Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Macron és a nemzeti együttműködés új rendszere Franciaországban

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 3 éves.

Az 1958 óta fennálló V. Köztársaság legfurább parlamenti választása zajlik épp Franciaországban: nyertes még soha nem kapott ilyen kevés szavazatot, mint múlt vasárnap Emmanuel Macron pártja, mégis a legelsöprőbb győzelmet arathatja jövő vasárnap. A Nemzetgyűlés új tagjainak kiválasztásában a francia választók fele sem kívánt részt venni, és kicsi a valószínűsége, hogy egy hét alatt a tendencia nagyot fordulna. De minél nagyobbat tarol a Macron-cunami június 18-án, annál nagyobb hiba lenne azt feltételezni, hogy a parlamenti erőviszonyok leképezik az elnök társadalmi támogatottságát.

candidats.jpg

Macron pártjának jelöltjei május 13-án Párizsban; fotó: AudreyDufeuSchubert sur Twitter, forrás: Médiapart

Terminátor cukorlábakon

A következő hetek eufóriája, Macron remek hazai és külföldi sajtója és az újdonságra kiéhezett európai közvélemény lelkesedése bizonyára feledteti, amit jó, ha az új francia elnök észben tart, még akkor is, ha a hivatalos kommunikáció máris a világmegváltó győzelemről szól: sosem állt még ekkora törvényhozói hatalom egy olyan politikus rendelkezésére az V. Köztársaságban, akinek effektív támogatottsága ennyire törékeny lett volna.

Emmanuel Macron újdonsült pártja (La République en marche, LRM) és jobbközép szövetségese (MoDem) vasárnap a szavazatok 32 százalékát szerezték meg; ez alig 6,4 millió voksot jelent (a névjegyzékben szereplők 14,3 százalékát), mindazonáltal a projekciók szerint jövő vasárnap a Nemzetgyűlés 577 széke közül 415-455 lehet az övék.

Ehhez képest a 2012-ben nyertes Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS) az első fordulóban a szavazatok 39,86 százalékát gyűjtötte be, és ez a 10,4 millió voks, majd a második fordulóban újabb több mint egymillió összesen 280 helyhez volt elég a parlament alsó házában öt éve.

Európa legmegnyerőbben parolázó államfője egy olyan formáció révén uralhatja a parlamentet, amely május 8-án alakult párttá Macron tavaly alapított mozgalmából. Annyira új, hogy még nevének helyesírása is ingadozik, de alapító kongresszusára is csak júliusban kerül majd sor. Ez a „párt”, amely már ismert, főleg volt szocialista politikusok mellett rengeteg új arcot juttathat a parlamentbe, gyakran néhány nap alatt válogatta ki jelöltjeit. Sorsukról egy „központi bizottság” döntött, gyakran csupán egy dosszié és egy beszélgetés nyomán, amely nem egyszer telefonon zajlott.

A francia politikai élet megújítására készülő Macron bázisa elsősorban egy olyan politikai erő, amelynek legfőbb közös pontja a vezér projektjében való hit, és amelynek mondjuk 400 fős parlamenti frakcióját gyakorlott, Macron-kompatibilis politikusok irányítják majd a parlamenti útvesztőben. De közben egy olyan is, ahol egyes leendő képviselők, sőt egy miniszter ellen is előzetes nyomozás folyik (a büntetlen előéletet garantáló dokumentumot sem sikerült mindenkitől bekérni), másokról pedig csak nemrég derült ki, hogy melegházasság ellenesek vagy nyíltan homofóbok, miközben Macron az LMBTQ-polgárok jogegyenlőségének megerősítésére készül.

Ez persze csak néhány embert érint a több száz fős kontingensből, de jelzi, hogy amikor a kormányszóvivő arról beszél, hogy ez a többség maga az „egybeforró Franciaország, amelyet Emmanuel Macron alakja testesít meg”, és amelyet „már nem szabdal át a politikai pártok szervezete” – akkor egyfajta francia NER-t vázol fel, ahol a politikai nézetkülönbségek marginalizálódnak a végrehajtó hatalomnak alárendelt törvényhozásban, és ahol a politikai programot kizárólag az elnök diktálja.

szazalek-banner-anim2.gif

Iratkozz fel hírlevelünkre:

Kövess minket Facebookon:

De mielőtt ennyire előre szaladnánk, érdemes sorra venni, minek is köszönheti a rekordfiatal elnök e rekordgyőzelmet. Elsősorban a francia politikai és választási rendszernek – ahogy arról már írtunk a Mércén -, ami a Macron-lufi kipukkanása esetén az intézményes berendezkedést, elsősorban a köztársasági elnöki funkció túlsúlyos, központi szerepét is megkérdőjelezheti.

A vasárnap szerzett 32 százalék nagyjából hozta a papírformát, a kétfordulós, többségi választási rendszer és a rekordalacsony részvétel egyaránt a legtöbb körzetben élen végző, elnöki többséget segítette.

Miközben átlagosan 14 jelölt indult egy körzetben, a 2012-höz képest 8 pontot zuhanó részvétel (48,71%), ezúttal mindenkinek betette a kaput: a legtöbb esetben csak az automatikusan kvalifikált első és második helyezett rúghat labdába június 18-án, a többiek a továbbjutáshoz szükséges kb. 25%-os küszöb alatt maradtak. Akik mégis elmentek voksolni, elsősorban Macront támogatták, a régi erők maradványait pedig igyekeztek kisöpörni. (Alább a Le Monde ábrája érzékelteti, mennyire másképp alakulna a Nemzetgyűlés összetétele egy arányos választási rendszerben, amelynek bevezetését amúgy Macron is tervezi. Az LRM-MoDem csak relatív többségre tenne szert összesen 186 képviselővel, a jobb és jobbközép 124-re, a szélsőjobb 85-re stb.) 

A Szocialista Párt a sír szélén, Mélenchon mozgalma félsiker, a jobboldal süllyedőben

aranyos.PNG

A választók több mint felének távolmaradása minden más politikai erő számára végzetes volt, de a hétvége legnagyobb vesztese egyértelműen a baloldal, amelynek összes képviselője nem biztos, hogy eléri az 50 főt, azaz a Nemzetgyűlés székeinek tizedét sem.

A Szocialista Párt bukása akkora, hogy kinn és benn is a formáció eltűnését jósolják. Jelenleg, a zöldekkel és kisebb szatellitjeikkel maximum 30 szék megmentéséért küzdenek, ami ugyan nem teljesen példátlan, 1993-ban ugyanis a szocialista frakció nem érte el a 60 főt. Öt évvel később mégis ők nyerték a választásokat, élükön Lionel Jospinnel, és az ún. plurális baloldallal, a zöldek, kommunisták és más balközép csoportok összefogásával.

Valami ilyesmi most sem ártott volna, de a PS-ben belüli ideológiai zűrzavar, megosztottság és stratégiai tanácstalanság, amelynek végjátékát az Hollande-Valls duó vezényelte le, ma magával rántja a teljes baloldalt. Június 11-én eddig a mai PS születését ünnepelték, de könnyen lehet, hogy ezentúl ez a dátum lesz az 1971-es Épinay-kongresszuson hatalomra jutó a François Mitterrand nevével fémjelzett, egyesült baloldal gyásznapja is.

A vasárnapi cunami elsősorban azokat kímélte meg, paradox módon még akkor is, ha központi szerepet játszottak a PS-kormány kudarcában, akik ellen Macronék kegyesen nem indítottak jelöltet. Így a Macron-kompatibilis munkaügyi és egészségügyi miniszter asszonyokon kívül minden volt szocialista és zöld kormánytag elesett, a párt főtitkára egy megalázó negyedik hellyel távozhat 27 évnyi képviselősködés után, a szocialisták történelmi bástyái is romokban – talpon maradt viszont Manuel Valls, ex-kormányfő.

A baloldal radikálisabb térfelén Jean-Luc Mélenchon mozgalma, a France Insoumise (FI) ugyan örülhetett annak, hogy százalékos eredményét (11%) tekintve épp a szocik előtt végez, és növekedni tudott 2012 óta. De Mélenchon áprilisi remek 19,5 százaléka vasárnap alig több mint a felére zsugorodott, azaz a 15 fős frakcióért is keményen meg kell küzdeni. Eközben a pártvezér végleg összeveszett eddigi koalíciós partnerével, a kommunistákkal, akikkel együtt is csak 8-18 jelöltre számíthatnak a jóslatok szerint.

Mélenchon hiába hirdette tegnapi beszédében, hogy az FI a „jövő humanista ellenzékének” letéteményese, a Macron tervei között szereplő neoliberális munkareform „első számú ellenzéke”, amelyre kötelesség szavazni jövő vasárnap. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a saját személyére és az elnökválasztásra kihegyezett mozgalomépítés, relatív sikerei ellenére is elégtelen válasz a mai kihívásokra. Ahogy az is, hogy a korábban magát köztársasági elnökként, majd kormányfőként elképzelő Mélenchon nem alkalmas rá, hogy közreműködjön egy teljesen széttöredezett tábor újjáépítésében és kollektív stratégiák előmozdításában.

A dialógusra jóval nyitottabbnak tűnhetett Benoît Hamon, a szocialisták pórul járt köztársasági elnökjelöltje, aki most vasárnap sem volt szerencsés. A baloldalon uralkodó káoszt, a mégoly jóindulatú egók légüres térben zajló csatáját jól érzékelteti, hogy bár Hamon több körzetben is támogatott kommunista, zöld vagy FI-jelölteket, olykor saját párttársai ellenében is, ellene két radbal is indult – a PS balos szárnyának vezetője pedig 80 szavazattal maradt le a továbbjutásról.

Jobboldalon történelmi vereséget szenvednek a konzervatívok (Les Républicains, LR) és szatelitjeik, akik így 70-110 képviselői helyet remélhetnek, az eddigi 226 helyett.

Az elégtelennek ítélt elnökválasztási szereplés után belső válságba süppedt Nemzeti Front (Front National, FN) még a vártál is rosszabbul teljesített, és a megszerzett 13,2 százalékkal elillant a saját frakció reménye, a jelenlegi 2 képviselői hely mellé max. újabb nyolc jöhet be. Ami persze már rengeteg lenne, de úgy tűnik, Marine Le Pen kék hulláma megtört, nemcsak a stratégiával vannak gondok, de az új pártokhoz képest mintha a Front is inkább lenne a „régi világ” része, mint a változás eszköze.

A Macron lábai előtt összeomló pártrendszer

A „régi világot” – amelynek felidézése nélkül nem könnyű megérteni a mai helyzetet – nagyon-nagyon leegyszerűsítve elképzelhetjük úgy, mint egy folyamatosan jobbra tolódó politikai játékteret, ahol a szociológiai és ideológiai szempontból is beszűkülő mezőny már csak a szélsőjobbtól merít inspirációt. A Nemzeti Front szlogenjeit is lenyúló Nicolas Sarkozytől, a népszerűtlen reformjait rendeleti úton átnyomó és a tüntetéseket a szükségállapotra hivatkozva korlátozó Hollande-ig.

Illúzió lenne azt hinni, hogy ezt a világot Macron győzte le, inkább csak épp a legjobb pillanatban omlott össze a fiatal politikus előretörő ambíciója előtt.

Persze nem szeretnénk lebecsülni Macron taktikai érdemeit, de személye inkább volt katalizátora, siettetője az összeomlásnak, amelyet a nagy pártok súlyos, évek óta húzódó válságai okoztak, és amelyet a váltógazdaság eddig úgy-ahogy elfedett.

A konzervatívok két legfőbb mételyét kiválóan megtestesítette minden idők legtragikomikusabb jelöltje, François Fillon, aki egy elveszíthetetlennek vélt választást bukott el. Az egyik gond a pártvezetést behálózó korrupció, amelynek eddig ide-oda dugdosott időzített bombái folyamatosan robbannak az utóbbi években – feltehetően azért, mert ellenzékből már nem sikerül eltusolni az afférokat. A másik gond a szélsőjobbal való kokettálás, amelynek ellentmondásai sokáig a tábor szélesítését szolgálták: a gazdasági program veszteseit elsősorban az identitásra fókuszáló, megosztó témák és a sovén, heteró, fehér felsőbbrendűséget igazoló szólamok, intézkedések voltak hivatottak mozgósítani és kárpótolni. Fillon ezekből mutatott be egy még saját párttársai számára is riasztó csomagot, és ez az a törésvonal, „szélsőségesek” és „mérsékeltek” között, amelynek mentén Emmanuel Macron együttműködésre bírhatja a Republikánusok egy részét; hosszabb távon akár a pártszakadás is elképzelhető.

A szocialista pártot emésztő kórt már fentebb leírtuk: ötévnyi kormányzás után mindenki számára nyilvánvaló, hogy semmi szükség egy olyan pártra, amely alkalmasint más kulturális kódokkal, de a lényeget tekintve ugyanazzal a gazdasági és ideológiai programmal üzemel. A François Hollande által „szociáldemokratának” nevezett vonal, amely ma a PS nem egyetlen, de domináns irányzata, elszalasztotta a lehetőséget, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalanságait fenntartó struktúrákat átalakítsa (vagy legalább megpróbálja).

Nem azért került a szakadék szélére, mert Franciaországban ne lenne igény a szocializmusra, hanem azért, mert mindazok, akik 17 évnyi konzervatív elnökség (és 10 évnyi konzervatív kormányzás) után azt várták, hogy mély változások jönnek többek között az adópolitikában, a környezetvédelemben, a bankrendszerben vagy mondjuk a rasszizmus elleni küzdelemben, hoppon maradtak. Ehelyett, különösen a mandátum második felében, az Hollande-Valls duó neoliberális-autoriter fordulata a dolgozók jogainak visszavágása mellett, a demokratikus és emberi jogokat is megcsúfoló politikákba torkollt, a mélyponton olyan szélsőjobbos ötletekért lobbizva, mint a terrorizmus miatt elítéltek állampolgárságtól való megfosztása.

A rég várt Nagy Reformátor

Mindezt azért fontos újra leírni, mert Emmanuel Macron és csatarendbe állított pártja nagyjából épp ezt a neoliberális vonalat vinné tovább, és az elnök akár rendeleti úton is kész megvalósítani azokat a reformokat – a munkajog, a nyugdíjrendszer, a társadalombiztosítás stb. területén – amelyekkel kapcsolatban a lényegében megbukott szocialista kormányban ő képviselte a legszélsőségesebb opciót.

Macrontól sokan azt várják Franciaországban és a határokon kívül, hogy „végre megreformálja” az évtizedek óta renitenskedő országot. Angela Merkel Twitteren is gratulált „pártja nagy sikeréhez az első fordulóban”, ahol szerinte a „reformra szavaztak”. Az ilyen drukkerek nyilván úgy találják majd, hogy a metódus meggyőző, hiszen gyors és hatékony lehet.

Végy egy fiatal, roppant ambiciózus fiatalembert, aki rövid, de tartalmas karrierje során közhivatalnokként és bankárként is kiváló kapcsolatokat épített a gazdasági, média- és politikai elit számos szereplőjével. Építtess köré mozgalmat, amely elvileg mindenki számára nyitott, aki egyetért a gazdasági ideológiával és a liberális értékrenddel, nem utolsósorban azért, mert a program is csak a választás finisében és nagy vonalakban születik meg. (Macron szerint a program amúgy is feleslegesen béklyózza meg a politikát, ahol elsősorban víziókra van szükség.)

A vadiúj párt „ideológiai koherenciáját” Macron kissé messianisztikus figurája garantálja. A képviselők leendő hatalmukat nem egy valódi pártszervezetnek, még csak nem is annyira a népnek köszönhetik, hanem elsősorban a vezér sikerének. Az eljárás kezes és simulékony törvényhozást ígér, és akkor még nem is szóltunk azokról a konzervatív és szocialista képviselőkről, akik nyíltan vagy diszkrétebben már jelezték, hogy szívesen együttműködnek a kormánnyal, amelynek vezetője és gazdaságpolitikusai jobboldaliak.

Múlt hétfőn látott napvilágot a vártnál is meredekebbnek ígérkező munkaügyi reform tervezete: a kormány már a nyáron nekimegy a dolgozók jogait védő utolsó gátaknak is (pl. a bérek, a munkaidő, a vállalati szintre helyezett egyeztetések vagy a munkajogi perekben kiszabható büntetés korlátozása terén).

A hivatalos bejelentések többek között a szülési szabadság kedvezményeinek kiterjesztésére, a politikai élet „moralizációjára” és a terrorizmus elleni harccal kapcsolatos ötletekre vonatkoznak – ennek részeként a szükségállapot normalizálását tervezi a kormány, törvénybe foglalva egyes, erősen jogkorlátozó és autoriter intézkedéseket. A volt szocialista belügyminiszter pedig  jelezte, hogy a migrációs kérdést elsősorban rendvédelmi és adminisztratív eszközökkel próbálja majd kezelni: több rendőr Calais-ba, a csempészhálózatok leleplezése, a más országban már menekültkérelmet beadók visszatoloncolása.

Ahogy mondani szokás, a kampányidőszak optimális tematizációja elsősorban a legfőbb rivális, azaz a jobboldal szavazóit célozta meg – kérdés, hogy hosszabb távon marad-e bármi Macron liberális politikai értékeiből.

Az utcára szorul az ellenzék?

Az áramvonalas úthenger üzemmód talán feledteti, hogy az a folyamat, amelyet egy fiatal, és ezért nem is túl jól ismert vezér karizmája vezérel, azzal kezdődött, hogy a szavazók 24 százaléka egy olyan politikusra voksolt, aki a közvéleménykutatások szerint a legesélyesebb volt arra, hogy megállítsa a szélsőjobbot. A rá szavazók majdnem fele jobb híján döntött mellette, többségük pedig úgy gondolta, hogy Macron megválasztása esetén sem fog javulni helyzete.

A nagy félreértés tehát az elmúlt hetek diadalmenetét követően az lenne, ha elhinnénk, hogy mindez valóban biankó csekket ad az elnök kezébe. Nem utolsósorban azoknak a reformoknak végrehajtására, amelyeknek szoftabb verziói ellen milliók mentek utcára az elmúlt 2 év során.

Kérdés, hogy parlamenti képviselet hiányában, mindazok, akik ellenzik a tervezett átalakításokat, milyen eszközökkel lesznek képesek fellépni érdekeik védelmében. Az Hollande-féle munkajogi reform ellen létrejött mozgalomnak nem sikerült meghátrálásra bírnia a szocialista kormányt, és tömeges, kitartó sztrájkok nélkül feltehetően Macron ellenében is kudarcra lenne ítélve.

Masszív sztrájkokban gondolkozni jelenleg teljesen szürreálisnak tűnik, de a már emlegetett kilencvenes években, amikor a baloldali képviselők csak néhány tucatnyian voltak a parlamentben, egész pontosan 1995 őszén bontakozott ki a 68-as időszak utáni legizmosabb francia sztrájk, amelynek nyomására a néhány hónapja kormányzó, konzervatív Alain Juppé kénytelen volt visszavonni nyugdíjreformjának főbb pontjait. Olykor akadnak ilyen meglepetések is.   

Dobsi Viktória