Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Amikor már az is eredmény, ha az ellenzék ellenzékként viselkedik

Iszonyatosan nehéz ma messzebb látni az országot lassan betakaró kormányzati plakátoknál, meghallani bármi mást, mint a fideszes propagandaszólamokat és az azokra adott reakciókat, felzárkózni a megállíthatatlanul sorjázó hírek mellé, és tudni, hogy éppen most hol is állunk.

Őrületes mennyiségű politikai zaj ömlik mindenhonnan, amiből leginkább a „Soros” és „migráns” szavakat hallani ki. A kormánypártok, saját médiabirodalmukkal megtámogatva iszonyatos mennyiségű (és minőségű) anyagot termelnek ki a bevándorlás-határvédelem-terrorveszély nyomvonalon, lassan már tényleg bármire, ami mozog, rásütve a Soros-bélyeget.

Többek közt azért is ügyes taktika ez, mert lényegében mindenfajta párbeszédet, értelmes reakciót felülír: Németh Szilárd már azért nem megy be a Nemzetbiztonsági bizottság ülésére, mert Szél Bernadett és Soros, az Európai Unió is Soros, a civil szervezetek meg pláne Soros, és hiába cáfolják meg ezerszer is a szavaikat és érveiket, azokkal már nem foglalkoznak. Így tulajdonképpen egyszerre uralják és lehetetlenítik el a nyilvánosságot, a fölény pedig olyan óriási, hogy valóban csoda, hogy időnként még más is áttöri az ingerküszöböt.

Fotó: Közös Ország Mozgalom, Facebook

Csakhogy még ez a más is csak a Fidesz: maffiaállam, korrupciós botrányok, Tiborcz és Mészáros, stadionok és közbeszerzések, ezek a hívószavak. Vagyis ha nem a Fidesz által feladott magas labdákkal, akkor a Fidesz körüli gyanús ügyekkel foglalkozik mindenki. Lényegében azonban ez sem egy túl hatásos eszköz: mivel a Fidesz alapvetően úgy játszik, hogy nem játszik, azaz az ilyen típusú vádakra egyáltalán nem reagál, párbeszéd újra csak nincs, viszont viszik az energiát ezek az ügyek is. Újra minden csak a kormányról és viselt dolgairól szól.

Csakhogy pusztán azzal, hogy mindenki a maga habitusával kihangsúlyozza azt, hogy a Fidesz egy botrányos, önmagát felemésztő rendszert hozott létre, még nem jutottunk messzire, már amennyiben az a cél, hogy kormányváltásra kerüljön a sor.

Persze, őrülten felháborító az, amit a kormány művel, már évek óta. Ám attól, hogy ezt újra meg újra elszajkózza mindenki, még nem bizonyítja be magáról egy párt sem, hogy képes lenne átvenni a kormányzást, és jobban is csinálná. Márpedig ez egy elengedhetetlen feltétele annak, hogy valóban sikerüljön bármiféle változást elérni.

Kár, mert amúgy e tekintetben nem is állunk mostanában olyan rosszul. Az ellenzék ugyanis némileg kezd magára találni.

És itt most nem arról az immár több mint 4 éve tartó pityókás násztáncról beszélek, amit ‘összefogás’ címszó alatt, egy koleszos buli tetőpontján végbevitt kavaráshoz hasonló következetességgel (ki kivel/ki mindenkivel/ki senkivel?) mutat be a demokratikus ellenzék. Hanem arról, amikor tényleg politizálnak, és tényleg ügyeket akarnak láthatóvá tenni.

Volt egy meglehetősen dicstelen időszak, amikor még ennek a látszatát is több párt (bár nem mindegyik!) kerülte, és nem voltak ügyek, amik mentén az ellenzék politizálni akart volna. Mert nyilván egyszerűbb ülni és várni, hogy mikor csinál a kormány valami égbekiáltó baromságot, amiről aztán lehet egy közhelypanelekből felépített sajtótájékoztatót tartani, meg kiküldeni egy 5 perc alatt összedobott reakciót – aztán visszasüppedni a várakozás időszakába, a következő etapig.

Az Orbán-kormány második négy évében a fordulópontot e tekintetben talán a Momentum hozta el a NOlimpiás népszavazással: igaz, kezdetben még csak mozgalomként jegyezték magukat, de kőkemény politikai állításokkal, és egy olyan üggyel rukkoltak elő, ami valóban közügy volt, ráadásul abból a fajtából, amelyben a kormányzati gőg nem volt hajlandó úgy tenni, mintha érdekelné a társadalom véleménye. Jól eltalált pillanat volt ez, jól kiválasztott üggyel, ami megszólította a választópolgárokat, és aktivizálni is képes volt őket – ami jelen állás szerint rendkívül nagy fegyvertény.

Az egy dolog, hogy a Momentum azóta sem tudott akkorát dobni, viszont egy dologra biztosan jó volt ez a kampány, mármint amellett, hogy végül mégse terelte be a kormány egy olyan olimpia megrendezésébe az országot, ami hosszú időre eladósított volna minket.

Nevezetesen arra, hogy kicsit felrázta az ellenzéki pártokat is. Akik egy kicsit legalább elkezdtek újra valódi ellenzékként viselkedni.

Persze, násztánc azóta is van, ember legyen a talpán, aki például ma meg tudja mondani, hogy Fodor Gábor kivel és mit fog csinálni a választásokon (bár talán a legjobb az, ha ebbe bele se gondolunk…).

Viszont megjelentek végre a lényeges ügyek is, ráadásul nem lapos és senki által nem olvasott sajtóközlemények formájában, hanem pőre valójukban.

A Momentum ugyan jelentősen elbaltázta a civiltörvényes népszavazási kezdeményezését (aminek oka például az is, hogy rosszul mérték fel az ügy társadalmi támogatottságát), de legalább utcán vannak vele, aláírásokat gyűjtenek, beszélgetnek, remélhetőleg arról, hogy a civilek megbélyegzése és kivéreztetése miért lenne óriási probléma Magyarországnak.

Többen kritizálták az Együttet, amikor egy éjszakát az aluljáróban töltve a lakhatási problémákra akarták felhívni a figyelmet. Nyilván jogos az észrevétel, hogy hát a drága és meleg kabátokban egyetlen éjszakát kint tölteni a hidegben nem olyan nagy kunszt. Viszont ne vitassuk el azt az érdemet se a párttól, hogy végre közel hozták a problémát, a lakhatás sajnálatos módon nem egy túlbeszélt téma, viszont ezzel az akcióval azért valamennyire legalább sikerült emelni a témán. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy Juhász Péter egy hétig kórházi kosztot evett…

Szabó Tímea ombudsmanhoz fordult a Fóti Gyermekotthon ügyében, az LMP feljelentést tett a paksi hitel miatt. Ételt osztanak a politikusok, és nem a fideszes tempóval (tankönyvi példa), hanem arra hívva fel a figyelmet, hogy a kormány nehezíteni akarja a rászorulók segítésének ezen módját, ami rengeteg ember életét keserítené meg. Ezek például ügyek.

Ügyek mentén születnek megállapodások is a demokratikus ellenzék pártjai között (a Közös Ország Mozgalom taposta ki ezt az utat a választási törvényjavaslattal, azóta pedig van már egészségügyi-, nyugdíjas és oktatási minimum is), vagyis látjuk azt is, ahogy az ország szempontjából fontos kérdésekben még a kompromisszumoktól sem riadnak vissza a politikusok.

És hogy az ellenzék ne lenne eredményes? Alig kezdték meg a népszavazáshoz szükséges aláírások gyűjtését a 3-as metró akadálymentesítése érdekében, Tarlós István rögvest bejelentette, hogy mindenhol fognak akadálymentesíteni. Mi ez, ha nem siker?

Mondjuk ennek a leglátványosabb példája Nyakó István volt, akinek tavalyelőtt kicsit ugyan kellett feszengenie egy tucatnyi kopasz ember között a Nemzeti Választási Iroda előtt, de azért a Fidesz végül csak visszavonulót fújt a vasárnapi boltzár ügyében – nehogy népszavazás legyen a dologból.

A demokratikus ellenzék tehát amennyire lehetőségei engedik, azért foglalkozik ügyekkel is, nem csak a Fidesz tematizációs útvesztőjében szédeleg. Az persze már más kérdés, hogy ezekre az ügyekre viszont kíméletlen pontossággal csap le a Fidesz is: ha az MSZP a metróval foglalkozik, akkor a Fidesz „elmúltnyolcévezik”, ha a devizakárosultak vannak terítéken, akkor ugyanez a helyzet, és gyakorlatilag nincs olyan ellenzéki megmozdulás, amire ne a múlt felemlegetésével reagálna a kormányzati sajtóosztály.

Csak egy dologról felejtkezik el (nyilván) a fideszes apparátus: hogy néhány hónap híján már ők az elmúltnyolcév, az a kétciklusos kormányzás, aminek a terheit láthatóan nyögjük. Lehet még mutogatni Gyurcsányra és Bajnaira, meg melléjük sorakoztatni a többi demokratikus ellenzéki pártot, mondván, hogy „együtt tették tönkre”, de összességében kezd bőven hosszabb lenni az a lista, amit a Fidesz-KDNP tönkretettjeinek neve gyűlik.

Nyilván fogalmunk sincs arról, hogy a következő négy évre milyen kormányzási stratégiával készül a Fidesz-KDNP: a „Folytatjuk” szlogent már elsütötték, de nagyon most sem törik magukat, hogy programot rakjanak le az asztalra.

Az ellenzék viszont legalább végre időnként újra úgy viselkedik, ahogy egy ellenzéknek viselkednie kell: problémákra hívja fel a figyelmet, és saját megoldási javaslatokat is mutat, emellett időről időre, például a népszavazási kezdeményezésekkel egy olyan gondolkodásmódot is felvillant, ahol még fontos a választók véleménye (úgynevezett demokrácia).

Mondjuk naivak azért ne legyünk: ennél nyilván sokkal több kell ahhoz, hogy valakiről elhiggyük, valóban alkalmas az ország vezetésére. De ha mást nem, azt azért az utóbbi időszak eseményeiből kiderült, hogy elképzeléseik legalább vannak, és időről időre még eszközt is találnak ezek elképzelések megmutatására. Még egyszer: ma sajnálatos módon abban a helyzetben vagyunk, hogy ez is némi eredménynek minősül.

Ha másért nem, akkor talán azért, mert ezek a valójában kis léptékű, de fontos ügyek valóban aktivizálhatják a választókat, ami pedig (és ez a közepesen optimista verzió) eszköz lehet a Fidesz-KDNP kétharmadának megtörésére. És akkor az ellenzék a Parlamentben is ellenzékként tudna viselkedni.

Olvass tovább!