Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért kéne kizárni a rosszabbul kereső szülőket a normális családok köréből?

„A különböző családformák – hagyományos, egyszülős, meleg páros, stb. – nem egyformák és nem egyenértékűek.  Nem azonos értékű „modellekről” van szó. Az pedig, hogy a „hagyományos családmodell”, azaz a normális család se mindig működik tökéletesen, vagy akár válságban van, mert már alig van olyan diák az iskolákban, aki normális családi-érzelmi körülmények közül érkezne, nem indok arra, hogy a többi opciót vele egy polcra tegyük.”

– Szilvay Gergely Mandiner

„Széles körben elismert szakemberek, pszichiáterek és klinikai pszichológusok hívják fel a figyelmet, hogy egy gyermeknek apára és anyára van szüksége.”

– Tibi Atya

Van mostanában ez a jobboldalról érkező állítás, amely a meleg párok gyerekvállalása ellen azzal érvel, hogy csak az a normális család, ahol anya és apa van. Erről szólnék pár szót a normalitás mentén, mint érintett.

Nem szülőként vagyok érintett, hanem egyszülős családban felnőtt felnőttként, és van egy erős problémám ezzel az érveléssel.

Egyrészt ennek az érvelésnek van egy abszolutizálása. Úgy hozza fel a jobboldali propaganda azt az egyébként azért nem ennyire egyértelmű állítást, hogy nagy átlagban jobb annak a gyereknek, akinek különböző nemű szülei vannak, mint annak, akit azonos nemű párok, vagy egyedülálló szülők nevelnek, mintha ez döntené el csak és kizárólag azt, jó lesz-e egy gyereknek.

Pedig ez nincs így, és ezt könnyen beláthatjuk.

Ha igazak is a fenti jobboldali szerzők érvei, és elfogadjuk, hogy nagy átlagban jobb az apuka-anyuka-gyerek felállás, akkor sem érdemes erre szabályt hozni, vagy ez alapján elvágólagos támogatási rendszereket, örökbefogadási rendszert felhúzni. Hiszen akkor ennyi erővel más állítások mentén is hozhatnánk hasonló szabályokat.

Nyilván jó eséllyel egészségesebben fejlődik egy gyerek, akinek a szülei az átlagbér kétszeresét keresik, mint az, akinek csak a felét. Kapjon több támogatást az, aki többet keres? Vegyük el a gyereket a rosszabbul keresőtől?

Az is biztos, hogy vidéki levegőn egészségesebben lehet fejlődni, mint egy forgalmas csomópont mellett. Vegyük el a gyerekeket a magasabb légszennyezettségű területekről? Vagy aki Budapest belvárosában fogadna örökbe gyermeket, annak ne adjuk oda? Pedig a légszennyezettség a várható élettartamot az egyik legsúlyosabban befolyásoló tényező. De ott van az egyetemi végzettség is. Tudjuk a statisztikákból, hogy az egyetemi végzettséggel rendelkező emberek gyerekei is jó eséllyel diplomások lesznek. Azt is tudjuk, hogy a diplomások átlagbére jóval magasabb, mint a nem diplomásoké, és azt is tudjuk, hogy akinek magasabb a bére, sokkal tovább él. Hát mit döntsünk akkor?

Tényleg lehet abszolút érv abban a vitában, hogy fogadhassanak-e örökbe egynemű párok gyerekeket az, hogy állítólag nagy átlagban apával és anyával jobb a család mint két anyával?

Aztán ott a másik része, hogy ha ezek a családmodellek nem egyenrangúak, csak az egy apa – egy anya család a normális, akkor mi a sorrend a nem normálisoknál?

Ha azt hozzák ki a kutatások, hogy az anya a fontosabb, akkor az a sorrend, hogy férfi-nő, nő-nő, férfi-férfi, nő, férfi? És ha ez a sorrend, akkor abból mi következik?

Meg mit kezdjünk azzal a helyzettel, hogy az egyszülős családok nagyrészt nem valami liberális jóllakottságból és kényelemből egyszülős családok.

Az özvegyek többet érnek, mint a szingli anyukák? A bántalmazott nő, vagy a tönkrement kapcsolat miatti egyszülős család ér többet?

Kezdjük érezni a helyzet abszurdumát?

Persze ki lehet mondani, hogy a férfi-nő szülőkkel rendelkező család a normális, és a legjobb, csak semmi értelme sincsen.

Ahogy még kevésbé van értelme bármilyen döntést csak és kizárólag e mentén meghozni, és ahogy nincs értelme bármilyen döntést tiltani emiatt az egyetlen tényező miatt.

Sőt, az a helyzet, hogy ezek között a családok között nem az kéne legyen a különbség, hogy azt mondjuk, az egyik normális, a másik meg nem, hanem hogy megnézzük mik a felmerülő problémák ezeknél a családoknál, és megpróbáljuk megoldani őket.

Például az egyszülős családoknál egy csomó különbség a két szülős családokhoz képest abból fakad, hogy az egyszülős családok sokkal nagyobb aránya él szegénységben, mint a két szülősöké. Én is emlékszem, hogy volt, amikor hó végén zsíroskenyér volt, megvan az emlék, amikor mentünk visszakapacsolni a villanyt az ELMŰ-höz, amikor dobókockát vettünk Karácsonyra ajándékba a családtagoknak. Ettől még szerettem anyám, és ő is szeretett engem, és talán a nagy átlaghoz képest nem lettem rosszabb ember, most meg már lassan két gyerek apukája vagyok, így még az átlagot is javítom.

Az a baj azzal a propagandával, amely a homoszexuális párokkal és az egyszülős családokkal szemben csak és kizárólag a férfi és nő egységeként, házasságban létrejött családot hajlandó normálisként elismerni, hogy ez nem csak üres hablaty.

Bármennyire is mondják azt sokan, hogy ez csak beszéd, csak egy lehetséges vélemény, valójában ez egy kormányzati álláspont és mint ilyen, döntésekhez vezet. Az egyik ilyen döntés az, hogy nem heteroszexuális párként szinte lehetetlen gyereket örökbe fogadni, függetlenül attól, hogy a gyereknek jó lenne-e az adott homoszexuális pár szülőnek.

De jöhet más is, vagyis történik más is. Például az ellenzéki pártok hiába próbálják évek óta a támogatási rendszereket úgy alakítani, hogy az egyszülős családokat jobban támogassa a kormány, hiszen minden statisztika szerint jobban rászorulnak, ezeket rendre lesöprik az asztalról.

Tehát lehet azt mondani, hogy csak a férfi-nő életközösség a normális, csakhogy ez a mondat csak és kizárólag oda tud vezetni, hogy a másfajta családban élő, vagy tisztességes családot alapítani kívánó ember rosszabbul jár.

És amikor rosszabbul jár, akkor sajnos egy gyerek is jó eséllyel rosszabbul fog járni, nem kap elég támogatást, nagyobb eséllyel kerül vagy marad szegénységben, nevelőintézetben, átmeneti nevelőszülőknél.

Olvass tovább!