Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szalvétával megfogott szolidaritás

Ungár Péter Vereségünk okai című, Népszavában megjelent cikkére válaszolva Vereségetek okai című cikkéhez Diószegi-Horváth Nóra a tompai beléptetőkapu előtt várakozók képét választotta, a kép közepén gyerekek és szomorú apuka. Cikkében is a szolidaritás hiányát rója fel az ellenzéknek, bukása fő okaként azt nevezve meg, hogy nem helyezkedik szembe a kormány migrációs politikájával – szolidaritási alapon.

Mivel a szerző írásában következetesen mindenkit felruház a ’menekült’ minősítéssel, tovább kell gondolnunk ezt a globalista baloldali gondolatot: meddig legyen szolidáris, és kivel a magyar szuverenista baloldali ellenzéki?

Nem szeretnék ott elakadni, hogy az éhínség elől menekülőt a genfi egyezmény értelmében menekültnek nevezni nem lehet, és így számára az jogokat nem biztosít. Természetesen az emberi méltóság tisztelete megköveteli az emberi elbánás minimumát az ő esetükben is, csak jelezném, hogy érvelésében itt már megbicsaklik a szerző.

A fő problémám az, hogy a szolidaritás fogalmát rosszul értelmezi, mert ugyan valóban dolgunk van azzal, hogy miért nehezedik migrációs nyomás egész Európára, és valóban valamiféle segítséget kell nyújtanunk azoknak, akik útra kelnek otthonukból, akár formálisan is a genfi egyezmény alá esnek, akár ’csupán’ klímamenekültek. De a fő felelősségünk abban van, hogy a minket megválasztók érdekeit védjük, akármennyire is zordan hangzik ez.  Azonban szerencsére a nagyképben majd összeér mindkét csoport érdekrendszere.

Tőke és munka harca

Fontos szembenéznünk azzal, hogy a jóléti állam kiteljesedéséhez elengedhetetlenül kellett a Nyugat elzártsága, a tőke munkának való kiszolgáltatottsága. A hidegháború alatt nem lehetett a gyárakat továbbköltöztetni, nem lehetett a periféria országait belekényszeríteni egy lefelé tartó bérversenybe, így muszáj volt megfizetni a munkát és finanszírozni kellett a szociális jogokat. A vasfüggöny megszűnésével indult el a jóléti állam erodálódása is. Persze a kolonializációs gazdasági előnyöket már korábban maximálták a nyugati gazdaságok, ezek visszahatása is ekkortájt gyorsult fel.

És nagyjából ugyanekkor kezdtek felerősödni azok a hangok is, amelyek egy globális klímaváltozásról beszéltek, amelynek beláthatatlan következményei lesznek.

A genfi egyezmény születésekor még nem volt elképzelhető egy olyan, tömeges menekülést kiváltó ok, amely kezelése önmagában egy-egy állam befogadóképességét meghaladhatja, így a klímaváltozás által évente ’termelt’ milliós tömegekkel szembeni eljárásra az egyezmény tökéletesen alkalmatlan.

Ez a klímaváltozás azonban nem a semmiből pottyant le közénk: csak kisebb részben köszönhető a modernizációnak, és sokkal nagyobb részben a tőke működési logikájának. Felelőtlenségnek, lustaságnak, korrupciónak, stb. – tehát a tőke működési logikájának.

Vagyoni egyenlőtlenségek a világban: a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint a legszegényebb 3,6 milliárd embernek

A klímaváltozás mellé, mintha ez nem lenne elég nagy baj, még ráadásul a globális pókerasztalon a zsetonok egyre kevesebb játékos előtt tornyosulnak fel, egyre nyilvánvalóbb és kiáltóbb az igazságtalanság világszerte.

Meglehetős dőreség hát a periféria adófizetőin számon kérni a szolidaritást, miközben a zsetonok jórészt mások zsebeiben vannak. Bár a centrumországok adófizetői hozzánk képest irigylésre méltó helyzetben vannak (már gyerekkorom óta utol akarjuk érni Ausztriát), de még őket sem helyes zaklatni a szolidaritás kérdésével. A globális játszma valódi nyerteseinek azonban ideje elkapni a frakkját, és kirázni belőlük a zsetont.

Munkások bérharca helyett adózzanak a szupergazdagok!

Mi történik, ha a magyar ellenzék megfogadja a humanista értelmiség szavát, és szolidaritásáról biztosítja, majd természetesen befogadja a világ minden tájáról érkező, a szegénység, vagy a szegénység miatti éhínség, vagy az éhínség miatti háborúk menekültjeit?

Leesnek a bérek, mert lesz elég munkaerő. Miközben évszázadok óta először az egyszerű, normális, magyar ember a világpolitikai játszmák kvázi nyertese, mert egyszerű felszolgálóként vagy hegesztőként közel milliós fizetést kaphat Nyugaton, és így a hazai munkaerőhiány miatt itthon is emelni kénytelenek a munkáltatók – pont, mint fél évszázada Nyugaton.

Ezek az évek a történelmi esélyt adják a magyaroknak, hogy széles középosztály épüljön, ami megjegyzem, a sokat hiányolt hazai ’demokrácia’ alapfeltétele.

A periférián zajló, lefelé tartó bérversenyt nem a korrupt politikai elitek állították meg, hanem a munkaerőhiány. A ’demokrácia’ olyan védőbástyája, mint Ausztrália, nem volt szívbajos, csak az mehetett oda, aki rajta volt a hiányszakmák képviselőinek listáján. Miért kellene nagyvonalúbbnak lennie egy periféria-országnak, mint egy centrumországnak?

A globális klímaváltozás mindannyiunk gondja, mindenki ajtaján ott kopogtat máris. Globális problémát viszont globális összefogással kell kezelni, és a szolidaritás felelőssége legyen mindenhol arányos. A nagy vagyon jár nagy felelősséggel, hát mindenhol azok nyúljanak a zsebükbe, akiknek van hova nyúlniuk.

Diószegi-Horváth Nórának egy dologban viszont biztosan igaza van: a humanizmus szalvétáját ideje eldobni, mert a frakkok valódi megragadásához tökösnek kell lenni.

A szerző az LMP tagja.
Olvass tovább!