maga értelmetlen könnygáztámadásaival hergelte a tömeget, s kialakult a csata, a huzavona, a tétlen várakozás, az ácsorgás, a nyomakodás, az ordítozás, a tréfálkozás, a dobálózás meg a szokott tesztoszteron-adrenalin koktél sajátos elegye. A dühöngésbe nevetés vegyült.

Nem arról van szó, hogy a baloldalinak indult tüntetés végül jobboldalivá vált (ez igaz, már amennyire Magyarországon egyáltalán vannak széles körben osztott politikai nézetek), nem is pusztán arról, hogy az erőszakmentesnek hirdetett, de senki által nem irányított demonstráció enyhén erőszakossá lett. (Bár a szélsőjobboldali, állami médiaholdingok szerint – talán a gravitáció kivételével – mindent „Soros” irányít a világon.)

Egyetlen politikai programpontban egyezett meg a tömeg: „Orbán, takarodj!” Evvel magam is egyetértek, de ez negatívum, meg nem is túlzottan újszerű. Akinek viszont ezt meg kellene fontolnia – nem fogja –, az maga a magyar miniszterelnök. Ez a negatív erő (a személye és kormánya iránti elkeseredett gyűlölet) nagy erő.

Ehhöz nem szükséges semminő politikai elképzelés. Számos olyan ember van, aki a legtöbb dologban – no nem a rossz kormányzásban és az általános hanyatlásban – egyetért Orbánnal, legalábbis Orbán néhány hangoztatott vélekedésével, bár az Európa-ellenességével érdekes módon nem. Ámde a többség élénken ellenzi a „rabszolgatörvényt”, sőt: egyetért az országházi ellenzék tiszteletlen és rendetlen, de nem szellemtelen obstrukciójával. (Erről ld. írásomat itt. Ebben arra biztatom az ellenzéki pártokat, hogy amennyiben nem vonják vissza a „rabszolgatörvényt”, ne térjenek vissza az Országházba.)

Az, hogy mind csütörtök, mind péntek este (13-án és 14-én) a rokonszenves ifjú tüntetők azt skandálják, hogy „boldog karácsonyt!”, mutatja, hogy nem felejtették el Orbán miniszterelnök lenéző gesztusát, amellyel – válasz helyett – az ellenzéki bírálatra merészelt reagálni.

A hatalmi gőg még sokba fog kerülni az Orbán-rezsimnek, akárcsak az állami médiák förtelmes gyalázkodásai és bizarr rágalmai: mindez a mai magyar állam hangja, amelyből süt a magyar nép iránti gúny, az állampolgárok kötelező megbecsülésének teljes hiánya, az emberi méltóságba vetett hit elvesztése.

(Mindebben az ellenzék és az ellenzéki sajtó is nem ritkán ludas a rendszer és olykor a jobboldali polgártársaink differenciálatlan szidalmazásával, de az ellenzék annyira gyönge és – különösen vidéken – szinte ismeretlen, hogy az ellenzéki tábor valódi gyöngeségei, hibái nem sokat nyomnak a latban. Ám akkor is helytelen a Fidesz-KDNP képviselőit nyilvánosan „morális véglények”-nek nevezni, nem jobb, mint a szélsőjobboldali szennysajtó kedvenc frázisa, a „fehérjehalmaz”.)

A hatalom általi megalázottság érzése – a történelem tanúsága szerint – még az elnyomásnál is elterjedtebb oka a forradalmak kirobbanásának.

Problematikus lenne, ha a „rabszolgatörvény” csupán ürüggyé válnék, alkalmává a fokozódó (azaz romló) orbáni diktatúra iránti elégedetlenség kirobbanásának, de ezen változtathat, hogy – szombaton, december 15-én reggel úgy látszik – a szakszervezetek elszánták magukat a tiltakozó mozgalom támogatására, mozgósításra, direkt akciókra. Ez megerősítheti a tiltakozó mozgalom szociális irányát, tartalmasságát és ésszerűségét. Megjelenik a düh mellett az értelem. Az alaktalan elégedetlenség és elvont diktatúraellenesség mellett megszólalhat az osztályharc érces hangja.

Másrészt amennyiben a kormány nem hajlandó kompromisszumra a „rabszolgatörvénynek” és a Munka Törvénykönyve egyéb módosításainak ügyében – magyarán, ha nem vonja vissza őket –, akkor általános lázadással nézhet szembe.

Még ha nincsenek is rendőri vagy katonai sortüzek vagy tömeges letartóztatások, e pillanatban egyre élesebbé, egyre fekete-fehérebbé változik (in abstracto) „a hatalom” és „a nép” egyelőre főleg szimbolikus összecsapása, ami megváltoztatja az ország politikai pszichológiáját. Ha ez a pszichológia megszilárdul, nagy tömegek együttes élményévé lesz, akkor az államhatalom minden aktusáról fölismerik majd, hogy az elnyomás része.

Ez pedig akkor is létrehozza a forradalmi mentalitást, ha netán (ami e percben lehetetlennek látszik) még ez a mostani mozgalom is kifárad és kihuny – ideiglenesen. Ekkor a nép (vagy a népnek elég nagy része) nem fogja többé elismerni és tiszteletben tartani az olyan állami aktusokat, mint a választások.

A legtöbben azt fogják gondolni, hogy Orbán minden választási győzelme, minden intézményi átalakítása, minden várható hatalomkoncentrációs akciója: elnyomás. S egy idő múlva az engedményeiben se fognak bízni, mert tudják, hogy csak az erőnek engedett, s nincs rá garancia, hogy esetleges békülékeny gesztusait nem vonja vissza, ha megerősödik. (Ennek triviális, de sokatmondó bizonyítéka, hogy bár a közvélemény nyomására lemondott a méregdrága olimpiarendezésről, de azóta eldöntötte, hogy a tervezett, észbontóan sokba kerülő sportlétesítményeket egyéb rendezvények örvén amúgy is, mindenképpen megépítteti barátainak és védenceinek a cégeivel. Olimpia nincs, de a pénzt elköltik rá. Hallatlan!)

Ebben a percben az a minimum, hogy a szakszervezetekkel és a lázadó ifjúsággal együttműködve a létező baloldali értelmiség – amelynek (nálam „mérsékeltebb”) kiváló, ismert, nagy szaktudású és politizáló képviselői vannak, nevüket most szándékosan nem említem – összeállítsa annak a progresszív egyenlőségi szociálpolitikának, munkaügynek, gazdaságpolitikának az alapvető tervét, amely a változtatás tartalmi része lehet.

Ehhöz nem elég az Orbán lemondatása utáni választás megnyerése (ha egyáltalán így alakul), hanem olyan alkotmányos változtatásokat is meg kell hirdetni, amelyek döntő szerepet biztosítanak a közvetlen demokrácia elemeinek, kitágítják az öntörvényű civil társadalom működési kereteit, és visszafordíthatatlanná teszik a szabad nyilvánosság megteremtését, permanenssé teszik a nép tanácskozó és döntő hatalomgyakorlását, eltörlik bizonyos etnikumok, társadalmi nemek, régiók, foglalkozások hátrányos megkülönböztetését, és kikövezik (de legalább nyitva hagyják) az utat az osztály nélküli társadalom fokozatos, békés és szelíd kiépítéséhez.

Orbán távozása és a diktatúra szerkezeti elemeinek az eltörlése nélkülözhetetlen, de mégis csak eszköz a jó társadalom megteremtésére. Ennek a körvonalait nem szabad merev formákba önteni, hiszen majd a népnek kell eldöntenie – s ez ugye nem könnyű – , hogy szerinte milyen a jó társadalom. De a „rabszolgatörvény” miatti fölháborodás valamennyire mégis kijelöli az irányt.

Ez a döntő különbség a mostani és a korábbi tiltakozások között. Hogy van irányuk.

Hogy ebben az irányban csakugyan elhatározó lépéseket lehessen tenni, ahhoz az érzelemnek és az értelemnek, az erkölcsi fölháborodásnak és a gazdasági-társadalmi tervezésnek közelebb kell kerülnie egymáshoz.

Nagyon fontos lenne, hogy ne legyen erőszak, öldöklés, fegyveres konfliktus – ilyesmire sokkal gyorsabban sor kerülhet, mint képzelnénk –, mert az ilyesmiből egykönnyen újabb zsarnokság származhat, s csöbörből vödörbe juthatunk. Nemzedékváltásra is szükség van a politikában, a nagy föladatok a legfiatalabbakra várnak.

A tüntetések nem nagy létszámúak, de puskaporos a levegő. Elég, ha egy rendőrparancsnok elveszti az idegeit, s történik valami helyrehozhatatlan. Akkor nincs az a földi vagy égi hatalom, amely megakadályozhatná a lázadást. Ebben a pillanatban óriási felelősség hárul a szakszervezetekre. Nekik kell rákényszeríteniük Orbánt, hogy vonja vissza a „rabszolgatörvényt”, és állítsa vissza a korábbi sztrájkjogot – ez a minimum minimuma, s ehhez a minimális minimumhoz tartozik az egyetemi-akadémiai autonómia visszaállítása és az emberi jogi csoportok üldözésének azonnali megszüntetése, vö. a Velencei Bizottság új határozatával, és akkor az óhajtott és kívánatos változás tervezetten, nyugodtan és békésen (de a nép éber politikai ellenőrzése mellett!) mehet végbe. Senki nem akar itt vérontást, tragédiát, összeomlást, zűrzavart – vagy még rosszabbat.

Egyet mondhatunk – valamennyiünk érdekében – Orbán úr kormányának: hátrább az agarakkal!

Kiemelt kép: Markoszov Szergej, Mérce
Olvass tovább!