Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Minden csak hiábavalóság

Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek. (A Prédikátor Salamon könyve, 3. fejezet)

Senkit sem szeretnék lebeszélni róla, hogy a legváltozatosabb módokon keressen megnyugvást a vasárnapi választási eredmények után. Aligha lehet olyan hülyeséget kitalálni, ami sokat ronthatna a helyzetünkön, mert egyelőre az a helyzet, hogy nincs itt az ideje a hatékony cselekvésnek. Hogy is lehetne? Még csak három nap telt el azóta, hogy beláthatatlan időre korlátlan hatalom került a rezsim vezetőinek kezébe, és már azóta is látszik, hogy ez nem a gödör alja, sőt, még csak nem is látszik alattunk, meddig tarthat még a szabadesésünk. Ha valaminek most ideje van, akkor az a fájdalom elfogadása, kifejezése, a frusztráció levezetése. Ha valaki az LMP-t akarja hibáztatni, tegye azt. Ha valaki a komplett ellenzéket, ám legyen boldog vele. Ha bojkott kellett volna szerinte, nyugodtan gondolja, hogy igaza van. Ha esetleg abban látja a hibát, hogy az ellenzék(i közvélemény) véleménybuborékban rekedt, és nem értette maga körül a valóságot, letagadott valós problémákat, valós eredményeket és hisztérikus hangulatkeltéssel idegenítette el magától az országot, hát az is rendben van.

Én a magam részéről főleg néhány kérdésen rágódással próbálok értelmet adni annak, amit átéltünk. Íme néhány kérdés és néhány gyarló válaszkísérlet:

1. Lehettek-e választási csalások?

Sokan intenek óvatosságra ezzel kapcsolatban, s jól teszik. Mindamellett nem vitás, hogy voltak anomáliák, szokatlanul nagy számban, és az elmúlt nyolc év tapasztalata kifejezetten arra utal, hogy ezek az anomáliák a rezsim logikájából következnek. Szavazatvásárlás, szervezett leszavaztatás, közszférában dolgozók bevonása a kampányolásba, kampányfinanszírozási szabályok nagyvonalú kezelése, lefotóztatott szavazólapok, szavazókörökből menet közben jelentett állás stb. mind teljesen plauzibilisnek tűnnek, nem csak, mert elég sok, igaz, ellenőrizetlen információnk van róla, hanem mert ezek egy része korábban sem volt ismeretlen a hazai pártok eszköztárából, a Fideszéből sem. Mivel a Fidesz az elmúlt években kiépített egy politikai gépezetet, amely korlátlan anyagi erőforrásokra építhet, és gyakorlatilag az állam minden szintjén meg van támogatva a rezsimhez politikailag lojális személyekkel, és mivel a kampányolási gyakorlatuk eddig is elég kreatív volt, nincs semmi okunk azt gondolni, hogy nem fordulhattak elő alkalmilag csalások. És akkor még nem beszéltünk az NVI vitán felül botrányos működéséről, és a szavazás és számlálás során jelentkező különös anomáliákról. Lehet, hogy ezeket a hisztérikus közhangulat felerősíti, de ettől még semmi okunk elvetni az igenlő válasz lehetőségét erre a kérdésre.

2. Befolyásolhatták-e efféle csalások érdemben az eredményt?

Mivel a választások eredménye ugyan látszólag elsöprő Fidesz-fölényt mutat, de azok eloszlása számos döntetlen közeli eredményhez vezetett, és mert a Fidesz különösen jól szerepelt olyan helyeken, a kistelepüléseken, amelyek gyakorlatilag láthatatlanok voltak az ellenzéki pártok képviselői számára, komolyan számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy még központi koordináció nélküli, az alkalmatlan hülyeség és a túlbuzgó pártosság eredményeként kialakuló lokális anomáliák is alakíthatták a végeredményt. 6 budapesti mandátum mellett több vidéki körzetben alakult ki olyan eredmény, ami zavarba ejtően szoros, és ha igaz, hogy a Fidesz maga is 120-nál kevesebb mandátumra számított nap közben, akkor igazán érthető, hogy mennyire drámai is a helyzet.

3. Akkor végülis a csalásokon múlhatott az eredmény?

Bizonyos értelemben talán igen, de vannak ennél nyilvánvalóan ezerszer fontosabb szempontok is. Az ellenzéki koordináció zavarai és a rezsim politikai gépezetének elsöprő ereje alighanem sokkal lényegesebben befolyásolták a választások kimenetelét. Ha csak nem feltételezzük, hogy az egész en bloc csalás volt, amit én – ezt szeretném külön hangsúlyozni – személy szerint értelmetlennek tartanék, mert túl sok meló, annyira azért nem nagy haszonnal és mert az eddigi ismereteink alapján erre a csalási módra nem is utal semmi a hiszterizált közhangulaton kívül.

4. Áhá! Akkor a hülye LMP-n (MKKP-n stb.) múlt, ugye?

Igen, igen. Az ellenzéki pártok bizonyos szempontból hülyék voltak. Az MSZP például nagyon rossz alkut kötött a DK-val, amit jól mutat, hogy a visszaléptetések alapján a DK-s jelöltek nagyon gyakran alulmúlják az MSZP-P-s jelölteket, a DK listája sokkal kevesebb szavazatot kapott nem csak az MSZP-nél, de az LMP-nél is. Az Együtt valamit feltűnően rosszul kellett, hogy csináljon, mert értelmes egyéni jelöltjei voltak, de nem volt mögöttük párt és a végén még kollektív öngyilkosságot is elkövettek. Nem vitás, hogy nekik nem volt szabad egyedül indulniuk. Az LMP, a Momentum, az MKKP sima ellenzéki győzelmeket akadályozott meg a saját pártérdekeik alapján. Különösen vicces ennek fényében az MKKP szavazók önáltatása, hogy ők a “teljes elit” ellen szavaztak, akik csak a “saját érdekeiket” nézték, miközben ők is teljesen konvencionális politikai szereplőkként viselkedtek: a pénzre utaztak, a pártérdeket a rezsim elleni harc érdekei fölé helyezték, és az elitellenességük elfedte azt a tényt, hogy a baloldalon voltak szép számmal anti-establishment pártok rajtuk kívül is. Vagyis, valójában ők maguk is tökéletesen beilleszkedtek a rezsim politikai elitjének a maga módján nagyon is racionális logikájába: úgy kell hasznot maximalizálni, hogy a rezsim legyőzését nem sorolják az elérhető politikai célok közé, s ezért az ellenzék rovására akarnak nyerni. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy ezt a célt a szavazók maguk is respektálták: az LMP nagyon szépen szerepelt, a Momentum és az MKKP pedig szavazóinak köszönhetően elégedetten dőlhet hátra, mert anyagilag megalapozta a további tevékenységét. Mindez kétségkívül kétharmadot ért a Fidesznek, miközben az ellenzék szavazóinak nagy része okosan taktikai szavazott, de közben széles szavazói rétegek jutalmazták ezt a különutas stratégiát.

Éppen ezért a választások egyik fő tanulsága az, hogy a régi ellenzék haldoklik, a választók pedig egyensúlyoztak a rezsimmel szembeni engesztelhetetlen gyűlöletük és a régi ellenzékkel szembeni engesztelhetetlen megvetésük között.

Ebből aztán a kétharmados eredmény következett, de mégiscsak kell bizonyos mértékű öncsalás ahhoz, hogy valaki arra fogja az eredményt, hogy a pártok önzőek voltak és nem szűkítették le a választók előtt a kínálatot, mintha a választók teljesen infantilisek lennének, akiknek nem szabad túl nagy szabadságot adni. Ez nem csak azért öncsalás, mert lenézi a választókat, hanem mert nem vesz észre egy fontos üzenetet: azt, hogy az ellenzék elmulasztott eddig vonzó alternatívát kínálni szavazóinak.

5. Akkor egyszerűen csak jobb volt a Fidesz?

Mint mindig egy ilyen helyzetben, most is szép számmal jelentek meg olyan vélemények, hogy ne másokat hibáztassunk, keressük magunkban a hibát. Lehet azt mondani, hogy csúnya dolog a vidékiek butaságára fogni a Fidesz győzelmét. Lehet amellett is érvelni, hogy az ellenzék nagyon méltánytalanul ítéli meg a rezsim teljesítményét, letagad valódi érdemeket, valódi problémákat stb. S azt is lehet mondani, hogy ennek az az oka, hogy az ellenzékiek véleménybuborékban éltek mostanáig, és becsapták magukat. Mindhárom állításban van valami, de egyúttal a jelenlegi helyzet végzetes félreértésén alapulnak. Ezek ugyanis nem elsősorban okok, mint inkább tünetek. Annak a tünetei, hogy

nem demokráciában élünk, hanem egy hibrid rezsimben, amelynek politikai gépezete elképzelhetetlen lenne ebben a formában egy demokráciában. Hogy valójában milyen volt a Fidesz ajánlata a választók számára, azt akkor lehetne megítélni, ha a rezsim nem volna ennyire kiegyensúlyozatlan minden tekintetben, ha nem egy hegemón pártrendszer működne benne.

6. Mi van a vidékiekkel?

Undorító dolog persze dehumanizálva beszélni másokról és a főváros-vidék szembeállítás hagyománya is elég sok szomorú emlékkel terhes, mindamellett tény, hogy a választási eredmények valóban azt mutatják, hogy teljesen máshogy szavazott az ország nagyvárosi része és a vidék. A kistelepüléseken néha (de nem kivételként, hanem inkább világos mintázatot kirajzolva) egészen szürreálisan magas rezsimtámogató szavazatarányokkal, miközben Budapesten még a tradicionálisan jobboldali, kormánypárti kerületekben is masszív ellenzéki szavazói tömbök voltak, s csak azért nem győztek mindenütt, mert a koordináció hiánya ezt nem tette lehetővé (nem vitás, hogy ezen a téren az ellenzéki pártok messze alulkalkulálták a tényleges esélyeiket és a várható politikai veszteségeket: a DK-s Niedermüller Péter majdnem-győzelme például valószínűleg sima győzelem lett volna az LMP-s Ungár visszalépése esetén, ahogy Ungár is szinte biztosan nyert volna DK-s jelölt hiányában).

Mindez arra utal, hogy nem egy szűk budapesti ballib kisebbség állt szemben egy masszív jobboldali vidékkel, hanem egy pártállástól függetlenül rendkívül frusztrált Budapest (kiegészülve számos nagyvárossal, ahol főleg a kistelepülési szavazatok ellensúlyozták az ellenzéki hangulatot) és a közepes méretű városi és kistelepülési Magyarország politikai alternatív valóságai ütköztek meg egymással.

7. Akkor mégse volt illúzió a kormányváltó hangulat?

Nem, nem volt az. Budapesten semmiképp és a nagyvárosok némelyikében sem. Két dolog viszont történt, amire csak kevesen számítottak, s ennyiben valószínűleg mégiscsak igaz a véleménybuborék tézise. Az egyik, hogy a rezsim gépezete fegyelmezetten elvitte a támogatóit mindenhol szavazni. Ez Budapesten csak azért volt elég a katasztrofális vereség elkerülésére, mert az ellenzék alulkalkulálta az esélyeit, de vidéken történt még egy dolog: a politikai gépezet százezrével tudott az urnák elé szállítani olyan szavazókat, akik alapvetően nem szavaznak.

Ez a másik probléma pedig azért fontos, mert a választási nap drámája részben abból a tévedésből származott, hogy a magas részvétel a kormányváltó hangulat jelen lehet, de végül kiderült, hogy épp ellenkezőleg,

a Fidesz történelme legnagyobb győzelmét aratta a kistelepülési szavazóinak köszönhetően. Hogy ezt nem lehetett előre látni, az magyarázza a sokkot, amit sokunk átélt és egyúttal egy tünet is: annak tünete, hogy az ellenzék kiszorult a vidéki Magyarországról, részben önhibájából, részben viszont más okokból, a rezsim egyre félelmetesebb túlsúlyban lévő politikai gépezetének köszönhetően.

Ha igaz is a véleménybuborék tézise, akkor az elsősorban annak köszönhető, hogy Magyarország két fele: a nagyvárosok plurálisabb véleményklímájú nyilvánossága és a kistelepülések világa között megszűnt a kommunikáció. A frusztrált és gyalázkodó ellenzéki reakciók is részben ennek köszönhetők: egy eddig is alig ismert másik világ, amely mostanáig politikailag viszonylag passzív volt, most végre bevonódott a politikába, éspedig olyan módon, hogy az nem a kormányváltást segítette elő, hanem a rezsimet támogatta meg.

Ez elsősorban nem morális kérdés, hanem strukturális probléma, a hibrid rezsim megszilárdulásának tünete.

És ezért nem teljesen indokolatlan azt gondolni, hogy a választás eredményei mégsem azt igazolják, hogy a kormányzat valós kérdésekre kínált valós válaszokat, az ellenzékkel szemben, hanem csak azt mutatják, hogy egy brutális erejű és hatékonyságú politikai gépezet állított elő mesterségesen, zömmel nem demokratikus eszközökkel egy választói többséget. Az ugyanis, hogy többséget kreáltak a választásokon, önmagában semmit sem ér, ha nem demokratikusan csinálták. Bármely random autokratikus rendszer élvezi a többség támogatását és ezt bármikor képes választásokon, népszavazásokon demonstrálni is, bizonyos kritikus pillanatokat leszámítva. Az igazi kérdés az, hogy mindez valóban demokratikus többség-e. A jelek szerint ugyanis ez nem volt az, és meg is mondom, miért.

8. Akkor mégiscsak elcsalták a választásokat?

Ez részben stiláris kérdés: miként akarjuk megfogalmazni azt a tényt, hogy 2018-ra Magyarországon olyan politikai tér alakult ki, amelyben a valódi politikai verseny feltételei felszámolódtak. Létrejött egy olyan politikai gépezet, amely képes bármikor hatalmas tömegeket megmozgatni, olyan tömegeket, amelyek mozgatására egyetlen más politikai erő sem képes, és amelynek voltaképpen nem lenne szabad léteznie egy demokratikus politikai verseny feltételei között.

Egy belső ellensúlyok nélküli kétharmados többség, s az azzal együtt járó privilégiumok sora, a korlátlan alkotmányozó hatalom önmagában véve nem normál állapota a demokráciának, de természetesen nem is zárja ki a demokrácia létét. Hogy egy párt 8 év kormányzás alatt háromszor is ilyen helyzetbe kerüljön, viszont olyan anomáliákra utal a rendszer működésében, amit nem lehet szimplán az ellenzék politikai hibáival magyarázni. Már csak azért sem, mert a kormányzó csoportok népszerűségének van természetes életciklusa, hiszen az emberek meg szokták unni a fölöttük kormányzókat, azok el szoktak fáradni stb. Ezt ellensúlyozhatják egyéb tényezők, mint a gazdasági konjunktúra vagy az ellenzék ügyetlensége, de az alkotmányozó hatalom ilyen hosszú birtoklása mindenképpen anomália marad.

Különösen annak fényében, hogy a Fidesz társadalmi támogatottsága igencsak változatos volt az elmúlt 8 évben, ám az általuk egyoldalúan átszabott választási rendszer a társadalomban megmutatkozó véleménykülönbségek visszatükrözésének lehetőségét jelentősen csökkentette és ráadásul nehezen vitathatóan a Fidesz javára torzította el a képviseletet.

Persze, lehet azt mondani, hogy ez még mindig nem zárja ki, hogy ez egy demokrácia, hiszen a többségi választási rendszerek már csak ilyenek és a gerrymandering is létező gyakorlat a demokráciákban, s ezek egyike sem zárja ki a kormányváltást. Csakhogy, amit a rezsim tett hatalma stabilizálása és többségének fenntartása érdekében, az messze több, mint ami egy demokráciában megszokott.

a) A közmédia megszállása és propagandagépezetté alakítása, egy központilag irányított kormánypárti sajtóportfólió kiépítése, a nem kormánypárti sajtó “ellenséges kivásárlása” és részleges felszámolása például már egyértelműen nem-demokratikus eszközök, és durván felerősítették a választási rendszer egyoldalúságainak hatását. Már csak azért is, mert mostanra Budapesten kívül szinte már csak a kormány által kézi vezérelt médiából lehet tájékozódni. És mert ez a média nem csak kézi vezérelt (vagyis közvetlenül alá van rendelve a kormányzati kommunikáció céljainak), de olyan anyagi erőforrásokhoz van juttatva, amik nagyságrendekkel múlják felül minden más politikai szereplő lehetőségeit. Nem csak a felvásárlásokhoz kaptak állami forrásokat, nem csak az állami cégek hirdetéseit irányították ezekhez a médiafelületekhez, de célzott kormányzati kampányokra fordítottak bennük olyan összegeket, amelyek a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben példátlanok. A kistelepülési Magyarország és a nagyvárosi Magyarország között pontosan ez a különbség: utóbbiban még plurális a média, a kistelepüléseken már rég nem. Ha volt információs buborék, úgy azt a rezsim tudatosan és példátlan erőforrások mozgósításával hozta létre és tartotta fenn.

b)  A Kubatov-listák, a nemzeti konzultációknak nevezett bohóckodások és a kvótanépszavazás arra szolgáltak, hogy egy olyan politikai gépezetet hozzanak létre a terepen, amely az elsöprő médiafölényt a szemtől szembeni politizálás eszközeivel egészíti ki. Az itt bevetett technikák érdekességét az adja, hogy ezek egy része nem volt ismeretlen itthonról, miközben mindig is törvénysértőek voltak (listázás), ráadásul az amerikai politikában – más szabályozás mellett és más társadalmi kontextusban – mindennaposnak mondhatók. Ezeket sokszor fel is szokták hozni mentségként, és az is tény, hogy ezek hatékonyságát olyan tényezők is növelték, amik részben függetlenek voltak a Fidesztől: az ellenzék intellektuális kvalitásainak hiányait nyilván nem róhatjuk fel a rezsimnek, illetve azt sem, hogy a jobboldal elsöprő 2006-os önkormányzati választási sikere óta a mai ellenzék folyamatosan anyagi gondokkal küszködik országos hálózata fenntartásában, és ezért ez a hálózat egyre feltűnőbben öregszik el és esik szét. Az aránytalanság ennyiben tehát független a Fidesztől, de ez is csak részigazság: az önkormányzatok átalakítása 2010 után és a kisebb parlament tovább korlátozta az ellenzék anyagi erőforrásait, akárcsak a pártfinanszírozás átalakítása. Miközben tehát az ellenzék részben önhibájából került bajba, a rezsim tudatosan és szisztematikusan ráerősített erre a folyamatra.

Még fontosabb azonban ennél, hogy a rezsim politikai gépezete lényeges pontokon túlterjeszkedett egy demokratikus berendezkedésben elfogadható politizálás határain, és ezek nem egyedi anomáliáknak tűnnek, hanem tudatos és szisztematikus határsértéseknek. Sok helyen tapasztalható, hogy önkormányzati és állami hivatalnokok kénytelenek a rezsim politikai kampányaiban felsőbb utasításra részt venni, a Fidesz által politikai kinevezettekkel megszállt intézmények pedig rendre szemet hunynak a gépezet működésének túlkapásai fölött, vagy legfeljebb szimbolikusan ítélik el azokat. Így pedig az történik, hogy olyan mozgósítási lehetőségei vannak ennek a politikai gépezetnek, amely össze sem vethető az ellenzék lehetőségeivel, sőt, amelynek effektív törvényi korlátai sincsenek.

Ez így már április 7-én sem volt demokrácia, az biztos. Április 8-a csak megmutatta, hogy miért nem az.

9. Na és akkor most mit kéne csinálni?

Nem tudom. Az emigrálást, a kétségbeesést, a radikális ellenzéki megújulásra törekvést, a rezsim elleni elszánt küzdelmet, az alámerülést és kibekkelést egyaránt emberileg érthető választásnak tartom. Az áldozathibáztatást és a céltalan, csak frusztrációlevezető funkciójú veszekedéseket is. Most ennek van itt az ideje, nem a rezsim leváltásának.

A szöveg eredetileg a Baloldali Liberális Blogon jelent meg.

Olvass tovább!