Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hullik-e eső a sztrájkfelhőből?

Két hónappal a választás előtt sztrájkoktól terhes zivatarfelhők gyűltek össze a magyar közszolgálati szektor egén, az azonban kérdéses, hogy valóban le is szakadnak-e, esetleg éppen csak néhány milliméternyi csapadék hullik belőlük, vagy végül egy csepp eső nélkül elfújja őket a szél. Három napra leálltak az önkormányzati tisztviselők, és a fejünk felett lebeg az egészségügyi és a BKV-dolgozók munkabeszüntetése is – a kormány részéről eddig érdemi reakció nélkül. Meddig fokozható a feszültség a közszférában?

Az MKKSZ akciója tavaly júniusban; fotó: MTI/Balogh Zoltán

Kék sztrájk: a nők helyzete és az áprilisi választás is zászlóra tűzve

Az önkormányzati köztisztviselők februári  – immáron ötödik – sztrájkja azon kevés tiltakozó akciók közé tartozik, amely már nemcsak a levegőben lóg, hanem valóban eljutott a cselekvés fázisáig. Sőt, a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete (MKKSZ) volt az az érdekképviselet, amelyik már tavaly, illetve tavaly előtt is élen járt a hivatali dolgozók érdekeiért való kiállásban. Júliusban több mint száz önkormányzat dolgozói tartottak figyelmeztető sztrájkot. Miután érdemi eredményt nem értek el, novemberben már nem pusztán munkabeszüntetést, hanem sztrájksorozatot jelentettek be a feltételeik teljesítése függvényében: januárra két-, februárra három-, márciusra pedig négynapos tiltakozást helyeztek kilátásba, ha ez idő alatt süket fülekre találnak követeléseik.

Az MKKSZ akcióival nemcsak ténylegesen a tettek mezejére lépett, hanem mozgósításban is nagy eredményt ért el. A januári kétnapos sztrájkban országszerte 98 hivatalban 6851 dolgozó vett részt,

ami a mai érdekvédelmi állapotok tükrében jelentősnek mondható még akkor is, ha a megmozdulással 18 ezer dolgozót kívánnak képviselni.

A hivatali dolgozók sztrájksorozatára azért is nagyobb figyelem irányult, mert az MKKSZ kísérletet tett a munkabeszüntetést támogatók körének kiszélesítésére. Azt kérték, hogy aki segítene a sztrájkolóknak, és szeretné kifejezni, hogy elégedetlen az állammal mint munkáltatóval, az a sztrájk idején viselje a szolidaritás kék színét vagy kék színű kitűzőt, esetleg a közösségi oldalakon ossza meg a kék sztrájkplakátokat, és készítsen kék smiley-s arcképeket. Az akcióval a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete és a magyar szakszervezeti konföderációk is kifejezték szolidaritásukat.

A sztrájksorozat ráadásul deklaráltan túllép a hivatali dolgozók bérrendezésének kérdésén, és két olyan témát is felvállalt, amelyekkel szélesebb réteget szólíthat meg.

Az egyik az, hogy a vállalhatatlanul alacsony bérek és a fogyóban lévő képzett munkaerő miatt olyan helyzet alakult ki az önkormányzati hivatalokban, ami még az áprilisi választást is ellehetetlenítheti, sok helyen ugyanis a szakemberhiány miatt képtelenség lenne megtartani azt.

Másrészt a női dolgozók helyzetének kérdése, amit Alföldi Andrea, a sztrájk mögé szintén beálló Magyar Nők Szövetségének elnöke azzal  indokolt, hogy  a közszféra tradicionálisan a nők jelentős hányadát foglalkoztatja. Korábban a női dolgozók azért kedvelték a közszférát, mert a szigorú szabályzatoknak (lásd: bértáblák, előléptetések) köszönhetően kevésbé diszkriminálták őket. Azonban “ezt az előnyt a valóságban már nehéz igazolni. A szakszervezeti követelés ezért nem egyszerűen ágazati kérdés, hanem a – közszférában dolgozó nők számarányát nézve – nagyon is nőkérdés” – tette hozzá Alföldi.

„Oszd meg és uralkodj!”

Az önkormányzati dolgozók ügye ugyanakkor sűrített esszenciája a teljes közszolgálati szektorban általánosan jellemző, bérköveteléseket lefegyverző praktikáknak. Mert bár a hivatali dolgozók sorozatos fellépése egy erős és önérzetes dolgozói réteg benyomását kelti, az eredeti bérprobléma felmerülésekor és az első sztrájkok alkalmával még az elégedetlenkedők szélesebb köréről beszélhettünk. Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a kormányzati stratégiához, ami egyszerre oka és csillapítója a bérharcoknak.

Néhány hete közöltük az Új Egyenlőség cikkét, amely részletesen leírja a jelenséget: a közszféra „felszalámizása” már 2010-től hatásos és újra meg újra beváló taktika.

Az egységes bértábla kvázi megszüntetésével a kormány elébe ment annak, hogy a közszféra alkalmazottai közös bérharcot folytassanak. Ezzel pedig a kormány a közalkalmazotti bértábla 2008-as befagyasztását – amit az akkori kabinet még csak két évre tervezett – a mai napig képes volt fenntartani.

A munkavállalók  egyes csoportjai különböző időpontokban és mértékben kaptak – ha kaptak – némi emelést, amely semmiképpen nem vonatkozott a teljes közszférára.

Pontosan ez játszódott le az önkormányzati dolgozók esetében is: 2015-ben vált igazán feszültté a helyzetük, amikor a kormány egy új törvénnyel kívánta rendezni a közszolgák bérét, csakhogy ebből a körből kizárták az önkormányzati dolgozókat – mondván, hogy az ő bérükhöz nekik nincs közük, azt az önkormányzatok dolga rendezni. A tavaly nyári sztrájk idején is sikerült tovább bontani az elégedetlenek táborát: akkor az utolsó utáni pillanatban a kormány egy kétütemű, 15-15 százalékos béremelést ígért be a vízügyi dolgozóknak. Rajtuk kívül a Magyar Államkincstár munkavállalóit is leszerelték, miután a hivatal vezetése és az MKKSZ 25 százalékos béremelésben állapodott meg. Az önkormányzati dolgozók így lassacskán magukra maradtak, az ágazatban dolgozók bére pedig most már kilenc éve nem emelkedett, az áldatlan állapot miatt pedig állandósult a szakemberhiány.

Az egészségügynek Mohács kell

Legalábbis a fenntartó magatartása alapján lassan ez látszik ez egyetlen reális következménynek. Persze a magyar egészségügy mindennapjai már most is  tele vannak kisebb Mohácsokkal, még akkor is, ha kormányzat ezt megpróbálja leplezni.

Azzal viszont, hogy az önkormányzati dolgozók mellett az ápolók és mentősök sztrájkját is belengették, a közegészségügyön való spórolás minden eddiginél súlyosabb következményei váltak letagadhatatlanná. A Független Egészségügyi Szakszervezet (FESZ) és a Magyarországi Mentődolgozók Szövetsége (MOMSZ) múlt hónapban fordult levélben Orbán Viktorhoz, miután a kormány karácsony előtt átverte az egészségügyi dolgozókat.

Az történt ugyanis, hogy a decemberi 12 százalékos béremelés után az alapfizetések sok esetben még mindig nem érik el a szakmunkás bérminimumot, a kormánynak tehát ezentúl is ki kell pótolnia azokat, csak most már kevesebbel, mint korábban.

A béremeléssel nem a valódi fizetések emelkedtek, csak a kiegészítések mértéke csökkenhetett. Itt is felbukkan egyébként a “szalámizás”: a FESZ vezetője is megállapította,  hogy “az egészségügyben dolgozók egy része érzékelhető béremelést kapott, például az orvosok”.

Az érdekvédelmi szervezetek ezért a miniszterelnöknek írt levelükben jelezték, hogy ha a dolgozók bérhelyzetében február közepéig nem történik a jelenlegihez képest jelentős, kedvező változás, úgy sztrájkköveteléseiket fogalmaznak meg, és megkezdik a sztrájk szervezését. A kormány erre a 2018. év novemberére tervezett béremelést hozta előre, a FESZ és a MOMSZ ugyanakkor ettől nem hatódott meg. Mint közleményükben írják: igényeik ennél “jóval magasabbak, de a valóságtól mégsem elrugaszkodottak, és az egészségügyi és az egészségügyben dolgozók teljes körét érintik, melyekről nem mondunk le, ragaszkodunk a kormánynak megküldött követeléseink teljesítéséhez.” Azaz továbbra is fennáll a sztrájk lehetősége.

A közegészségügy speciális helyzete miatt itt egy beláthatatlan következményekkel járó munkabeszüntetésről van szó, amivel nem lehet játszani, és amit nem lehet nem komolyan venni – a kormány ennek ellenére mintha mégis ezt tenné. Azt pedig végképp látni kell, hogy ebben az esetben a munkavállalók a hivatásuk – és lelkiismeretük – határainak feszegetésére vannak kényszerítve olyankor, amikor a sztrájk reális forgatókönyvvé válik. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara etikai kódexe ugyanis értelemszerűen tiltja, hogy egy ápoló vagy egy mentős megtagadja a segítségnyújtást.

A nap, amikor gyalogolnunk kell a munkahelyünkre, a nem működő hivatalba és a kórházba is

Mindennek a tetejébe a BKV-dolgozók körében is gyűlik az elégedetlenség. Nemes Gábor, az Egységes Közlekedési Szakszervezet elnöke januárban beszélt arról a HírTV-ben, hogy mintegy 1000 munkavállaló már letétbe helyezte a felmondólevelét az egyik érdekképviseletnél, mivel elégedetlenek a fizetéssel és a munkakörülményekkel. A szakszervezeti vezető számokkal is érzékeltette a probléma súlyát: a cégnél jelenleg összesen 2100 buszvezető dolgozik. Mindeközben folyamatosan távoznak is munkavállalók a vállalattól, nagy a fluktuáció, és állandósult a munkaerő-hiány.

Nemes Gábor azt is jelezte: felmérik a sztrájkhajlandóságot a BKV-dolgozók között, ami – figyelembe véve az ágazaton belüli elégedetlenséget – még azt is jelentheti, hogy a választások elé befér még egy munkabeszüntetés a budapesti közlekedésben.

Mindezek után képzeljünk el egy olyan napot, amikor hiába intéznénk sürgős hivatali ügyeinket, munkába sem jutunk el, s ha ez nem lenne elég, senki nem lát el minket, ha az előbbiek okozta stressztől rosszul leszünk.

Persze ezek a munkabeszüntetések nyilvánvalóan nem egyszerre valósulnának meg – ha egyáltalán -, de azért abba ijesztő és tragikus belegondolni, hogy lassan a komplett közszektor kivérzik, és a leálláson kell gondolkodnia.

A két fő kérdés mostantól az, hogy fontos-e még a kormánynak a közjó legalább annyira, hogy két hónappal a választások előtt érdemi lépéseket tegyen ez ellen; illetve az, hogy a szakszervezeteknek lesz-e annyi lélekjelenlétük, hogy az utolsó pillanatban is észrevegyék, ha továbbra is olcsó trükkökkel akarják kiszúrni a szemüket.

 

Olvass tovább!