Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Száz éve van választójoga a magyar nőknek

Egy átlagos emberi élet hosszánál alig több ideje szavazhatnak a magyar nők: először az 1918. évi első néptörvény mondta ki választójogukat, 60 évvel az után, hogy a férfiak – igaz, akkor még szigorú vagyoni és műveltségi cenzushoz kötve – az 1848-as ötödik törvénycikk értelmében megkapták ugyanezt a jogot. Most, 100 évvel később és egy hónappal a következő országgyűlési választások előtt talán érdemes visszatekinteni a magyar nők választójogi küzdelmének történetére, és számot vetni azzal, hogy milyen szerepet is töltünk be ma a magyar politikában.

Az 1848-as áprilisi törvények választójogot adtak minden huszadik életévét betöltött, és a törvény értelmében vagyoni és műveltségi cenzusnak megfelelő magyar férfinak. A nőket és az „elkövetett hűtlenség, csempészkedés, rablás, gyilkolás és gyújtogatás miatt fenyíték” alatt lévő magyarországi lakosokat kizárták a törvényből. Az összes magyar nő bűnözőkkel egy kategóriába sorolása a forradalmi kormány által meghökkentő, de a törvény a férfiakkal szemben sem volt rettenetesen megengedő: a társadalom csupán 7,2 százalékának adott választójogot.

Ez a törvény maradt érvényben egészen 1874-ig, amikor egy adócenzussal tovább szűkítettek a választásra jogosultak körén, az össztársadalomnak immár csak 6 százaléka volt szavazásra jogosult. Pedig a kiegyezést követően már gyakrabban felmerült az általános választójog – beleértve a nők választójogát is – kérdése, de előrelépés láthatóan nem történt. Például 1871-ben a Szabadelvű Párt egyik képviselője, Madocsányi Pál az országgyűlés elé terjesztett egy „több özvegy nő által aláírt kérvényt”, melyben „az őket megillető választási jog megadásáért” esedeztek. Madocsányi előterjesztését a képviselőház „derültséggel” fogadta.

A századforduló környékén gyökeres átalakulás kezdődött a nők társadalmi és politikai helyzetében, párhuzamosan a nemzetközi nőmozgalmak fellendülésével. 1895-től kezdve a magyar nők felvételizhettek egyes egyetemekre (bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi szakokra), miközben gombamód szaporodtak a különböző nőegyletek. 1896-ben megalakult a Nőtisztviselők Országos Egyesülete, amely az irodában dolgozó nők gazdasági és társadalmi érdekeit védte, 1904-ben pedig a Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének ernyőszervezete és a Feministák Egyesülete Bédy-Schwimmer Róza és Glücklich Vilma vezetésével. A Feministák Egyesülete és a Nőtisztviselők Országos Egyesülete folyóiratot is indított, A Nő és a Társadalmat, amelynek egyik fő célkitűzése a női választójog kérdésének tematizálása volt.

A közvélemény lassú változása és a feministák és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt erőfeszítései ellenére az általános választójog törvénybe iktatása még sokáig váratott magára. Az 1913. évi XIV. törvénycikk továbbra is csak a férfiaknak biztosított választójogot, és nekik is csak akkor, ha betöltötték a 24. (magasabb műveltség esetében) vagy 30. életévüket (alacsonyabb műveltség esetében), volt állandó lakóhelyük és valamilyen vallási felekezethez tartoztak.

1917-ben a választójogért felelős miniszter, Vázsonyi Vilmos kiterjesztette volna a nőkre a választói jogot, de több hónapnyi vita után a törvényjavaslatot tárgyaló különbizottság arra a következtetésre jutott, hogy a női választójog kérdése „nem időszerű.” Így az 1918. évi XVII. törvénycikkből a nők választójoga teljesen kimaradt.

Azonban nem sokkal a törvény meghozatala után kitört az őszirózsás forradalom, és létrejött a Magyar Népköztársaság.

A Károlyi-kormány első néptörvényével megadta a nőknek a választójogot, és bár ennek a törvénynek az értelmében soha nem szavazhattak a magyar állampolgárok, ettől a pillanattól kezdve soha nem született olyan választójogi törvény, amely teljesen kizárta volna a nőket a választói jogból.

A törvény kimondta, hogy „Nemzetgyűlési választójoga van minden férfinak, aki életének huszonegyedik évét betöltötte, legalább hat év óta magyar állampolgár és bármely hazai élőnyelven írni-olvasni tud.

Nemzetgyűlési választójoga van minden nőnek, aki életének huszonnegyedik évét betöltötte, legalább hat év óta magyar állampolgár és bármely hazai élőnyelven írni-olvasni tud.”

Akinek a törvény választójogot biztosított, azt a nemzetgyűlés tagjává is lehetett választani.

A Feministák Egyesületének felhívása 1918-ban.

Ez a törvény végül csak néhány hónapig maradt érvényben, a Tanácsköztársaság létrejöttével viszont rövid ideig még tovább bővült a választójog: minden 18. életévét betöltött nő és férfi választásra jogosulttá vált, kivéve azok, „a) akik nyereség szerzése céljából bérmunkásokat alkalmaznak, b) akik munka nélküli jövedelemből élnek, c) kereskedők, d) lelkészek és szerzetesek, e) elmebetegek és gondnokság alatt állók, f) akiknek politikai jogai aljas indokból elkövetett bűncselekmény miatt fel vannak függesztve.”

1919 áprilisában volt először olyan választás Magyarországon, amelyen már nők is szavazhattak. A választásra jogosultaknak körülbelül a fele el is ment szavazni, azonban a távolmaradók nagy része nő volt. Egyrészt a többségüknek még nyilván merőben szokatlan volt a szavazásnak a gondolata, másrészt sokukat oda se engedték az urnákhoz.

A Tanácsköztársaság bukását követően egészen 1945-ig az összes megszavazott választójogi törvény sokkal szigorúbb cenzushoz kötötte a nők választójogát, mint az 1918-1919-i törvények. 1922-től 1945-ig mindegyik törvény kikötötte, hogy csak a 30. életévüket betöltött nők szavazhattak, de volt olyan törvényjavaslat is, amelyben minimum két gyermek megszülése is feltétele volt a választójognak.

1945-ben aztán végre bevezették az általános, titkos és egyenlő választójogot, amely nőknél és férfiaknál is 20 évnél húzta meg a választói korhatárt.

Innentől kezdve mondhatjuk azt, hogy ugyanolyan jogunk van beleszólni a politikába, mint a férfiaknak – törvényi szinten legalábbis biztosan.

De mennyire valósul meg ez a jogunk a gyakorlatban, pontosabban, mennyire képviseli a magyar politika az ország társadalmának több mint a felét?

Egyrészt a nők választáson való részvételi hajlandósága általában alacsonyabb, mint a férfiaké, ez a mostani országgyűlési választásokon is úgy tűnik, igaznak bizonyul majd. A Závecz Research 2017-ben készített felmérése szerint, míg a férfiaknak nagyjából a fele tervezi, hogy elmegy szavazni, addig a nőknek csupán a négytizede tervezi ugyanezt.

Másrészt pedig nálunk van a legkevesebb női képviselő a parlamentben az EU tagállamai közül, így óhatatlanul kevesebb súlyt kapnak a politikában azok az ügyek és problémák, amelyek elsősorban a nőket érintik. Összesen 20 nő ül a magyar parlamentben, az Országgyűlés 10 százalékát adják. Az ENSZ adatai szerint ebből a szempontból Magyarország a 158. helyen áll a világ 194 országából. Ez annak ellenére van így, hogy egy 2017-es felmérés szerint a magyaroknak az 54 százaléka gondolja úgy, hogy mindannyiunk közös érdeke, hogy több női politikus legyen. Sőt, 51 százalékuk még a női kvóták bevezetésével is egyetért.

Ilonszki Gabriella, a Budapesti  Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének professzora a 168 órának adott interjújában állítja, hogy a nők hiánya a politikában a demokrácia gyengeségének vagy hiátusának tünete. „Nem ok, hanem következmény. Nálunk kiváltképp az. Nincs más olyan posztkommunista ország, ahol a nők szerepvállalása ne változott volna kedvező irányba az elmúlt harminc évben, nálunk azonban lényegében stagnálás van. […] Egyértelmű, hogy Magyarországon nemi alapon, genderalapon működnek az intézmények, és ez általános jelenség, tehát egyfajta genderalapú diszkriminációról van szó. Ez pedig alapvetően befolyásolja azt is, hogy miként működnek a pártok, a parlament, a kiválasztási mechanizmusok,” – mondja.

Ilonszki kiemeli, hogy a Parlamentben uralkodó légkör eleve eltántoríthat nőket a politikában való részvételtől, de a probléma gyökere korábban keresendő: „a nők neveltetésében kiskoruktól kezdve benne van, hogy vita esetén legyenek visszafogottabbak, más eszközökkel, más habitussal, más módon működjenek. Ez sokszor arra inti őket, hogy ne szálljanak be az olykor nemtelen eszközökkel vívott harcba. Nézzék meg például, mit művelnek a parlamentben Szél Bernadett-tel!”

Március nyolcadika van, nemzetközi nőnap. Magyarország miniszterelnöke azzal gondolta megünnepelni ezt a napot, hogy virágszálakat osztogatott a Parlament konyháján dolgozó női alkalmazottaknak.

Ha a virágosztogatás társul olyan intézkedésekkel, amelyek ténylegesen segítenek a nők helyzetén (csak néhány példa: az Isztambuli Egyezmény ratifikációja, női kvóta bevezetése a pártokban, az óvodák és bölcsődék nagyobb támogatása), akkor nincs is vele probléma. Anélkül azonban eléggé üres gesztus ez egy politikus részéről.

A nők helyzete a magyar politikában jelenleg nem túl kecsegtető. De ha változást akarunk, ha azt akarjuk, hogy az érdekeink jobban és erőteljesebben megjelenjenek a közbeszédben, akkor a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy kihasználjuk azt a jogunkat, amit száz évvel ezelőtt az elődeink kiharcoltak. Éljünk állampolgári jogainkkal április 8-án!

Olvass tovább!