Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mit tesz a húsipar a férfiak lelkével?

Sokan gondolják, hogy a vegetáriánusok és a vegánok elrontották a fontossági sorrendet – miért fontosabbak az állatok, mint az emberek? Pedig a nagyüzemi állattartás ellen nagyon komoly emberi jogi szempontok szólnak: tönkreteszi a benne dolgozókat, olyannyira, hogy a vágóhidak környékén az erőszakos bűnözés is bizonyíthatóan nagyobb.

Voltam húsfeldolgozó üzemben, és voltam vágóhídon. Azt gondolom, hogy ha eszem állati eredetű termékeket, akkor minimum azzal tartozom az állatoknak, hogy tájékozódom életük és haláluk körülményeiről. Így amikor adódott a lehetőség, örömmel éltem vele. Szerencsém volt, ezekben a gyárakban csak szárnyasokat dolgoztak fel, az állatok beterelését, ölésre való előkészítését és feldolgozását marhákkal és sertésekkel sokkal nehezebb lett volna végignézni. Megérkeztek a kedves és ijedt kacsák és libák, kiszedték őket a ládákból, a lábuknál fogva felakasztották őket egy futószalagszerűen haladó fogasra, kb. 60 másodperc múlva belemerültek egy medencébe, ahol az áram elkábította őket, és további 10-20 másodperc múlva elvágták a torkukat. Ők a szerencsésebbek, a nagyobb testű emlősöknél mindennapos, hogy az érzéstelenítés és kivéreztetés elégtelen, és percekkel később, még a pörzsölésnél, nyúzáskor, daraboláskor is élnek, eszméletüknél vannak.

Meglepett, hogy nem az állatok sorsa érintett meg a legjobban, hanem az embereké. A torokelvágó kád fölött ketten álltak, nagyjából két másodpercenként vágták el egy állat torkát. Napi 8-10 órában, amiben összesen két szünet volt, egy fél és egy negyed órás, ha jól emlékszem.

A feldolgozás során viszonylag hamar lesz könnyebb az egykori, az életét féltő élőlény helyén a húsárut látni, de a folyamatos gyilkolás szaga a vágóhídtól ötszáz méteren belül mindent átitat, és ezt nem képletesen értem. A dolgozókkal beszélgetve kiderült: meg lehet szokni. Jobban szeretik a folyamat legelején az „akasztást”, mert akkor még élnek az állatok, de igazából mindegy. Egy ilyen munka során nem csak az állatok halnak meg folyamatosan, hanem valami belül az emberben is.

Tehát meg lehet szokni.

Mindez a kutyákkal azonosan értelmes disznók és a végtelenül jámbor tehenek, borjak vágásánál ezerszer rosszabb. Többek között azért, mert nekik már van fizikai erejük a rendszer adta minimális keretek közötti ellenállásra, tehát az értelmes és kedves lények leölésének tudata mellé még bekerül az is, hogy egyszerű mozdulatok helyett a fizikai harc, agresszió, bántalmazás is szükségszerű lesz. Így még kevésbé őrizhető meg, hogy az ember mentálisan legalább valamennyire rendben maradjon. Meg lehet szokni. Mint a katonák a háborúban. Meg lehet szokni a gyilkolást, ám ennek komoly feltétele van. Nem fogalmaztam pontosan az imént, hogy valami belül meghal az emberben. Azt a valamit nekik maguknak kell megölni.

Upton Sinclair már 1905-ben megfigyelte, hogy a munka után sokszor kezdenek verekedni a vágóhídi munkások: „férfiak, akik egész nap állatok fejét vágják le, úgy tűnik, rászoknak arra, hogy a barátaikon gyakoroljanak”. Vannak, akik szerint ezt az úgynevezett Sinclair-effektus nem annyira a vágóhídi munkából, mint inkább a vágóhídi dolgozók szociológiai, fizikai jellemzőiből következik:  itt jellemzően alacsony jövedelmű, jó fizikumú fiatal férfiakat alkalmaznak. Vagy a bevándorlás és az instabilitás okozza, amit az újonnan jövők beáramlásával függ össze a vágóhíd-városokban. Vagy egészen egyszerűen maga a munkanélküliség és annak a közelsége, ami azokon a környékeken gyakran jellemző, ahol a vágóhidak megtelepednek.

Ezt tesztelte egy amerikai kutatás. Az „Organization & Environment” című szaklapban Sinclair megfigyelése után majdnem száz évvel később publikált tanulmány összehasonlította a bűnügyi statisztikákat kb. hatszáz hirtelen benépesült amerikai megyében 1994 és 2002 között. A megyék egy csoportjában vágóhidak voltak a fő munkaadók, a másik csoportban pedig vas+acél kohók vagy autógyártó cégek. Azt vizsgálták, hogy csupán a hirtelen tömegesen beáramló munkások meg tudják-e magyarázni az erőszakos bűncselekmények számának megnövekedését.

Azaz: hogy a vágóhídi munka önmagában fokozza-e a bűnözést – vagy ez is ugyanolyan ipari tevékenység-e csupán, mint a többi.

A következő faktorokat kontrollálták a kutatásban: fiatal férfiak, szegénység, hazai és nemzetközi bevándorlók, munkanélküliség és népsűrűség. (A kontrollálása azt jelenti, hogy vigyáztak arra, hogy ezekből a szempontokból csak ugyanolyan adatokat hasonlítsanak össze. Tehát hogy például ne hasonlítsanak össze egy olyan települést, ahol sok a fiatal, életerős férfi egy olyannal, ahol inkább idősek élnek.)

A kutatás célja az volt, hogy olyan vidékekkel vesse össze a vágóhídak által dominált körzetek bűnügyi statisztikáit, amelyek a lehető legjobban hasonlítanak a vágóhidasokra –  csupán abban térnek el, hogy a lakók munkaidejükben nem állatokat vágnak le, hanem valami más, hasonló nehézségű és presztízsű fizikai munkát végeznek.

A vágóhidakat fenntartó megyék igazolták a Sinclair-effektust. Itt szignifikánsan magasabb számban tartóztattak le bűnelkövetőket erőszakos és szexuális bűncselekmények miatt. A nemi erőszakok száma is magasabb volt azokban a megyékben, ahol nagy számú vágóhíd működik.

A probléma természetesen nem csak az Egyesült Államokban van jelen. 2012-ben egy brazil kutatás összehasonlította a munkahelyi stressz mentális egészségre gyakorolt hatását két különböző munkaterületen: baromfi telepek vágóhídi részlegén és ugyanezen vágóhidak adminisztráció részlegén. Az ugyanannál a cégnél, de irodai munka helyett tényleges ölésben és feldolgozásban résztvevő dolgozók stressz szintje szignifikánsan magasabb volt (87% az 51%-hoz képest). A depressziós tünetek is jóval magasabbnak bizonyultak a vágóhidon dolgozóknál, mint ugyanazon cég adminisztrátorainál (56% a 34%-hoz képest).

Az Egyesült Királyságban rejtett kamerás felvételek kerültek napvilágra bio és humánus vágóhidakról, ahol a férfi dolgozók olyannyira érzéketlenné váltak az erőszakra, hogy az állatok fejét ütötték és rúgták, cigarettákat nyomtak el az arcukon, tompa késsel csapkodták a torkukat, dobálták őket, nevettek és káromkodtak, miközben megölték őket. Egy nagy amerikai kormányzati állatjóléti felmérés azt találta, hogy a felmérésre önként jelentkező vágóhidakon, az előre bejelentett ellenőrzések során, az ellenőrök fizikai jelenlétében a munkások egyharmada rendszeresen és tudatosan kegyetlenkedett, okozott plusz fájdalmat az állatoknak.

Egészen biztosan értjük ennek a jelentőségét? Az ellenőrzésben önkéntesen részt vevő vágóhidakon, előre bejelentett időpontokban végzett, kormányzati megbízásra készülő ellenőrzésen a dolgozók egyharmada tudatosan kegyetlenkedett az állatokkal.

Mi történhet ott egyébként?

Vajon ezek az emberek már azelőtt is gonoszak voltak, mielőtt a vágóhídon kezdtek dolgozni? Vagy az deformálta ennyire a viselkedésüket, hogy megélhetésük érdekében vállalták, hogy napi 8-10 órán keresztül állatokat öljenek és daraboljanak?

Szerintem bőven van okunk azt feltételezni, hogy ha kertészetekben vagy a ruhaiparban dolgoznának, nem válnának gonosszá – és a kutatás, amely a minden egyéb szempontból hasonló jellemzőjű iparú városokkal vetette össze a vágóhidak által dominált helyek bűnözési statisztikáit, szintén ezt erősíti meg.

A vegánizmus felé való elmozdulás mellett, úgy tűnik, az állatok jóléte mellett egyéb fontos érvek is szólnak. Nem megtakarítható két mondat erejéig a klímaváltozás sem: a legtöbbünk ökológiai lábnyomának messze, messze legnagyobb részét az állati eredetű élelmiszerek fogyasztása teszi ki. Még azét is, aki nem eszik húst hússal, de még a vécére is autóval megy. Ennek oka kettős: a kérődzők emésztésekor felszabaduló metán a szén-dioxidnál sokkal károsabb éghajlatváltoztató gáz, másrészt az állatok táplálásához nagyon sok vízre és takarmányra van szükség, ami a rendszer rossz hatékonysága miatt menet közben „elvész”. Ugyanazon a területen termelt növényi alapú élelmiszerek sokkal több embert képesek táplálni, mint ha ugyanott takarmányt termelnénk, és etetett állatokkal táplálnánk az embereket. Emlékeztetőül: az éghajlatváltozás már most ott van szinte minden háború és fegyveres konfliktus mögött, így például a mostani szír háború és az azt követő menekültkrízis mögött is.

Ezek mellett egy újabb okunk is van a vegánizmusra, vagy legalábbis az afelé való elindulásra. De miért nem elég a vegetáriánusság?

Azért, mert a tejükért és tojásukért tartott állatok élete nem jobb, mint a húsukért tartott társaiké, ugyanott és ugyanúgy végzik. Csak előtte még többet szenvednek.

A tehén azért ad tejet, mert szült egy borjút, és azért tudjuk mi meginni egy másik állat anyatejét, mert a bocit levágták. Egyes országokban előtte pár hétig egy olyan szűk ketrecben tartják, ahol nem tud mozogni, az izomzata nem erősödik meg, és így a borjúpöri még finomabb puha lesz. Ha a boci fiúnak születik, a gyors vágóhíd egész biztos, ha lánynak, és épp szükség van a tejére, akkor később: a tehén, ha már nem ad elég tejet, ugyanúgy megy a vágóhídra, mint az eleve a húsukért tartott állatok.

A kiscsibék közül a hímek a tojásból kikelés után mennek a darálóba, vagy egy zsákban gyűjtik őket, ahol az alul levőket a többiek nyomják agyon, a felülre kerültekkel valószínűleg majd a gáz végez. A „letojt” tyúkok természetesen szintén a vágóhídon végzik, csak előbb egy hangárban összezsúfolva, bizonyára egy A4-esnél kisebb területű ketrecen élnek.

Tojásgyárban, nagyüzemi tehenészetben élni nem jobb, mint a vágóhídon. Az állatok borzasztóan össze vannak zsúfolva, és azért, hogy a feszültségtől megőrülve ne tegyenek egymásba kárt, érzéstelenítés nélkül szokás levágni a disznók farkát, kihúzni a fogaikat és levágni a tyúkok legérzékenyebb szervét, a csőrüket. Ez a munka ugyanúgy megeszi az ember lelkét. Ha egy biofarmon érzéstelenítést alkalmaznak, akkor az már olyan nagy szám, hogy minden szórólapra nagy betűkkel kiírják, mint a humánus állattartás oltárán hozott hatalmas áldozatot.

A biotartás és biovágás általában ugyanúgy teljesen megfeleltethető az állatkínzás hétköznapi meghatározásának, még ha pár ponton enyhébb is, mint a több mint 90 százalékban jellemző nagyüzemi tartás és feldolgozás.

Egy átlagos kutatás szerint a megkérdezettek 85%-a jelentette ki, hogy nem ölne meg állatot azért, hogy megehesse. Húst vásárolni azonban azt jelenti, hogy mások kényszerülnek ölni a megélhetésükért. A brutalitást száműzzük a vágóhidakra, hogy ne kelljen szembenéznünk az ellentéttel, ami aközött feszül, hogy húsra van gusztusunk, csak a hozzá vezető úthoz nincsen. Ez pedig lehetővé teszi számunkra, hogy vagy ne foglalkozzunk a vágóhídi dolgozók testi-lelki jólétével, vagy ami még rosszabb, megvetéssel gondoljunk rájuk, amiért elvégzik a munkát, amit mi magunk nem akarunk megtenni.

Alapvető emberi jog, hogy a munkakörnyezet ne veszélyeztesse a mentális egészségünket, a tények azonban azt mutatják, hogy a húsipar jellegénél fogva, elvben is képtelen erre.

A jelenségnek első körben inkább a férfiak az áldozatai. Még a libás és kacsás vágóhidakon is, ahol az állatok súlya és a tanúsított ellenállás hiánya miatt nem volt a fizikai erőnek nagy jelentősége, az ölésnél és utána is kizárólag férfiak dolgoztak. A folyamat vége felé lett egyre több a nő, ahogy az állat kezdett hasonlítani egy konyhai félkész termékre. Ahol lovakat, disznókat vagy marhákat vágnak, a nagyobb darabok miatt értelemszerűen a folyamat során végig magasabb marad a férfiak aránya. Így a vágóhídi munka elsősorban az ő lelki egészségüket veszélyezteti.

Az ő rossz mentális állapotuk már azonban elsősorban a náluk gyengébb és nekik kiszolgáltatottabb nőket fogja veszélyeztetni. Jó okunk van feltételezni, hogy a vágóhidas megyékben a nemi erőszakok magasabb aránya mögött még nagyon sok szenvedés és fájdalom rejtőzhet. Közben egy döntően növényi táplálkozásra épülő társadalomban ugyanezeknek az embereknek a munkájára sokkal jobb körülmények között ugyanekkora szükség lenne.

Van, aki szerint a vegetáriánusok és a vegánok olyan „szentimentális” emberek, akik nem gondolnak az olyan nyilvánvalóan fontosabb dolgokra, mint az emberek jóléte, az emberi jogok. Valójában ennek pont az ellenkezője igaz.

 

A vágóhídak és a húsipar bűnözésre és a benne dolgozók lelki egészségére való hatásáról az Open Democracy oldalán olvastunk.

A cikk megírásában közreműködött Bonifert Anna, Kalóczkai Eszter és Pataki Lilla.

Olvass tovább!