Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

2030

Múlt csütörtöki miniszterelnöki székfoglaló beszédében Orbán Viktor bejelentette igényét, hogy 2030-ig befolyásolja a magyar politika irányvonalát. Az elmúlt nyolc évben a kormányfő már többször beszélt arról, négyéves választási ciklusokon átívelő tervei vannak. Hiba lenne nem komolyan venni ezt. Nem teljesen világos, hogy miért pont 2030, és nem mondjuk 2034, mindenesetre mind az ellenzéki pártok, mind a közélettel foglalkozó civilek részéről tévedés lenne mindezt egy megalomániás autokrata delíriumaként elkönyvelni.

Jól látszik, hogy miközben Orbán évtizedes távlatokról beszél, az ellenzéki pártok (és részben a közélettel foglalkozó civilek is) megmaradtak a négyéves ciklusokban történő gondolkodásban, 2010 óta minden választási ciklus után négy évvel arrébb tolják ugyanazt a stratégiát: ha nem 2014-ben, akkor ’18-ban, ha nem ’18-ban, akkor ’22-ben, és így tovább. Ezáltal alapvetően egy téves elvárás-, lehetőség- és reménystruktúrát jelölnek ki saját mozgásterükként, és négyévente húzzák fel magukat (húzzuk fel magunkat) egy újabb, az előzőnél is lelombozóbb kiábrándulásra.

A helyzet azonban az, hogy az orbáni politika nem simán a demokratikus váltógazdaság éppen aktuális nyertese csupán, amelyet majd a business as usual keretén belül le lehet váltani, hanem egy hegemón pozícióban lévő politikai-ideológiai-társadalmi konglomerátum. És mint ilyen, másfajta ellenállási formákat követel meg, mint a politikai váltógazdaság lojális ellenzékisége.

A hegemón pozíció nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki erősebb vetélytársainál, hanem azt, hogy meghatározza a teljes terepet, amelyen politikai, társadalmi vagy kulturális ellenfelei mozognak.

A hegemón pozíció egyúttal azt is jelenti, hogy az orbáni politika nem csupán egy kis magyar sajátosság, hanem domináns globális tendenciák leképződése a sajátos magyarországi kontextusban.

A Fideszéhez hasonló újjobboldal világszerte nemcsak erősödik, de saját képére és hasonlatosságára próbál alakítani teljes politikai rendszereket. Felemelkedésének kulcsa a globalizáció és tőke talán sosem látott szintű szabad mozgásának és ellenőrizhetetlenségének polarizáló hatásában keresendő. Abban a polarizáló hatásban, amely egyre szélesebb szakadékokat hasít – globálisan és az egyes nemzetállamokon belül is – a felül és alul lévő, a kívül és belül lévő, a lokálishoz kapcsolódó és a globálisba bekötött társadalmi csoportok között.

A felemelkedő újjobboldal ezeknek a polarizációknak a menedzselésére dolgozott ki a politikára, a társadalomra, a gazdaságra és az ezeket egybefogó ideológiára kiterjedő receptet.

Ez alapvetően az alul és felül lévők (tehát kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok) ideológiai egységbe kovácsolásából áll a kívül-belül és a lokális-globális szakadékok túlhangsúlyozásával, politikai felfegyverzésével, a belül és a lokális nyílt preferálásával.

Ez a recept – az épp aktuális nemzetállami sajátosságokhoz igazítva – adja az újjobboldal hegemón pozícióját, amelyhez alapvetően a politikai közép is egyre erősebben igazodik, és amellyel szemben hasonló kaliberű, globális baloldali recept pillanatnyilag nem látszik kirajzolódni.

Vagyis a fent említett szakadékoknak a menedzselésére jelen pillanatban csak ez az újjobboldali megoldás létezik, ehhez viszonyulni pedig jelenleg csak kétféleképpen lehet: egyrészt bele lehet simulni ebbe a domináns blokkba, másrészt pedig folytathatjuk a korábbi hegemón konglomerátum, a felül, a belül és a globális hármasával jellemezhető neoliberalizmus utóvédharcait.

De alapvetően egyik viszonyulási mód sem fogja kikezdeni az újjobboldal hegemón pozícióját, épp ellenkezőleg, erősíteni fogja azt.

Visszatérve Magyarországhoz: sokat szokás beszélni itthon az orbáni konszolidációról, mikor jön már, lehetséges-e egyáltalán, stb. Ez a beszélgetés azonban épp azon a feltételezésen alapszik, hogy a konszolidáció még nem történt meg. Holott, ha valamit 2018. április 8-a bizonyított, az épp az, hogy

a konszolidáció már bekövetkezett, az orbáni politika nem csupán választást nyert, hanem hosszú időre be is rendezkedett.

Igaza van Böcskei Balázsnak, amikor komolyan veszi a kormánypárti döntéshozók és elemzők mondatait a politika természetéről, és rámutat arra, hogy a folyamatos mozgás az orbáni hatalomgyakorlás és személyzeti politika konszolidált működésmódja. Ez a folyamatos mozgás, állandósult „fejedelmi kreativitás” az, amely révén az orbáni politikának sikerül egy relatíve stabil társadalmi koalíciót fenntartania, amely a munkáltatóknak kedvező intézkedések által pacifikált multinacionális tőkétől egészen a kvázi-feudális függésben tartott szegényekig terjed.

A kívül (migránsok, romák, hajléktalan emberek) és a globális (Soros, civilek, globális kulturális normákhoz igazodó életmód-liberális csoportok) összekapcsolásával, uniform ellenséggé kovácsolásával, plusz a munkaalapú társadalom gondolatával és a nemzeti jelleg és szuverenitás hangsúlyozásával Orbán egy olyan hegemón politikai-ideológiai blokkot rakott össze, amely hatékonyan menedzseli (nem oldja meg, de menedzseli!) a magyar társadalmat jellemző problémákat és konfliktusokat, és ezáltal egyben tart egy hosszú távú hatalomgyakorlást legitimáló társadalmi blokkot is.

Jelen pillanatban erre egyetlen válaszreakció született, az a gyenge kötéseken alapuló, levegőben lógó „antiorbánista populizmus”, amely jellegéből adódóan képtelen olyan robusztus kötéseket és egy irányba mutató politikai-ideológiai komplexumot megteremteni, amellyel sikerrel kezdhetné ki az orbáni politika hegemón pozícióját.

Az ellenzéki pártok és a közélettel foglalkozó civilek számára tehát elsődleges feladat lenne, hogy a fent említett hármas törésvonal vonatkozásában egy olyan ideológiai konfigurációt és társadalmi blokkot hozzon létre, amely képes érdemben szembe szállni az újjobboldali hegemóniával.

Vagyis egy ellenhegemónia felépítése lenne az a stratégiai horizont, amely felé minden egyes pártpolitikai és közéleti megmozdulásnak mutatnia kellene. Ez feltételezné a létező tudások és víziók letisztázását, megválogatását és összerázását, illetve ezek mentén társadalmi csoportokon átívelő politikai koalíciók létrehozását.

Nem téved az, aki azt mondja, hogy ez nem egyetlen választási ciklusra való munka. A Fidesznek is legalább másfél évtizedes munka és számukra szerencsés globális kontextus, illetve ennek a kontextusnak a megértése vezetett el ahhoz a hegemón pozícióhoz, amelyben most van.

A magyar pártellenzék és társadalmi ellenzék 2010 óta nemhogy az összerázódás, sűrűsödés és kikristályosodás útján járt, hanem épp ellenkezőleg az antiorbánista populizmus keretén belüli elvékonyodás és szétaprózódás útján. Nem hosszabb stratégiai ciklusok, hanem a négyévenkénti választások által kijelölt ciklusokban mozgott.

Persze, ha 2010 óta elkezdődött volna a hegemóniaharc, akkor most kétségtelenül jobban állnánk, de a 2018-as választásokat valószínűleg még úgysem veszítette volna el a Fidesz. „2030”-ig mindenesetre van még idő. Az első lépés kétségtelenül ennek belátása lenne, hogy nem (kimondottan? / kizárólag?) 2022-re gyúrunk.

Címlapfotó: MTI, Kovács Tamás
Olvass tovább!