Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

2017 újabb győzelmeket hozott a politikai és gazdasági elitnek

2016-ot szokás két politikai földcsuszamlás, a Brexit népszavazás és Donald Trump elnökké választása felől értelmezni. Azon túl, hogy könnyű mindkettőt médiaszenzációként tálalni, a két esemény talán azért kapott ilyen aránytalanul nagy figyelmet, mert gyűjtőlencsék módjára egyetlen pontba sűrítettek olyan fontos gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat, amelyek azonban az idén sem torpantak meg.

Újabb példákat kaphattunk arra, a folyamatosan növekvő gazdasági egyenlőtlenségek hogyan torzítják el a politikai intézményeket és gyengítik a demokrácia képviseleti jellegét, gondoljunk csak Donald Trump első nagy törvénykezési sikerére, az adóreformra, vagy épp a legfrissebb offshore-botrányra, a Paradise-iratokra.

Ezzel részben összefonódva rengeteg különböző politikai kísérletet is láthattunk, amely épp a képviseletiség meggyengülésére, a gazdasági és társadalmi folyamatok hétköznapi állampolgárok általi ellenőrizhetetlenségére próbált jobb-rosszabb válaszokat adni. Ezt mutatta a hagyományos pártok összeomlása és a „szélsőséges közép” győzelme Franciaországban, az újbal további erősödése Nagy-Britanniában és az USA-ban, a katalán függetlenségi népszavazás, vagy épp a helyi politika világszerte tapasztalható felerősödése az országos politikával szemben.

Összegyűjtöttük 2017 kilenc legfontosabb nemzetközi politikai fejleményét, hogy megmutassuk, merre is halad világunk.

1. Populistát választottak, oligarchát kaptak: Trump első éve

Január 20-án Donald Trump letette az elnöki esküt, és ezzel ő lett az Egyesült Államok 45. elnöke. Beiktatási beszédében azt mondta, erre a napra úgy fognak emlékezni, mint arra, amelyiken a nép újra az ország vezetője lett: „Ennek az országnak az elfelejtett férfiúi és női többé nem lesznek elfelejtve”.

A gyakorlat ehhez képest azonban mást mutatott: kormányzatát teletömte szupergazdagokkal, az év nagy részét pedig azzal töltötte, hogy a szegényebb amerikaiak számára egészségbiztosítást nyújtó Obamacare-t próbálta visszavonatni. Ez csak azért nem sikerült, mert voltak olyan republikánus szenátorok, akik megakadályozták. Az Obamacare megsemmisítésének kudarca után a republikánusok egy átfogó adóreformot vertek át a kongresszuson, amely óriási adókedvezményeket ad a leggazdagabb egy százaléknak, Trump személyesen is sokat profitál majd belőle – csak azért nem tudjuk pontosan mennyit, mert adóbevallásait továbbra sem hozta nyilvánosságra. A középosztály és a szegényebb rétegek semmit nem nyernek, vagy egyenesen veszítenek az átalakításokon.

Körítésnek kaphattunk rengeteg ultrakonzervatív lépést, a párizsi klímaegyezményből való kilépéstől kezdve, az egyes országokat sújtó “muszlim tilalomnak” elnevezett beutazási tilalmon át Észak-Koreával folytatott szóváltásokig. Trump elnökségének első éve emellett az orosz titkosszolgálatokkal való állítólagos összejátszást feltárni hivatott nyomozás jegyében telt. Robert Mueller, a nyomozást vezető különleges ügyész az év végéig Trump négy magasrangú munkatársa ellen emelt vádat, de szorongatja a dinasztia két fontos tagját, az elnök fiát, Don Jr.-t és vejét, Jared Kushnert is.

A nyomozás kétségtelenül a 2018-as évre is rányomja a bélyegét, ahogyan az tény is, hogy Trump népszerűsége rekordmélységben van, egyetlen nagy törvénykezési sikerét, az adóreformot pedig az amerikaiak 55 százaléka elutasítja. Márpedig jövőre időközi választások lesznek, a szenátus harmadának és a képviselőház egészének összetétele forog kockán, a demokrata ellenzék pedig 13 százalékos előnnyel fut neki az évnek.

És miközben a populista szólamok ellenére a központi kormányzat egyre kevésbé képviseli a többség akaratát és érdekeit, az USA-ban is felértékelődött az önkormányzatiság, a lokális politikai egységek szerepe: több nagyobb és kisebb város áll ellen a konzervatív politikának és valósít meg klímabarát intézkedéseket, igazságosabb szociálpolitikát vagy épp áll ellen a menekültek és bevándorlók büntetésének.

2. A végtelen elválás: kezdetét vette az Egyesült Királyság kilépése az EU-ból

Március 29-én Theresa May konzervatív brit miniszterelnök élesítette az ún. 50-es cikkelyt, amely hivatalosan is elindította a kétéves folyamatot, amelynek végén Nagy-Britannia megszűnik az Európai Unió tagja lenni. Az azóta tárgyalással eltöltött hónapok világossá tették, a kilépéspárti brit elit nem rendelkezik semmilyen kézzelfogható tervvel a kilépésre nézve, a tavalyi népszavazási kampányban felturbózott reményeket tehát szükségszerűen kiábrándulás követi.

Az év végére sikerült a tárgyalások első, a kilépés feltételeit tisztázó szakaszát lezavarni, de a kormány mind az uniós, mind belpolitikai szintéren óriási csapásokat szenvedett el. Uniós szinten a briteknek engedniük kellett az EU-s polgárok védelmét illetően, a pénzügyi kötelességek tekintetében is a brüsszeli koncepció nyert, és a munkaerő szabad áramlását illetően is, úgy tűnik, Londoné a gyengébb pozíció.

Belpolitikai szinten az országot még mindig fele-fele arányban szakítja ketté a kérdés, és míg Mayt saját pártjának radikálisai is szorongatják, addig az ellenzéki Munkáspártnak sikerült konszenzusra jutnia egy közös kilépési vízióról, amely Norvégiához hasonló státuszt kívánna a briteknek is. A június 8-i előrehozott választásokon May saját pozícióit szerette volna megerősíteni, ehhez képest elveszítette parlamenti többségét, és kiszolgáltatta kormányzását az észak-ír unionistáknak, akik szélsőséges álláspontjaikkal még rengeteg kellemetlenséget fognak okozni. Az egyetlen dolog, ami még egyben tartja a konzervatív kormányzatot, az a csúfos vereségtől való félelem, hiszen az újbalos Jeremy Corbyn vezetése alatt a Munkáspárt nemhogy talpra állt, de a legtöbb közvélemény-kutatásban vezet is.

3. Erdogan MaxiKing: Törökország elnöki köztársasággá változik

Puccsellenes tüntetés Isztambulban, 2016 júliusában (Forrás: Wikipedia)

Április 16-án a török választópolgárok 51,4 százaléka rábólintott egy 18 pontos, átfogó alkotmányos reformra, amelynek következtében az ország elnöki köztársasággá alakult át. A végrehajtó hatalom gyakorlása kizárólagosan az elnök kezébe került, a miniszterelnöki pozíció pedig megszűnt. A nemzetközi megfigyelők a tekintélyelvűség felé tett újabb lépésként értékelték az alkotmánymódosítást, Erdogan elnök pozíciójának bebetonozását.

A 2016 nyarán lezajlott katonai puccs után, Erdogannak lehetősége nyílt egy végtelenített szükségállapot bevezetésére, független újságírók, értelmiségiek és ellenzéki politikusok bebörtönzésére. Ennek a folyamatnak lett megkoronázása az áprilisi népszavazás, amely maga is a szükségállapot keretei között, az alkotmánymódosítást elutasító politikai szereplők erőszakos megfélemlítése és ellehetetlenítése mellett zajlott le.

Az erdogani hatalomkoncentrációnak a speciális nemzetközi kontextus is megágyazott. A menekültválság, illetve az EU és Törökország között megkötött menekültügyi egyezmény nyomán az európai államok kiszolgáltatottá váltak az ankarai rezsimnek, hiszen utóbbi „jóindulatától” vált függővé a közel-keleti menekültek megállítása. Ez magyarázza, hogy a legfontosabb európai fővárosok szinte szó nélkül mentek el a súlyos visszaélésekkel lezajlott népszavazás mellett.

4. Nem csak a széljobbnak terem: Emmanuel Macron Franciaország elnöke

Alexander van der Bellen osztrák elnökválasztási győzelme már előre vetítette, hogy ezekben a zavaros időkben nem csak a szélsőjobboldali demagógoknak terem babér, hanem mérsékelt politikusoknak is. A francia polgárok erre erősítettek rá az április 23-án és május 7-én lezajlott kétfordulós elnökválasztáson, amelyen Emmanuel Macron egy évvel korábban alapított En Marche! mozgalma élén kétarcú győzelmet aratott. Akárcsak a júniusban szintén megnyert nemzettgyűlési választásokon, valós támogatottságánál jóval nagyobb arányban nyert.

Macron miniszterelnökével és két miniszterével idén júliusban (Forrás: Wikipedia)

A pénzügyi elitből és a rekordnépszerűtlen Francois Hollande kabinetjéből érkező Macron szerencsés körülmények között vágott bele saját politikai projektjébe: a hagyományos pártok – részben képviseleti funkciójuk el nem látása, részben sorozatos korrupciós ügyek miatt – összeomlottak, a karizmatikus politikus pedig a progresszió és az európaiság képviselőjeként tudott megjelenni szélsőjobboldali vetélytársával, Marine Le Pennel szemben.

Ahogy várható volt, az új elnök hamar nekilátott ugyanannak a munkának, amin már elődei is dolgoztak: a francia állam neoliberális átalakításának. A francia munkásság elleni hadjáratában Macron nem annyira újszerű, forradalmi arcát mutatta, inkább azt bizonyította, hogy ugyanarra szerződött, mint bukott elődei, csak épp új csomagolásban, piacképesebb marketinggel. Nem véletlen, hogy Thomas Piketty francia közgazdász szerint a Macron által képviselt centrista politika és a Trump által bemutatott szélsőjobbos demagógia nem is különbözik annyira a felszín alatt: adópolitikájukban, a bérből és fizetésből élők tekintetében mindkettőjük ugyanazt, a leggazdagabbak és legmobilisabbak érdekeit követő receptet alkalmazza.

5. Etnikai tisztogatás Nobel-békedíj árnyékában

Tavaly októberben egy összesen párszáz főt számláló gerillacsoport, amely a megközelítőleg egymilliós lélekszámú, Mianmarban élő rohingya kisebbség képviselőjeként próbálja feltüntetni magát, támadást intézett egy mianmari határvédelmi állomás ellen. Ennek ürügyén a mianmari katonaság és civil milíciák még az eddigieknél súlyosabb  támadásba lendültek az eddig is alsóbbrendűként kezelt kisebbség ellen.

Az Orvosok Határok Nélkül becslései szerint augusztusban és szeptemberben megközelítőleg 6700 rohingya veszítette életét, köztük 730 gyermek. A nemzetközi közösség által etnikai tisztogatásként számon tartott atrocitások hatására kb. 640 ezer rohingya menekült el otthonából, mianmari fegyveresek több száz falvat porig égettek. Tömeges nemi erőszakkal is vádolják őket.

Ételosztás egy bangladesi menekülttáborban (Fotó: Mahmud Rahman / Flickr)

Bár az erőszak mostanra alább hagyott, a bangladesi határt átlépő menekültek még mindig erőszakos cselekményekről számolnak be. Mianmar és Banglades megállapodtak a rohingya menekültek visszaküldéséről, ám a nemzetközi segélyszervezetek szerint ez túl korai, semmilyen biztonsági garanciát nem hozott létre a mianmari kormányzat az üldözött kisebbség védelmére. A kormányzat egyébként megingathatatlanul tagad: szerinte a tömeggyilkosságokról szóló szóbeli és videós beszámolók csupán hamisítványok. A mianmari kormányt egyébként az az Aun Szan Szu Kji vezeti, aki a korábbi katonai diktatúra elleni kiállása miatt 1991-ben Nobel-békedíjat is kapott.

6. Merkel nyert is, meg nem is

Hiába a Brüsszelből hazaérkező Martin Schulz kezdeti fellángolása, a németországi szociáldemokratáknak nem sikerült az áttörés, a szeptember 24-i szövetségi választásokat Angela Merkel pártszövetsége, a CDU/CSU nyerte meg. De keserédes volt a győzelem, hisz a kereszténydemokrata pártszövetség 8,6 százalékot rontott négy évvel korábbi eredményén, és a koalíciós tárgyalások is nehéznek bizonyultak.

A szociáldemokratákkal közös nagykoalíció fásultsága miatt Merkelék a Zöldekkel és a négy év kihagyás után újra Bundestagba jutott liberálisokkal (FPD) próbáltak meg összebútorozni, de a menekültellenesre fazonírozott szabaddemokraták és a Zöldek összebékítése lehetetlen feladatnak bizonyult. Merkelék most újra a nagykoalíciótól korábban elzárkózó “vöröseknek” udvarolnak.

Az európai trendeknek megfelelően a német törvényhozás is kapott egy szélsőjobbos demagóg pártot, az AfD alakjában. A maga 12,6 százalékával az AfD a harmadik helyre futott be, de korai lenne még siratni a német demokráciát: a párt támogatottsága mind regionális, mind korosztályi szempontból egy nagyon jól körülhatárolt csoportra szorítkozik, növekedési potenciálja alulmúlja még a kontinens hasonló ideológiai profilú pártjait is.

7. Kikiáltották, de érvényre nem juttatták: katalán függetlenség

Kilőtt szemű katalán szavazó (Forrás: Wikipedia)

Október 1-én, amikor a nemzetközi sajtót véres fejű katalán választópolgárok képei járták be, sokan gondolhattuk, hogy ilyen PR-előnnyel nehéz lesz veszítenie a függetlenségpárti tábornak. 43 százalékos részvétel mellett a katalán szavazók 90 százaléka valóban a függetlenség mellett tette le a garast, és úgy látszott, a jószerencse elpártolt az egy és oszthatatlan Spanyolországot gumibotokkal védelmező konzervatív madridi kormányzattól.

A felek arra is használhatták volna október 1-ét, hogy tárgyalásokba kezdjenek és közösen reformálják meg a spanyol állam divatjamúlt szerkezetét, amely oly sok katalánt frusztrál. Ehhez képest a két fél padlógázzal robogott tovább egymással szemben. A függetlenségpárti koalíció azt nem vette csak észre, hogy miközben ők maguk egy régi Suzuki Swiftben ülnek, addig Madrid felől egy nyergesvontató jön szembe. Október 27-én a katalán parlament egyoldalúan kikiáltotta a függetlenséget, de lévén, hogy a szuverenitást gyakorolják (általában erővel), és nem csak beszélnek róla, Madrid még aznap felfüggesztette a katalán autonómiát, direkt kormányzást vezetett be, és elkezdte összefogdosni a függetlenségi folyamatban résztvevő politikai vezetőket. A felfüggesztett katalán kormányzat elnöke, Carles Puigdemont Brüsszelbe „menekült”.

Az autonómia visszaállításához Mariano Rajoy kormánya előrehozott választásokat írt ki a régióban. A december 21-i választásokon a függetlenségpárti koalíció megőrizte többségét, csak közben azt felejtette elmondani, mik is a tervei a továbbra is feszült helyzet feloldására. De a spanyol állam sem mutatott fel működőképes megoldásokat: az elmúlt hetek nemcsak a katalán vezetők elleni eljárásokról szóltak, amelyek akár több évtizednyi börtönnel fenyegetik őket, de a kormány az újbalos madridi önkormányzat ellen is harcot indított. Azaz a decentralizáció helyett egyelőre a központi önkény növekszik az országban.

Úgy fest tehát, hogy az elhúzódó feszültségből a párbeszéd, a kompromisszum és a demokrácia jön ki vesztesként, és míg a spanyol egység és a katalán függetlenség képviselőinek is jut elég pecsenye sütögetni, a spanyol állam gyökeres reformját megvalósítani akaró újbal nem találja a helyét az egyenletben.

8. Kétszer ugyanabba a folyóba: Paradise-iratok

Nem is lenne valamirevaló esztendő, ha nem lenne benne legalább egy globális offshore-botrány. Ami 2016-ban Panama-iratok volt, az 2017-ben a Paradise-iratok. A 13,4 millió aktából álló adattömeg újfent rávilágított a kortárs világunk legnagyobb lépfenéjére, a gazdagok által elkövetett, adóparadicsomokon keresztül történő adóelkerülésre. A magyar államháztartást is komolyan megcsonkító offshore-ozás révén a világ legtehetősebbjei évente 13 ezer milliárd és 32 ezer milliárd dollár közötti összeget rejtenek el bármiféle adózás vagy ellenőrzés nélkül.

A jelenség káros hatásai megszámlálhatatlanok: egyre erősödik a vagyoni koncentráció, növekednek az egyenlőtlenségek, a közösségi és jóléti infrastruktúrákba pedig egyre kevesebb pénz jut. Mindez végső soron nemcsak a középosztálynak és a szegényebbeknek okoz komoly nehézségeket, de gátolja az innovációt és a fejlődést is.

Az offshore jelentős szerepet játszik abban, hogy az 1980-as évek óta világ leggazdagabb 0,1 százaléka ugyanannyival növelte összesített vagyonát, mint a világ szegényebbik 50 százalékát adó, 3,8 milliárd ember. Az elkövetkező évtizedek egyik legnagyobb kihívása éppen ennek a jelenségnek a megfékezése lesz.

9. ISIS legyőzve?

A szír demokratikus csapatok októberben foglalták vissza az Iszlám Állam fővárosát, Rakkát (Fotó: Wikipedia)

November 21-én, pár óra különbséggel az iraki miniszterelnök Hadir Al-Abadi és az iráni államfő, Hasszán Rohani bejelentették az Iszlám Állam nevű terrorszervezet feletti katonai győzelmet Irak és Szíria területén. A magukat az iszlám szunni ágának képviselőjeként tételező,  szélsőséges milíciák a két állam területén fennálló politikai káoszt használták ki, és 2014 elején kikiáltották saját kalifátusukat. Az azóta eltelt három évben nemcsak a két ország területének jelentős részét kényszerítették rémuralmuk alá, de világszerte rengeteg terrortámadást inspiráltak vagy hajtottak végre.

Az ISIS ellen fellépő régióbeli országok és globális nagyhatalmak ugyan egymást is folyamatosan marták, de végül sikerült visszafoglalni a kalifátus területének nagy részét. Amerikai katonai források szerint az három éves háború alatt az Iszlám Állam kb. 60 ezer harcosát és vezérkarának túlnyomó többségét elveszítette.

A közel-keleti vereség ellenére azonban korai lenne még azt mondani, hogy a világ megszabadult az ISIS-től: szervezetei ott vannak még legalább egy tucat másik országban, például Líbiában, Afganisztánban, a Fülöp-szigeteken és sok más afrikai országban. A Szíriában és Irakban szétvert seregekben pedig rengeteg külföldi fegyveres is harcolt, akik hazatérve hazájukba még rengeteg problémát okozhatnak. Különösen nehéz helyzetben van Oroszország, hiszen az ISIS-ben harcoló külföldiek legnagyobb csoportját orosz állampolgárságú iszlamisták adták, akiket hosszú ideig maguk az orosz hatóságok segítettek kijutni a kaukázusi régióból Szíriába, hogy így szabaduljanak meg tőlük.

Közép- és hosszú távon pedig továbbra is gondot jelent, hogy nem léteznek nemzetközi megoldások a mély társadalmi és politikai válságokkal küzdő államok megsegítésére – márpedig ezek a válságok, amelyeket részben épp a nagyhatalmak idéztek elő, időről időre ki fogják termelni a szélsőséges terrorszervezeteket. Az ISIS-nek nincs már állama, de akárcsak az al-Kaidának, sok helyütt akad mág pusztító potenciálja, és igazságos lokális és nemzetközi megoldások híján nincs okunk feltételezni, hogy az erőszak teljesen visszaszorulna a közeljövőben.

Olvass tovább!