Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Minden hír propaganda?

2015 őszén, a kvótanépszavazás előtt egy hónappal költöztem haza Magyarországra. Alig hittem a szememnek, mikor megláttam a kékszínű menekültellenes plakátok tömkelegét az utak mentén, a lakásom előtt. Arra gondoltam, ezt már a legnagyobb jóhiszeműséggel sem lehet “kampánynak” nevezni – ez nem más, mint gátlástalan propaganda. Valóban, a 2016-os kvótanépszavazáson, majd a 2018-as országgyűlési választáson a Fidesz minden erejét megfeszítve, a média fölötti szinte teljes uralmát kihasználva igyekezett hamis információkkal félelmet kelteni a lakosságban, hogy saját politikai érdekeit előmozdítsa, más szóval: egy propagandagépezetet működtetett.

Ha a szöveg ismerős, az nem véletlen! A Kritikai Alapozó sorozat  a kettosmerce.blog-hu-n indult, és most – újak közlése mellett – a merce.hu-n is megjelentetjük őket, enyhén szerkesztett formában!

De nem túl erős ez a megfogalmazás? Hiszen szinte minden fajta politikai kommunikációnak az a célja, hogy saját érdekei előmozdítására átformálja a közgondolkodást, meggyőzze a tömegeket. Talán az MSZP és a Jobbik választási plakátjai is propagandaeszközök? Mi a különbség a politikai meggyőzés és a propaganda között? Talán az, hogy az utóbbi hazugságokra vagy féligazságokra épül? “Európát menekültek közé rejtőzött terroristák hordája lepi el”, “a CEU egy magyarellenes ideológiai hadsereg tiszti iskolája”, “a civilek Soros György világuralmi terveit szolgálják” – mindebből egy szó sem igaz. Csakhogy a propaganda lényege nem a hazugság, nem az átverés – egy propagandaüzenetnek akár minden szava igaz lehet. A lényeg sokkal inkább az, hogy a propagandistának mindegy, igaz-e, amit mond vagy sem.

Számára lényegtelen, hogy mondandója megfelel-e a valóságnak, kommunikációját ugyanis teljes egészében az a politikai érdek vezérli, amelyet érvényesíteni akar. A propaganda sokban hasonlít arra, amit Harry Frankfurt amerikai filozófus bullshitnek nevez. Aki bullshitel, “hantázik”, azt nem érdekli az igazság – tőle lehet igaza is, de tévedhet is -, neki az számít, hogy a közönsége elhiggye, ő ismeri az igazságot, érti a dolgát és épp ezért megbízható.

Mikor ezt tömeges mértékben, politikai érdekek szolgálatába állítják, propagandáról beszélhetünk. Bizonyos értelemben tehát a propaganda a nép ellenében, politikai célból megvalósított bullshit.

Vagy pontosabban fogalmazva: a propaganda a tömegkommunikáció felhasználása nem azért, hogy tájékoztassuk a tömegeket, hanem, hogy nézeteiket a saját politikai érdekeinknek megfelelően alakítsuk.

A magyar kormány és a kormánypárti média ezt a lehető legteljesebb mértékben megvalósítja. A Democracy Reporting International 2016-os jelentése szerint az állami tévécsatornák szinte kizárólag a kormány álláspontját képviselték a menekültkérdésben, a választási kampányba pedig – ha lehet – még inkább beleálltak. Az egymást érő lejáratókampányok a különféle ellenzéki figurákkal szemben tagadhatatlanul politikai érdekeket szolgálnak. Meglehet, a magyar kormány médiája a mániákus bullshitelés közepette olykor megereszt egy-két féligazságot, de mondanivalójuk tényszerű vagy kitalált volta a legkevésbé sem érdekli őket. Kommunikációs tevékenységüket egyedül politikai érdekeik vezérlik.

Zavarbaejtő azonban, hogy számos polgártársunk szerint az ellenzéki, baloldali és liberális média – azon a kevés megmaradt felületen, amit még nem számolt fel az államhatalom és a klientúrája – ugyanezt teszi. Az ő szemükben minden híradás a kormánypárt korrupt és antidemokratikus tevékenységéről, minden szó a menekültekkel való embertelen bánásmód ellen, minden feminista vélemény képviselete színtiszta propaganda, amely egy „balliberális érdekcsoport” vagy egész konkrétan Soros György politikai érdekeit szolgálja ki.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

A politika és a média mindig összefonódik

Bár nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a párhuzam nem állja meg a helyét, mégsem oszthatjuk fel olyan egyszerűen a világot tisztességes médiára és felsőbb érdekeket kiszolgáló propagandistákra; mintha az előbbi minden fajta világnézeti elköteleződéstől mentesen, pusztán az objektív tényállásokról közvetítene, míg a másik politikai érdekeket és célokat szolgál ki.

Kezdjük ott, hogy bizonyos médiafelületek vállaltan markáns politikai elköteleződéssel rendelkeznek. A Mérce például egy baloldali vagy újbaloldali portál, míg a kései Magyar Nemzet egy karakterisztikusan konzervatív lap volt: a politikai események értékelésénél, elemzésénél más-más szempontokat vesznek figyelembe, más nézőpontokat érvényesítenek és ezen keresztül másfajta politikai érdekeket mozdítanak elő. De vajon propaganda az, amit művelnek?

Egy médiafelület úgy is politikai érdekek szolgálatába állhat, hogy erre nem törekszik, sőt igyekszik azt kifejezetten elkerülni. A lex CEU kapcsán a nemzetközi sajtó számtalan cikket jelentetett meg, amelyekben a kormány által megtámadott intézményt – akárcsak a miniszterelnök – “Soros egyetemnek” vagy “Soros egyetemének” nevezték. Ezzel a nemzetközi közvélemény előtt is megerősítették a kormány saját narratíváját, miszerint itt Soros György – “a háttérhatalom” – és a magyar kormány összecsapása, nem pedig egy független felsőoktatási intézmény brutális és jogtalan eltiprása zajlik.

Így a nemzetközi média sok esetben akarata ellenére is előmozdította a kormány politikai érdekeit. Ez nem feltétlenül azért történt, mert a BBC vagy a New York Times titkon Orbán Viktor szövetségese. Az ok egyszerűbb: a CEU-ről szinte senki nem hallott, Soros Györgyről annál többen; hírre csak akkor kattintanak rá az olvasók, ha Soros neve szerepel a címben. Vajon ilyen módon ezek a médiumok akaratukon kívül a kormány propagandagépezetének részévé váltak?

A látszat ellenére szinte lehetetlen, hogy a média teljes mértékben kivonja magát a politikai érdekek kusza szövedékéből, amelyek áthatják mindennapjainkat.

A legtöbb médiafelület ma üzleti vállalkozásként működik és ilyenként ki van téve a piac, a befektetők és a piacot szabályozni képes politikai erők nyomásának. Ha fenn akar maradni, a média nem kockáztathatja, hogy elidegeníti olvasóit vagy hirdetőit, akiktől a fennmaradásához szükséges pénz befolyik. Piacképes terméket kell kínálnia: ha az emberek szívesebben olvasnak a királyi család egy tagjának esküvőjéről, mint a harmadik világ kizsákmányolásáról, akkor kénytelenek az előbbinek nagyobb teret engedni, mint az utóbbinak. Ezen keresztül ha akarják, ha nem, marginalizálják, láthatatlanná teszik a globális kizsákmányolás problémáját és azoknak az érdekeit mozdítják elő, akik ebből a kizsákmányolásból profitálnak.

De még ha a média nem is lenne alávetve a piac fennhatóságának, akkor sem szabadulhatna meg a különféle érdekek és értékek befolyásától. Semmiféle média nem képes a világ összes eseményéről és azoknak összes részletéről beszámolni – már csak az erőforrások szűkössége miatt sem. Rangsorolniuk és válogatniuk kell aközött, hogy miről és hogyan tudósítanak, mit jelölnek ki “fontos hírnek”, kiket kérnek fel szakértőnek, milyen véleményeknek engednek teret. Az pedig, hogy milyen nézőpontokat, vagy akár mely eseményeket ítélnek lényegesnek és melyeket lényegtelennek, minek adnak nagyobb és minek kisebb teret, a médiamunkások világnézetén és meggyőződésein fog múlni, amelyek ilyen módon mindig specifikus érdekeket és nézőpontokat szolgálnak ki.

Az igazság a fontosabb, vagy az érdekérvényesítés?

De vajon azt jelenti mindez, hogy minden médiatevékenység végső soron propaganda, hogy nem juthatunk hozzá az objektív igazsághoz, amelyet nem politikai értékek és világnézetek lencséin át látunk? Az utóbbi minden valószínűség szerint igaz; a világ eseményei túlontúl összetettek, gazdasági, történelmi, társadalmi vetületeik megértéséhez, okaik feltárásához, a lehetséges következményeik előrejelzéséhez gyakran még a szakemberek sem rendelkeznek elégséges erőforrásokkal. Aligha remélhetjük, hogy egy újságcikk vagy egy blogbejegyzés elolvasása által kimerítően megismerhetjük és megérthetjük őket, és elfogulatlan, objektív képet kaphatunk róluk.

Az objektív és politikai értékektől, érdekektől mentes média mítosz és vágyálom, méghozzá egy meglehetősen káros fajta.

Amíg azt gondoljuk, hogy az általunk kedvelt – külföldi vagy hazai, jobboldali vagy baloldali – hírforrások által magához az objektív igazsághoz férünk hozzá, addig elmulasztunk kritikusan reflektálni ezekre a hírekre. Nem tesszük fel a kérdést, hogy milyen szempontok alapján válogatták, szerkesztették ezeket a híreket, miért azokat a forrásokat és véleményeket találták mérvadónak, amelyeket, és így tovább.

De mindez nem jelenti, hogy mindig amikor híreket olvasunk, álcázott propaganda áldozatai vagyunk. Korábban azt mondtuk:a propagandát csak a politikai érdekérvényesítés érdekli, az igazság nem; a propaganda lehet igaz vagy hamis, a propagandista számára ez mindegy. Csakhogy a világon semmi nem zárja ki, hogy valaki egyaránt rendelkezzen politikai meggyőződésekkel és érvényesíteni akarja érdekeit, miközben egyaránt törődik azzal, hogy mondandója igaz és tényszerű legyen.

Meglehet, egy jobb/baloldali híroldal vagy újság – tudatosan vagy tudatlanul – meghatározott politikai értékek és érdekek mentén válogatja, elemzi, értelmezi a világ történéseit, ám ha kiderül, hogy értesülései nem voltak helytállóak, azokat helyesbíti. Meglehet, egy szerkesztő vagy újságíró vállaltan jobb- vagy baloldali elveket szeretne érvényesíteni a munkájában és ezen keresztül előre szeretné mozdítani a jobb- vagy baloldal ügyét. Ám ezt kizárólag alátámasztott információkra, hiteles forrásokra támaszkodva hajlandó megtenni.

A propagandista és az újságíró között az a különbség, hogy bár mindkettőjük tevékenységét befolyásolják, sőt vezérlik politikai értékek és érdekek, csak a propagandista áldozza fel az igazságot politikai érdekérvényesítés kárára.

Éppen ezért nekünk, hírolvasóknak sem kell elvetnünk mindenféle médiaterméket mint politikai érdekcsoportok félrevezető hazugságait. A mi kötelességünk annyi, hogy minden médiához – legyen szó az általunk kedvelt, az általunk ellenzett, vagy akár a semlegesnek kikiáltott médiáról – kritikusan viszonyulunk, feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyen értékek és érdekek vezérelték a média dolgozóit, miféle gazdasági, politikai nyomásnak voltak kitéve munkájuk során, összehasonlítjuk több különféle médiafelület termékeit is egy adott ügy kapcsán, és ezáltal igyekszünk valamiféle megközelítő képet kapni arról, mi zajlk a világban.

A szabad sajtó drága dolog

Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, nem csak egyéni erőfeszítésekre, de társadalmi cselekvésre is szükség van. Éppen azért, mert egyetlen médiatermék sem képes egy az egyben közvetíteni az objektív valóságot, szükséges, hogy mi hírfogyasztók, számos különféle médiatermék közül tudjunk választani; hogy egy adott esemény kapcsán szabadon megismerhessük a jobboldali és baloldali, kormánypárti és ellenzéki véleményeket is.

Ennél is fontosabb, hogy a médiát minél teljesebb mértékben felszabadítsuk úgy a politika, mint a piac nyomása alól, hogy a média ne csak pártok és kormányok, de befektetők és hirdetők propagandájának se válhasson az eszközévé. Ehhez nem csak formális függetlenségre és a sajtószabadságot biztosító jogi környezetre, hanem megfelelő erőforrásokra is szükség van.

A kormány- és piacfüggetlen média mit sem ér, ha nem rendelkezik kellő tőkével, technológiával és humánerőforrással az igényes híradáshoz és elemzéshez. Vagyis a szabad sajtóhoz a társadalom nyomásgyakorlására és az állampolgárok befektetésére is szükség van.

Elsőre talán úgy tűnhet, sokat kérünk; egy sokszínű és igényes és független – kormány- és piacfüggetlen – médiapaletta fenntartása igen nagy befektetés a társadalom részéről. Ne feledjük azonban, hogy enélkül képtelenek leszünk hozzájutni ahhoz a létfontosságú információhoz, amely a világban és a közvetlen környezetünkben zajló események megértéséhez szükséges. Ezek nélkül arra leszünk kárhoztatva, hogy csak annyit lássunk a világból, amennyit a politikai és pénzügyi hatalom látni enged nekünk.

Ezt honnan szedtük?

Randal Marlin: Propaganda and the Ethics of Persuasion.

Jonathan Auerbach, Russ Castronovo: Thirteen Propositions about Propaganda. In Uő. (szerk.) The Oxford Handbook of Propaganda Studies.

Mit olvassak még?

Noam Chomsky & Edward S. Herman: Az Egyetértés-gépezet – a tömegmédia politikai gazdaságtana. (Konok Péter ford.) 1. fejezet: A propagandamodell.

Harry Frankfurt, On Bullshit

Olvass tovább!