Macron, a polgárkirály programja a múltba vezet

Önök semmittevők, cinikusok vagy szélsőségesek? Csak azért kérdezzük, mert Emmanuel Macron, a liberális csodagyerek, a francia burzsoázia legjobb terméke, és persze Európa-megmentője ezzel a három jelzővel írta le a munka új törvénykönyve ellen tiltakozó tömegeket. Hát igen, a diszkrét báj. Egyik minisztere pedig „idegbetegeknek” találta nevezni a szintén tiltakozó, baloldali Jean-Luc Mélenchon híveit.

macronw.jpg

A dolgozók rokonszenvének visszaszerzésének érdekében Macron újra gyárlátogatáson, október 3-án a Whirlpool amiens-i üzemében; fotó: Philippe Wojazer, Reuters

Il parait qu’il faut virer les profs,
Et puis les travailleurs sociaux,
Les fonctionnaires qui servent à rien,
Les infirmières à 1000 euros.
(Saez: J’accuse)

Bevalljuk, mi tényleg idegesek vagyunk egy kissé.

Noha azért nem egyszerűsítenénk le olyképpen a dolgokat, mint egy mostani semmittevő, cinikus, szélsőséges tüntető: „a milliárdosok a médiáik révén egy befektetési bankárt ültettek a köztársaság élére. Voilà.”

Bár ez azért olyan messze sincs az igazságtól. Végül is az osztályuralom valóban egészen nyilvánvaló esetével van dolgunk Macron, a polgárkirály Franciaországában. A dolog egyébként tényleg nem is oly bonyolult: eddig a neoliberális reformokat és a rendszer nem is olyan kismérvű autoritárius átalakítását (fő ok: a terrorveszély és a menekültek) támogató társadalmi bázis és technostruktúra megosztott volt a mérsékelt jobb- és a mérsékelt baloldal párjai között. (Végül is a mostani modern bonapartizmus egyik fontos jellemzője, hogy – a természetesen a tőkével igen szoros kapcsolatban álló – „szakértők” revansot vesznek a népszuverenitás szervein, azaz a demokrácián.) Macronnal ez a helyzet megszűnt: tulajdonképpen nincs is szükség igazából politikára.

Ezért van, hogy a politika megújítása is igen érdekesen sikerült: kicsit sok ugyan az újrahasznosított jobb- és baloldali káder; a civil társadalom az ország mostani irányítóinak szemében egyenlő a felső középosztállyal; a legnagyobb főnök még a kisfőnököknél is arrogánsabb, ami mindig biztató jel;

végre meg fognak valósulni az „el-ke-rül-he-tet-len” neoliberális reformok, azaz a francia szociális rendszerek leépítése; a rendkívüli állapot jogrendjét hála a jó istennek beírják a rendes jogrendbe (és büszkén kijelentik, hogy „megszüntették a rendkívüli állapotot”); a parlamentet az új képviselők tökéletes alkalmatlansága végre visszahelyezi a jól megszokott, teljes fölöslegesség állapotába; a mainstream-sajtóban pedig a reformok felkent papjai olyan mindentudással oktatnak ki mindenkit a neoliberalizmus egyedül helyes voltáról, hogy néha hányingerünkkel kezelőorvosunkhoz és gyógyszerészünkhöz kell fordulnunk.

A jó öreg képmutatás, osztálymegvetés, cinizmus.

Szóval minden a legnagyobb rendben.

Az elnöki párt (LREM) alighanem az egyetlen politikai párt a történelemben, amely tulajdonképpen a szó szoros értelmében sosem létezett: a különböző képviselői helyekről a Macron-startup HR-esei döntöttek a beküldött önéletrajzok és egy hűségnyilatkozat alapján (nem tréfálunk). A választási győzelem után pedig olyan statútumot fogadtatott el a párt vezetése, amely teljesen kiveszi az ügyek intézését a párttagok kezéből. Nekünk ez a párt sem fog különösebben hiányozni: mi csak csodálkozni tudunk azokon az embereken, akik egy végletekig perszonifikált mozgalomban gondolták megújítani a politikát.

Egy tavasszal megjelent, érdekes könyv talán megvilágítja, miért e sietség? Mire fel ez az elképesztő arrogancia? „Macron társadalmi bázisának vékonysága valójában nem akadálya „reformista” ambícióinak. Éppen ellenkezőleg: a mögötte álló, új társadalmi blokk gyöngesége kényszeríti rá, hogy villámgyorsan, erőből cselekedjen. Nagyon is könnyen elképzelhető, hogy a munka törvénykönyve után a kormány támadást fog intézni a társadalombiztosítás és a nyugdíj-rendszer ellen, vagy éppen a közszolgáltatások és az ottani munkahelyek kerülnek célkeresztbe, hiszen a végső cél nem más, mint a francia kapitalizmus gyors és teljes átalakítása a neoliberális modell irányában”.

Igaz, ami igaz, a Macron megválasztását kísérő optimista hangulatnak bizony vége van: a tánc még egy nyáron át sem tartott. Magyarországon talán nem köztudott tény, de Franciaország, legalábbis a közéletét illetően, igen rosszkedvű ország, a „déclinisme” (az ország hanyatlásán való lamentálás) nemzeti sport tulajdonképpen már évtizedek óta. A hanyatlás felelősei általában és többé-kevésbé ebben a sorrendben: a bevándorlók, újabban a menekültek, az iszlám, az arabok, a szakszervezetek, a francia „szociális mozdulatlanság” erői és mindezek ideológiai felépítménye, az islamo-gauchiste (iszlamista-baloldali) értelmiség. Ez a Soros-gárda helyi megfelelője noha természetesen állami propagandának nem állnak célkeresztjében, inkább ők a nagy francia Kulturkampf egyik “frontja”.

Ma már minden politikai megfigyelő arról beszél, hogy Macron gyors hanyatlása „előre látható volt” – azaz: senki sem látta előre. Vagyis azok bizonyosan nem, akik a leghangosabban ünnepelték, és bizony a médiákban igencsak elősegítették a győzelmét.

A Macron-program sok tekintetben a lehető legkoherensebb volt a kezdetek kezdetétől: célja a francia szociális modell átalakítása, a neoliberális reformok révén a jóléti állam leépítése.

Aligha véletlenül az új elnök a kegyelmi időszakát használta fel, hogy az egyik legkeményebb ügybe vágjon bele: a munka törvénykönyvének átírásába, amely már az előző kormány alatt is milliókat vitt ki hónapokon keresztül az utcákra. Kevésbé bátor és még kevésbé demokratikus elkötelezettségről tanúskodik, hogy Macron ezt rendeletekkel, tehát a parlamenti vitát megkerülve fogadtatta el, ráadásul augusztusban, a nyári szabadságok idején.

A reform iránya semmiféle kételyt nem hagy maga után: a munkaadók jogainak, lehetőségeinek növelése, az elbocsátások megkönnyítése, a szakszervezeti, munkavállalói jogok csorbítása. Ahogy a legnagyobb szakszervezet, a CGT fogalmazott : ez egyértelmű, nyílt hadüzenet. (Csak pár kisebb szakszervezet – SUD, FSU – támogatja a CGT mellett a tiltakozásokat, a másik két nagy föderáció – CFDT, FO – ellenzi ugyan a rendeleteket, de nem vonul az utcára, nem támogatja sztrájkokat.)

Mindenesetre szeptember vége óta több tüntetésre is sor került az ország minden városában. A tiltakozások nem állnak meg, most már úgy hírlik, hogy az FO is hajlandó lesz csatlakozni, amely vezetőinek viselkedése eddig is nehezen volt érthető: 2016 tavaszán utcára vonultak egy ennél jóval kevésbé radikális munkaügyi reform ellenében…Állítólag a CFDT bázis is igen elégedetlen a szakszervezet vezetőségének szintén kevéssé érthető politikájával.

A tiltakozások sikere meglehetősen relatív volt: nem kevés embert vittek az utcára (a baloldali politikus, Mélenchon demonstrációján is több tízezren voltak), de nyoma sincs a 2016-os hangulatnak. A párizsi tömegközlekedés (RATP) és a vasút (SNCF) sztrájkjai őszintén szólva szinte észrevehetetlenek voltak a lakosság számára, a 2016-as nagy fegyver, a finomítók blokádját pedig megtörte a rohamrendőrség. Ehhez hozzájárul a médiák elképesztő elfogultsága: a CGT-t nagyjából úgy kezelik, mint egy terrorszervezetet, ha egy sztrájkoló munkás szóhoz jut egy riportban, akkor hiába próbál szakszervezeti, munkavállalói jogokról beszélni, az első kérdés mindig az: “jó, jó, de támogatja Ön a blokádokat, útlezárásokat?” Nem, nem, mi mindannyian kiscicák vagyunk.  

Most nagyon nehéz elképzelni, hogy mindettől meghátrálna a kormány: a dolgok legfontosabb hozadéka leginkább az, amelyről fentebb szóltunk. Macronra kezd ráégni, hogy “a gazdagok elnöke”, uralmára pedig, hogy elég egyértelmű osztályuralom. A médiák szerepe is egyre egyértelműbb igen sok francia számára. 

Tisztul a kép és ezt nem szabad lebecsülni.    

Végül is a mostani, ki tudja hanyadik reform a médiák által a franciák fejébe vert ideológiának a sokadik gyakorlatba ültetése: könnyítsük meg az elbocsátásokat, hogy ezáltal csökkenjen a munkanélküliség. Bizony igen sokszor el kell ezt ismételni az embereknek, hogy végre felfogják, hogy ez nem valamiféle keserű tréfa. Lehetne például növelni a vízbefulladások számát, hogy ezáltal mindenki tanuljon meg úszni, a közlekedési balesetekét, hogy az emberek figyelmesebben vezessenek, vagy éppen háborúkat indítani, hogy elősegítsük a béke ügyét.

Mondjuk ez utóbbit éppen művelik is.

Egyébként Franciaországban valami egészen elképesztő agymosás zajlik ebben a tekintetben: a nagy semmi hivatott szakértői, tenyérjósok, guruk és más közgazdászok-kommunikációs szakemberek-politikai újságírók, illetve a legrosszabbak, a politológusok könnyes szemmel írják le a francia népnek a helyzetet, amikor is egy-egy vállalattulajdonosnak álmatlan éjszakákat okoz, hogy egyszerűen nem tud úgy munkahelyeket teremteni, ha nem garantálják nekik a könnyű elbocsátások lehetőségét.

Ezek a komoly szakemberek úgy tűnik, meg vannak győződve arról, hogy úgy a legkönnyebb elkerülni egy jövőbéli sajnálatos elbocsátást, ha megkönnyítjük azt már most.

Nyilvánvaló hittételekkel nagyon nehéz vitatkozni, hiszen egyszerűen nem fog rajtuk a valóság: ez az utóbbi két évtized nagyjából századik munkaügyi reformja az országban (utánanéztünk: ez 2000 óta a 170. módosítása a munka törvénykönyvének…), melyek hatására egyre nőtt a határozott munkaidővel bíró munkahelyek száma, a különböző „gyakornoki” állások, romlottak a munkakörülmények, csorbultak a szakszervezeti jogok és így tovább. Egy dolog nem változott: nem csökkent a munkanélküliség.

Noha a Neoliberális Egyház papjai nem nagyon látszanak tudomást venni róla, a munkanélküliség csökkentése inkább függ egy ország gazdaságának aktivitásától, mint csupán „a munkaerő költségétől”. Azaz valódi konjunktúra kell hozzá, nem a munkavállalói jogokat csorbító törvényhozási aktusok.

A legszebb az egészben, hogy miután hónapokig hallgattuk, hogy a munka törvénykönyvének megváltoztatása „valódi hadüzenetet jelent a tömeges munkanélküliségnek”, most, miután elfogadták a rendeleteket, a kormány munkaügyi minisztere közli, hogy „ezek nem jelentenek varázsszert a munkanélküliség ellen”. A kutyafáját. Ezek itt hónapokig hazudoztak az istenadta népnek?

Még az is lehet. Az meg még inkább lehet, hogy „ez csak az első lépés, amitől nem kell csodákat várni”. Már a Medef (az elsősorban nagyvállalati érdekképviselet) elnöke is arról beszél, hogy az érvénybe lépett új rendeletektől „nem lehet várni tömeges állásteremtést”.

Ah bon?

Lassan a 2018-as költségvetés elfogadása is aktuális lesz, amelyben az elnök két ígéretét kellene összeegyeztetni: csökkenteni a hiányt és mérsékelni az adókat. Az egyetlen megoldásként kínálkozó kiadáscsökkentés vesztesei az első hírek szerint a lakás- és a munkahely-támogatások, illetve a társadalombiztosítás lesznek, ez szintén igen beszédes ideológiai választásnak tűnik.

Mint ahogy az is, hogy Macron az adócsökkentésen elsősorban a vagyonadó eltörlését, illetve a vállalati terhek mérséklését érti. Az első ajándék Macron legfontosabb bázisának, a felső középosztálynak, míg az utóbbival több évtizede minden kormány megpróbálkozik (legutóbb Hollande adott több tízmillárdnyi „fiskális ajándékot” a vállalatoknak, járulékcsökkentés formájában). Azzal az ideológiával, hogy ezáltal a cégek többet fognak befektetni, azaz csökkenni fog a munkanélküliség. Eddig még ettől sosem csökkent. A fejlett világ egyik legegyenlőtlenebb iskolarendszerében (azaz amelyik leginkább növeli a meglevő társadalmi egyenlőtlenségeket) Macron bevezetné a felvételi vizsgákat az egyetemekre: a meritokrácia névében. De nem is folytatjuk.

Macron „csodagyerek” imázsa egyébként külpolitikai téren is eléggé repedezik. „Európa újjáalapítása” nem nagyon akar beindulni, a végül nyilvánosságra hozott nagy terv pedig olyan forradalmian új, sosem hallott gondolatokat tartalmaz, mint a kétsebességes Európa, a közös pénzügyminiszteri poszt, a közös védelmi politika és így tovább… Macron legutóbbi kelet-európai turnéja az ún. „kiküldött munkavállalók” ügyének rendezésére nagyon-nagyon finoman fogalmazva is mérsékelt sikert aratott. Csak zárójelben egy kishír: a [„kiküldött dolgozók ügyében] a megállapodás eléréséért a francia vezetés eltekint a jogállamiság érvényesülését vagy a magyar menekültpolitikát számon kérő további szigorú nyilatkozatoktól”.

A tánti után Macron is csalódást okoz a mindenre kész magyar ballib erőinknek.

Senki nem tudja olyan keményen megszorítani Trump kezét, mint a francia elnök, de ez nem akadályozta meg, hogy találkozójuk után pár nappal az Egyesült Államok úgy kilépjen párizsi globális klímaegyezményből, mint ha mi sem történt volna. Az egészen elképesztően monarchikus körülmények között, a volt királyi palotában, Versailles-ban fogadott Putyin látogatása (csikorogtak is a republikánus fogak rendesen, egyébként Putyin látogatását egy Nagy Péterről szóló kiállítás megnyitásával kötötték össze…szimbólumnak kicsit erős, ahogy mondani szokás) biztosan igen „konstruktív” volt, noha semmilyen gyakorlati eredményt sem hozott.

De a lényeg nem is ez. Hiszen vajon a „modernitás” diadalának tarthatjuk-e a „munkaadók” (lánykori nevükön a tőkések) legklasszikusabb, legkeményebb és végső soron legtradicionálisabb követeléseinek megvalósítását? Mondjuk azt, hogy a szakszervezeteket igyekeznek kiszorítani a vállalati érdekegyeztetésből, azaz abból a folyamatból, ahol eldőlnek a bérek, a munkakörülmények, a munkaidő. Komolyan azt kívánják elhitetni mindenkivel, hogy a progresszió nagy diadala a szociális állam leépítése? Ez valójában nem progresszió, hanem visszatérés a XIX. századi kapitalizmus világához. A Macron-féle jövő kétségkívül különbözik a mától, de talán a tegnaptól is – ellenben a tegnapelőttre nagyon hasonlít.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy Macron nem a francia szociális, politikai, társadalmi modell válságának a megoldása, hanem maga is a válság része. Válságtünet. Győzelme is válságtünet volt, az általa megtestesített modern bonapartizmus pedig alighanem hosszú távon csak növelni fogja a bajt. Kevesen szólnak róla, de Franciaországban is megvalósult a „centrális erőtér”: az elnök a parlamenti abszolút többségére támaszkodva óriási hatalommal bír, a parlament szerepe amúgy is formális, az ellenzék igen gyenge és főleg: ideológiailag a lehető legmegosztottabb. A szociális konfliktusok kifutásának aligha lehet terepe ez a képviseleti rendszer. Miközben a politikai ellentétek nem csökkennek, sőt.

Nagyon nem látszik, hogy mi lehet mindennek az alternatívája, vagy éppen mi jöhet Macron után. A szocialistákat atomizálta, de még az is lehet, hogy egyszerűen elsöpörte, a 2016-os tiltakozási hullám. Le Pen kínlódik, leginkább attól, hogy semmi szükség személyesen éppen őrá, ahhoz, hogy a fasizmus terjedjen. A jobboldal kénytelen beismerni, hogy tulajdonképpen Macron úgy kormányoz, ahogy ők szerették volna, csak sosem merték (a Le Figaro ünnepli a Macron személyében végre hatalomra került „liberális jobboldalt”…); Mélenchon pedig egyre inkább valamiféle hisztérikus franko-francia republikanizmusba menekül, amivel persze többet árt, mint használ.

A nyílt osztályuralom, a hatalmon levők arroganciája, a versailles-i propaganda, ennek az egész helyzetnek a végtelenül megalázó jellege aligha hagy kétséget afelől, hogy valami történni fog. A Macron által megtestesített autoritárius-neoliberális alternatíva ösztönszerűen váltja ki az ellenállás radikálisabb formáit.

És hogy abból mi lesz? Na, ez az igazi kérdés.

Balázs Gábor

 

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Olvass tovább!