Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Sztrájkok: a tanult tehetetlenség vége?

Nem lehet azt mondani, hogy Magyarország a sztrájkok országa, ahogy azt sem, hogy a méltányos bérezés vagy a munkavállalói jogok érvényesülésének birodalma. Ritkán látni csak ilyesmire példát. Valamiféle pozitív változás az utóbbi időben mégiscsak elindult. Remélhetőleg valódi fordulat előtt állunk.

Jellemzően egy, legfeljebb két kézen megszámolható, hány sztrájk történik évente Magyarországon – akár a KSH adatsorait, akár Berki Erzsébet más módszertannal gyűjtött, Sztrájk 2.0 című könyvében közölt adatokat tekintjük irányadónak. Az addig is alacsony szintű sztrájkaktivitás 2010 után szabadesésbe kezdett, míg 2010-ben 7 sztrájkról tud a KSH, 2011-ben már csak egyről.

A KSH adatsorában 2012-ben három sztrájkot láthatunk. Abban az évben, amikor az egykulcsos adó teljes bevezetése okozta mini recesszió közel egy százalékkal csökkentette a bruttó reálkereseteket, ami a nettó reálkereseteknél – az egykulcsos adó közvetlen hatása miatt – 3,4 százalékos csökkenést jelentett átlagosan. Egészen megdöbbentő, hogy mindezt mennyire könnyen le lehetett nyomni a magyar munkavállalók torkán. Egy ilyen időszakban három sztrájkeseményt jegyeztek, s a következő évben újra csak egyet.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

A számokat sajnos könnyű megmagyarázni.

„A legrosszabb a kommunizmusban az, ami utána következik” – Adam Michnik klasszikus mondata a dolgozók helyzetére is igaz. Az okok jól ismertek: a munkavállalói érdekérvényesítő tapasztalatok hiánya, a Kádár-rendszer által szándékosan atomizált társadalom, a szakszervezetek alacsony szervezettsége és tekintélye. De akár anómiáról is beszélhetünk, hiszen nincsenek jelen, nem ismertek azok a szociáldemokrata értékek, normák, amelyeket követve megszervezhető és végigvihető lehetne a munkavállalók érdekeinek hatékony képviselete. Beszélhetünk tanult tehetetlenségről is, mert az előző és mostani rendszer is azt igyekszik az emberekbe nevelni, hogy bármiképpen kapálózik, tiltakozik és küzd – közösen vagy egyedül –, nincs hatással sem maga, sem a mások életére.

Sikerre nem vezethet semmilyen közös fellépés, legfeljebb ki-ki magának tud eredményt elérni különalkukkal, a rendszer réseit megtalálva vagy átbújva a kiskapukon, meg persze jó kapcsolatokkal.

Mindegy, hogy ez így van-e, elég mindenkinek elhinni ahhoz, hogy így legyen és így is maradjon mindörökre. De minek is beszélni erről, hiszen tudjuk mindannyian.

A munkavállalói jogok szűkítése

Ezekhez az okhoz társult 2010-ben a sztrájktörvény munkavállalói jogokat szűkítő módosítása. Az addig viszonylag aktívabban sztrájkoló állami szektor szakszervezetei alól a még elégséges szolgáltatások törvénybe iktatásával igyekeztek kihúzni a szőnyeget, majd következett a közszféra felszalámizása az úgynevezett életpályamodellekkel. Az egységes bértábla kvázi –  nyíltan nem bevallott –  megszüntetésével a kormány megakadályozta, hogy a közszféra alkalmazottai közös bérharcot folytassanak. Ez a stratégiája annyira jól működött, hogy a kormány a közalkalmazotti bértábla 2008-as befagyasztását – amelyet az akkori kabinet még csak két évre tervezett – a mai napig képes volt fenntartani. Ehhez persze az is kellett, hogy a közszféra egyes csoportjai (azért nem mindenki) különböző időpontokban és mértékben kapjanak némi emelést –  de lényegében a kormány kénye-kedve szerint, és semmiképp nem az egész közszférával tárgyalva.

Ez a különalkuk rendszere. Érdekegyeztetés helyett úri kegyek, amelyeket elveszteni nagyon könnyű.  A közszféra gyakorlatilag már el is vesztette, amiről a szakszervezetek vezetői értesülhettek a legfrissebb konvergenciaprogramból, amely szerint „a közszférában bevezetett életpálya modellek bérnövelő hatása 2020-ig fokozatosan kifut, az előző évhez viszonyított többletkiadások évről-évre mérséklődnek, a munkavállalói jövedelemre fordított kiadás növekedése a GDP-től elmarad.” Magyarán a kormány a következő ciklusban már a közszférán belül egyes csoportoknál sem tervez béremeléseket.

Mindez eléggé lehangoló, viszont nagyon könnyen magyarázható. Tavaly azonban történt valami, ami azóta is tart és elüt az eddig vázolt sötét narratívától. Egyáltalán nem könnyű megmagyarázni, de legalább reménykeltő.

A sztrájkok száma 2016-ban hétre emelkedett a 2015. évi kettőről. Tavaly tavasszal az Autolivnél két százalékos emelést ajánlott a munkáltató, aztán két és fél, majd nyolc százalékos emelést ígért, de a munkavállalók 12 százalékot követeltek. Egy kétórás figyelmeztető sztrájk is kellett ahhoz, hogy a gyártósoron dolgozók bére 10 százalékkal nőjön.  Az Autoliv sztrákja volt az első munkabeszüntetés a versenyszférában 27 éve Győr-Moson-Sopron megyében – mutatott rá az esemény jelentőségére beszámolójában a Kisalföld. Sztrájk a megyében ezt megelőzően csak 1989 végén volt a mosonmagyaróvári mezőgazdasági gépgyárban, a Kühnében, hogy leválhassanak a Rába Vagon- és Gépgyárról, s a munkabeszüntetés után nem sokkal le is mondott Horváth Ede Rába-vezér.

Beszéltünk már a tanult tehetetlenségről, ám van ennek ellentéte is az egyén pszichológiájának szintjén, mégpedig a személyes hatékonyság megélése. Amikor az ember cselekszik, s azt tapasztalja, hogy fellépésének hatása van akár saját, akár mások sorsára.

Egy közösség tanult tehetetlenségét az számolhatja föl, ha megéli a közös cselekvés hatékonyságát. Persze, nehéz eljutnia odáig a magát tehetetlennek érző közösségnek, hogy bármit is cselekedjen. Ám ha valami kisebb csoda folytán aktívvá válik és sikerrel is jár, az tartós fordulatot hozhat a közösség életében. Mások példája is ösztönző lehet.

Talán az Autolivnél tapasztaltak is inspirálták a Mercedes dolgozóit sztrájkjukban 2016 végén. Az ügyüket erőteljesen hátráltatta, hogy a Mercedesnél a szakszervezetek nem lépték fel egységesen. A munkaadó megállapodott a Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezetével (MTSZSZ), de nem egyezett meg a Vasasokkal.  A Vasas ezért úgy döntött, hogy november 24-én éjjel fél egytől kétórás sztrájkkal mutatják meg a munkáltatónak az elszántságukat. A szakszervezet tisztségviselőit nem engedték be a gyár területére, a sztrájkolók azt kiáltozták, hajrá magyarok és a himnuszt énekelték – olvasható a Vasas honlapján.

Rövid kitérő

Ostoba és ideologikus szőrözés lenne arról beszélni, hogy baj, ha a sztrájkolók nem értik, hogy a munka és a tőke ellentétéről van szó, s egyáltalán nem számít, hogy a tőke német, holland vagy éppen magyar? Egyrészt igen, mert mégiscsak az a lényeg, hogy ki mertek állni magukért, s miért ne lehetne megérteni, hogy egy német tulajdonú gyárban vívott bérharcban a nemzeti öntudat –  hogy hogy nem – felszínre bukik. Másrészt nem, mert ha nincs meg a hazai munkásokban az archaikusan hangzó, de a létező kapitalizmusban létjogosult munkásöntudat, akkor a bérharc nem lesz sikeres (ahogy eddig nem is igazán volt az). Kérdés továbbá, mennyire szerencsés a bérharcot etnikai színekkel átitatni, s az hogyan hat az újra együttműködő felek szájízére a sztrájk után. Valószínűleg nem jól.

Visszatérve a konkrét eseményekre: a hajnali sztrájk után csatlakozott az Autoliv-sztrájknál tárgyalási tapasztalatokat szerzett Molnár Ákos a Mercedes Vasas szervezetének tárgyalóbizottságához – derül ki a Kisalföld beszámolójából.

Végül decemberben megállapodás született a Vasas és a Mercedes között, ami a híradások tükrében nem tűnik egyértelmű szakszervezeti sikernek. A Vasas által eredetileg követelt 15 százalékos helyett 10 százalékos alapbéremelés sikerült elérni, ami több az MTSZSZ által tárgyalásokkal elért 7 százaléknál – a többletemelést a cég a járulékcsökkentéssel indokolta.  A Vasas tárgyalói alól az is kihúzhatta a talajt, hogy a sztrájk jogszerűségét a Mercedes a bíróságon támadta meg, amely ­­­­­– a Magyar Idők információi szerint – a Mercedesnek adott igazat.  A szakszervezet a lap szerint még az ítélet előtt ígéretet kapott a menedzsmenttől arra, hogy sem a sztrájkban részt vevő dolgozók, sem a szakszervezet nem kap büntetést, nyilván ennek is szerepe lehetett az érdekképviselet kényszerű kompromisszumkészségében.

A viszonylagos munkavállalói kudarc igazi oka azonban az MTSZSZ és a Vasas rivalizálása volt, a két szakszervezet nem volt képes az egységes fellépésre. A kudarc azért csak viszonylagos, mert a végső eredmény így is jelentősen jobb volt az első 4-5 százalékos munkáltatói ajánlatnál. Így azután nem is tör meg az autóipari ágazatban dolgozók lendülete: idén januárban az Audinál volt munkabeszüntetés.  A figyelmeztető sztrájk sokkal erőteljesebbre sikerült, mint a Mercedesnél: az Audi Hungaria tizenegyezer-ötszáz munkavállalója közül mintegy ezerötszázan vettek részt benne (szemben a Mercedessel, ahol hatvan dolgozó sztrájkolt). Az Audinál nem szóltak híradások egymással rivalizáló, egymásnak keresztbe tevő szakszervezetekről. Némi engedményre végül is sikerült a munkáltatót rábírni.  Az eredeti ajánlattal szemben, amely 2017-re és 2018-ra bruttó 25-25 ezer forintos alapbéremelést tartalmazott volna, a végül elfogadott ajánlatban ezt sikerült 30-30 ezer forintra felhúzni, illetve a mozgóbér 3 százalékát alapbéresíteni, s megállapodtak a béren kívüli juttatásokban és az úgynevezett lojalitás bónuszokban is.

Az őszi Tesco-sztrájk abban mutatott példát, hogy két rivalizáló szakszervezet, ha súrlódásokkal is, de sikeresen együttműködhet a dolgozók érdekében.

A sztrájk komoly nyomásgyakorlást jelentett, a 24.hu beszámolója szerint a volt olyan pillanat, hogy a kiskereskedelmi lánc egységei közül minden hetedik-nyolcadik zárva tartott a munkabeszüntetés miatt.

A sztrájk és a tárgyalások meg is hozták az eredményüket egy viszonylag kedvező bérmegállapodás formájában. A legalacsonyabb bérek 2018 januárjától 197 ezer forintra emelkednek a minimum fél éve teljes munkaidőben a Tescónál dolgozó munkatársaknál. A közszférát illetően is némi halovány reményre adhat okot az önkormányzati dolgozók sztrájkja, akik kiálltak magukért júliusban, s sztrájkokat terveznek jövő januárban is.

Paradoxan hat, hogy éppen akkor élénkül meg a sztrájkolási kedv, amikor néhány tényező sajátos együttállása miatt komoly vágtába kezdtek a bérek szerte Kelet-Európában. Ha közelebbről megnézzük az Eurostat második negyedéves munkaköltség adatait, akkor aztlátjuk, hogy Romániában a bérköltség 18,6 százalékkal nőtt, Magyarországon (második helyezettként) 13 százalékkal, Csehországban 11,1 Bulgáriában 11, Lengyelországban 8,3 , Szlovákiában 7,3 százalékkal – magasan az uniós átlag fölött.

Hogy miért is növekednek a bérek – és a gazdaság is – az uniós átlagot meghaladóan a kelet-európai régióban (így nálunk is), az elemzők természetesen próbálják megfejteni. Benne vannak a képben a régiónak pumpált uniós források, Németország megélénkült kereslete, illetve, hogy a régióban jelen levő multinacionális cégeknek még mindig nagyon olcsó a munkaerő, s ha nő a megrendelésállomány, akkor a kapacitásokat a keleti végen érdemes először inkább teljesen kihasználni, nem az európai magországok viszonylagosan drága munkaerőtartalékát. Hat a munkaerő elvándorlása is, ami nemcsak Magyarországra, hanem az egész régióra jellemző.

A szakszervezeti harci kedv mértéke

De nem is az a lényeg, miért növekednek a bérek, hanem a szakszervezetek tudnak-e élni azzal a lehetőséggel, hogy a piaci folyamatok is a bérek emelkedése felé hatnak. A munkavállalói érdekképviselet dolga ilyenkor „csak” annyi, hogy az egyébként is meglévő emelési szándékot kihasználva igyekezzen a számot feljebb tornászni. Már példákat is lehet mutatni az ágazatban az emelésekre.  A béreket felhajtó körülmények azonban nem feltétlenül hozzák meg a szakszervezek harci kedvét.

Sok évvel ezelőtt Nógrád megye foglalkoztatási helyzetéről készítettem helyszíni riportot. Egy szakszervezeti vezető elmesélte egy korábbi bértárgyalás történetét. Eszerint a szakszervezetnél eldöntötték, hogy hat százalékos emelést fognak kérni. A bértárgyaláson pedig elmondta a cégvezetés, hogy ők nyolc százalékot fognak adni. A szakszervezet ezt is elfogadta. Nem volt tehát kifejezetten asztalcsapkodós tárgyalás. A szakszervezet vezetője ezt annak szemléltetésére hozta fel, hogy jellemzően nem folytattak késhegyre menő vitákat a munkáltatóval. Az eset alighanem abból az időből származott, amikor a jelentős ütemű minimálbéremelések után 1997-98 körül összetorlódott a bérskála. Ma is nagyjából ez a helyzet több ágazatban. Mindenesetre ez a történet valamit már akkor megmutatott a hazai szakszervezetek harci kedvéről és tárgyalási módszereiről.

Mondják viszont, hogy minden változik. Talán a magyar szakszervezetek is.

Manapság úgy tűnik, akadnak végre olyan érdekképviselők is, akik nem kisebb béremelést kívánnak elérni, mint amelyet a munkáltató eleve megajánl. A dolgozók látják a példákat, hogy a szervezett bérharc sikerekkel is járhat.

Bérharcra, alkura szükség van akkoris, ha egy ágazatban munkaerőhiány van. A munkavállalónak elvben kedvező munkapiaci körülmények sem garantálják a béremelkedést automatikusan. A munkaerőhiány ugyanis nem feltétlenül béremelésre készteti a cégeket, inkább megpróbálják a termelés zavartalanságát munkaszervezési módszerekkel megoldani. A munkaszervezési módszer jól hangzó kifejezés annak leplezésére, hogy a munkavállalók rabszolgaként való hajtásáról beszélünk igazából.

A szakszervezetek dolga viszont az, hogy próbálják rászorítani a munkáltatót, ne a meglévő munkavállalókat dolgoztassa túl, hanem vegyen föl új embereket és béremeléssel legyen úrrá a munkaerőhiányon. A Tesco-sztrájk sikere mutatja, hogy ezek a törekvések eredményesek is lehetnek.

Még nagyon az út elején járunk, de ezzel együtt úgy tűnik, van rá remény, hogy a jelenlegi tendencia, a dolgozók és a szakszervezetek öntudatra ébredése folytatódhat.

Olvass tovább!