Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Macron mint a neoliberalizmus legfelsőbb foka

Ez a cikk több mint 3 éves.

Végeredményében a magunk baloldali szempontjából egyetlen igazi reményt fűzhetünk a Macron-féle polgárkirálysághoz: azt, hogy a lepel lehull, a rendszer természete oly láthatóvá válik, mint még soha. Igen, a tőke uralkodik.

macron_1.jpg

Ma már látszik, hogy az ún. neoliberalizmust talán nem is politikai-ideológia tartalma és gyakorlata definiálja a leginkább, hanem egy viszonylag egyszerű tény: ez a minden korláttól megszabadult tőke uralmának korszaka.

Ennek politikai felépítménye kezdetben a kemény jobboldal volt (főleg az angolszász országokban: Reagan, Thatcher), majd a politikai váltógazdaság logikájának megfelelően, no meg azért, mert ez a kemény jobboldal, túl azon, hogy irgalmatlan kuplerájt hagyott maga után mindenfelé, mélységes undort keltett egy idő után, jött a „megújult baloldal”. A „harmadik út”, a Neue Mitte, a szociálliberalizmus, azaz a neoliberalizmus rendszerré válása: ha jól emlékszünk, maga Thatcher mondta, hogy legnagyobb győzelme a New Labour és Tony Blair volt. Mi lehet nagyobb diadal annál, mint hogy a legnagyobb ellenfeleink veszik át elveinket és gyakorlatunkat? Ezzel vált a neoliberalizmus valóban korszellemé és persze uralkodó gyakorlattá.

Mára a szociálliberalizmus után nem maradt más, csak por és hamu.

A nagy baloldali pártok vagy annyira meggyöngültek, hogy képtelenek egyedül választást nyerni, vagy egyenesen marginalizálódtak – még Corbyn Labourjének ellenpéldája is ezt igazolja: a párt élesen balra fordult, ezzel tudta megállítani a hanyatlást. Végül is az utolsó utáni esély éppen a francia Szocialista Párt 2012-es győzelme volt: a bukás mérete, végtelen kisszerűsége és kínossága meg is mutatja, hogy milyen mély volt az illúzió és a félreértés, mely ezt a pártot és elképesztően üres, tehetségtelen vezető gárdáját egy pillanatra a hatalomba segítette.

Nem véletlen, hogy az Hollande/Valls szociálliberális-rendpárti évek igen csúnyán érnek véget. Jellemző a helyzetre, hogy a volt miniszterelnök Manuel Valls egy radikális baloldali jelöltnővel, Farida Amranival került szembe a parlamenti választások második fordulójában. A hölgyet támogatta a baloldal jó része, míg Vallst a választókörzet jobboldali polgármesterei (Macron, ha nem is támogatta, de nem indított ellene jelöltet), és például Serge Dassault, jobboldali szenátor, fegyvergyáros, a keményen konzervatív Le Figaro napilap tulajdonosa, egyébként számtalan jogilag is igen kétes ügy főszereplője… A volt miniszterelnök végül centikkel futott be, ma már persze az „elnöki többség” büszke tagja – bár ellenfele csalás miatt fellebbezett.

Másik oldalról a szociálliberalizmus bukásával párhuzamosan jött „a populista veszély” (jobb- és baloldali, mert a „politikai paletta két széle összeér”), nem maradt más megoldás, mint valamiféle nagykoalícióban folytatni a neoliberális politikákat.

Ennek különösen kifejlett változata az ún. új bonapartizmus. Hiszen aligha kérdéses: Emmanuel Macron a fennálló liberális rendszer embere, az „elitek utolsó kártyája”. Az újra divatba jött nagy marxista gondolkodó Antonio Gramsci írt a „bürokratikus cézarizmus” jelenségéről, azaz arról, hogy a gazdasági elit és a párthovatartozását eljelentéktelenítő politikai személyzet koalíciója veszi át a régi pártok szerepét a politikai életben. Azaz valamiféle „politika-mentes” centrum-kormányok jönnek létre: a Macron-jelenség pontosan ennek a legkiáltóbb példája.

Mindez annyiban is emlékeztet a régi bonapartizmusra (meg persze a gaulle-izmusra), hogy mély megvetéssel illeti a népképviselet szerveit. Macron ilyesmiket írogatott szenzációs könyvében: „a franciáknak elege van a törvényhozói fecsegésből (bavardage législatif)…mélyen hiszek benne, hogy a franciákat kevésbé érdekli a képviseletük, mint az, hogy mit teszünk. Azt kérik a politikusaiktól, hogy hatékonyak legyenek, ez minden”.

Voilà tout, amit a liberális demokrácia megmentője gondol a képviseleti rendszerről.

Bizonyos politikai folyamatok e centrum felemelkedésének kedveztek: a neoliberalizmus Franciaországba érkezése valósággal kettévágta mind a hagyományos mérsékelt jobboldalt, mind a hagyományos mérsékelt baloldalt. Mindkét oldalon voltak a nagy „reformnak” mind hívei, mind harcos ellenzői: a pártokon belül éppúgy, mint a választó bázisukban. (Lassan négy évtizede, hogy minden reform piacosítást, liberalizációt, deregulációt, a jóléti állam leépítését jelenti: szemantikai harc is dúl valamelyest, a jóléti állam védelmezői ebben a nyelvezetben mindig retrográdnak, a múlt védelmezőinek és így tovább tűnnek fel, a neoliberálisok a „modernnek”.)

Ennek következménye lett, hogy a neoliberális reformok Franciaországban sohasem valósultak meg a maguk teljességében és kiforrott formájukban. Juppé, Jospin, Raffarin, Villepin, Sarkozy, Hollande: mind a befejezetlen, sikertelen reformok szimbólumai maradtak.

Túl Emmanuel Macron vitathatatlan képességein, politikai érzékén, szerencséjén (aligha kétséges, hogy sok tekintetben „jókor volt jó helyen”: a legjobb pillanatban tűnt fel új emberként egy halódó politikai rendszerben) a dolog azért mégis csak rém bizarr. A franciák megválasztottak elnöknek, majd abszolút többséget adtak egy olyan ember kezébe, akinek szándékairól tulajdonképpen mit sem tudtak. Eric Hazan, a La Fabrique baloldali könyvkiadó vezetője írta vitriolos publicisztikájában még az elnökválasztás után, hogy a Macron-jelenség sok tekintetben hasonlít Jeff Koons 2016-os produkciójára.

Akkor az amerikai „művész” iszonyatos médiahátszéllel sikeresen hitette el Párizs döntéshozóival, majd (talán) a közönségével is, hogy a felfújható színes nyulak és az óriás cukor-malacok az avantgárd művészet csúcsai. Macron nem kisebb média-támogatással győzte meg a franciákat, hogy egy volt ENA (az elitképző főiskola)-növendék, a Rothschild-bankház befektetési bankárja, az Elysée-palota tanácsadója, gazdasági miniszter, a dúsgazdag párizsi VIII. kerület lakosa: forradalmár.

Macron egyenesen Révolution címmel írt könyvet, amelynek a komoly ideológiai tartalmáról a legjobban a könyv hátlapjáról tájékozódhatunk, amely a következő összefoglalást tartalmazza: Macron fényképét… Mindenesetre az igen sajátos „rendszerellenesség” (sokaknak eszébe is jutott a régi igazság: változtass meg mindent, hogy semmi se változzon…) az elnök mondanivalójának lényegi elemét jelentette.  A hatalmasok örök súgója, egyébként Macron híve, Jacques Attali mondta, hogy

„Macron nem a rendszer ellensége, hanem a legjobb terméke”.

Egyelőre a Macron-jelenség végtelen ürességével hódít – de hódít, és végül is ez az, ami számít. Az V. Köztársaság pártrendszere tehát a lehető leggyökeresebb átalakuláson megy éppen keresztül, de ez a lehető legkevésbé jár együtt a rendszer lényegének megváltozásával.

Az a gyanúnk, pontosan ez lehetett Emmanuel Macron (és a megválasztását elősegítők) szándéka.

szazalek-banner-anim2.gif

Iratkozz fel hírlevelünkre:

Kövess minket Facebookon:

Az ideológiai hovatartozását teljesen eljelentéktelenítő politikai garnitúra (ez már egy ideje így van, ki tudna különbséget tenni egy mérséklet baloldali és egy mérsékelt jobboldali politikus között, de most mindez bevallottá, nyílttá, felvállalttá válik) és a tőke koalíciója – mondtuk fentebb.

Ez az igazi jelentése a ”civileket a politikába” nevezetű Macron-programnak. Civileket, a felső középosztály tagjait, a sikereseket, és főleg-főleg: csak semmi politika! A döntések technikai jellegűvé válnak: pragmatizmus, hatékonyság, versenyképesség, racionalizáció.

Néha szinte az lehet az érzésünk, hogy Balzac polgárkirályságának a korában élünk: a liberális polgárság átvette a hatalmat, az állam élén az „ideológiamentes” technokrácia áll, élén a polgárkirállyal, Emmanuel Macronnal, aki személyében egyesíti egy tévé-evangelista, egy startup menedzser és egy monarcha összes jó tulajdonságát.

Már két hónapja elnök és még csak kétszer rendezett Versailles-ban pompázatos ünnepséget, egyelőre a végleges odaköltözése nem merült fel, szóval van remény.

Mondják, hogy Macron a „civil társadalomból” alkotta meg kormányának egy részét. Ez így van, de kicsit meglepő, hogy a francia civil társadalom csak TV-sztárokból, kiadók igazgatójából, magánfőiskolák vezetőiből és sztárorvosokból áll…A kormány listáját látva a szatirikus hetilap, a híres Le Canard enchaîné így kiáltott fel: „bande des énarchistes!” (az anarchista szó mintájára ferdített énarchistes, az elitképző főiskola, az ENA, volt diákjait jelenti).

Az új képviselők és az új Nemzetgyűlés karaktere éppolyan paradox, mint maga a Macron-jelenség, vagy az elnöki párt: az új francia politikai elit jóval fiatalabb (a képviselők átlagéletkora 54 évről 49 évre esett vissza), jóval több benne a nő (155-ről 223-ra nőtt a számuk), mint az előző ciklusban, azonban még kevésbé reprezentálja az alsóbb társadalmi osztályokat. Az elnöki párt, az LREM lényegében a sikeres, negyvenes felső vezetők, vállalkozók, ügyvédek, orvosok mozgalma, ez meg is látszik az új Nemzetgyűlés összetételén is.

A „káderek” (a felső vezetők) száma 134-ről 180-ra emelkedett, a vállalkozóké, orvosoké, ügyvédeké 74-ről 103-ra. Összesen 21 klasszikus alkalmazott van a francia törvényhozásban az 577 képviselő közül! Szociológiailag az új Nemzetgyűlés alig reprezentatívabb, mint a régi volt, a legfontosabb újdonság az, hogy 424 új képviselő van a törvényhozásban, sőt közülük 204 még helyi választott mandátummal sem bírt soha. Ez elsősorban a Macron-mozgalom érdeme (noha a radikális baloldal többsége is  kezdő képviselő), és ez is jól mutatja a jelenség kettős karakterét: új emberek – ugyanabból a felső középosztályból, mint a régiek.

A „Macron-cunami” okozta átrendeződés hátterében az ország fokozódó depolitizációja áll, amely egyáltalán nincs az új elnök és támogatói ellenére: nem csak a részvételi arányokról van szó, hanem arról, hogy tulajdonképpen egy olyan politikai elit került a hatalomra, amelynek az elveiről igen keveset tudtunk, és ami még aggasztóbb: ez a franciák jó részét ez igen kevéssé zavarta.

Nagyjából mindenki megértette, mondjuk így, a rendszer hívei között, hogy Macron tényleg az utolsó esély. Ennek érdekében, hogy kissé patetikusan fogalmazzunk, a francia polgárság (és ez azért még mindig valami) a legjobb erőit küldte a harcba.

Csak nehogy ez az emberi színjáték az elveszett illúziókkal végződjön.

Természetesen távolról sem igaz, hogy Franciaország „macronizált” lenne: a különböző részvételi arányok tragikusak, a választási rendszer hihetetlenül aránytalan, és az elnöki szisztéma megteszi a maga pszichológiai hatásait. De mégis: az ország, a választásra jogosultak nagyjából egy hatoda talán Macron valódi hívének tekinthető (az elnökválasztáson sokan nyilvánvalóan csak a „fasiszta veszély” ellen szavaztak Macronra, nem kevesen már az első fordulóban). Ez mégsem lehet csak a szociológiai felső középosztály, ez valami több annál.

Hiszen ennek a neoliberális-versenyképes-modernizáló-startupos-akineksikerültazélet centrumnak nagyon is van társadalmi bázisa. Macron Franciaországa persze nem a többség, de nagyon is létezik.

Ez az az osztály, amelynek fogalma sincs (vagy persze inkább nem akar tudni róla), hogy milyen reális következményei vannak az olyan értelmetlen absztrakciónak, mint „Európa”, „adósság”, „versenyképesség” stb. Ezekből a blődlikből ugyanis nagyon is valós társadalmi anomáliák következnek, de egoista centrumunkat ez mit sem érdekli: a legtöbb ami várható tőlük, az valamiféle moralizáló univerzalizmus, ahonnan a magas lóról kiosztják a „bezárkózókat”, az „elmaradottakat” és a „populistákat”.

Természetesen ez az osztály még az olyan helyeken sem jelent többséget, mint Franciaország. Uralkodik a társadalmi tőkéje és a kulturális hegemóniája révén – nem véletlen, hogy a médiák a természetes szócsöveik (és vice versa: ők a médiák kedvencei, a társadalom élcsapata, akik a „hátukon cipelik a lemaradókat”). Ez az osztály akkora zajt képes csapni a legnyomorultabb ügyeiben is, hogy alig hallani a többieket: a társadalom többségét.

Azonban nem csak ez a „tájékozott” osztály létezik a világon. Vannak teljesen másmilyen emberek: egyre többen, hiszen a neoliberalizmus következményei finoman szólva is kétarcúak. Ha termel is boldog alávetetteket, önmagukat alkalmazó vidám startuposokat, de egyre több az értelmetlen, lélekölő munkát végző diplomás rabszolga, a senkinek sem kellő művelt munkanélküli. Alig tagadhatóan generációs kérdés is mindez: egy egész generációnak változott meg két alapvető viszonyulása.

Viszonya a bérmunkához.

Viszonya a képviseleti demokráciához.

Egyre többen menekülnének a bérmunkától és akarnak „kormányozhatatlanná válni”.

És ezek az istenverte keményfejűek egyre többen lesznek.

A macronizmusnak,  a centrum uralomra jutásának végül is ez a paradoxona: kikristályosította az uralkodó osztály kontúrjait, de éppen ezáltal túl nyilvánvaló lesz a rendszer természete. Kilóg a kapitalista lóláb – ez mindenképpen meg fogja teremteni a maga, szintén egyre radikalizálódó ellenzékét.

Persze ha ez a főként fiatal radikalizálódó réteg nem teremt kapcsolatot a nép más rétegeivel – a munkásokkal, a munkanélküliekkel, „a bevándorlókkal” – alighanem nem fog semmi sem történni, legfeljebb felgyullad még pár utca. Ma már inkább egy radikális tömegmozgalom a kérdés: túl minden problémán, sok enyhén szólva nem tisztázott kérdésen, a rendszer egyre terjedő gyűlölete inkább optimistává kell, hogy tegyen minket.

Lehet, hogy Macron tényleg az utolsó kör. Hogy győzelme igazi pürrhoszi győzelem volt. Sőt, a pártrendszer igen örvendetes szétesése még azt is jelentheti, hogy ebben a kvázi egypártrendszerben végre egyértelművé válik a tény: nincs parlamentáris, pártbéli alternatíva. Hagyjuk ezt a rossz viccet a parlamentáris baloldalról.

Ennek vége.

A macronizmusnak, a centrum diadalának éppen az lehet a legnagyobb problémája, hogy… sikerrel járt. Elfoglalta a rendszert: a rendszeren belül nincs is alternatíva.

A helyzet azért is kétarcú, mert a francia elnök hatalma egyrészt jóval nagyobb az amerikai elnökénél, vagy a brit miniszterelnökénél. Másrészről, noha a most készülő reformok párhuzama talán leginkább a Schröder-féle Agenda 2010 lehet, azonban a francia politikai kultúra fényévekre van a Biedermeier német politikától: a „szociális konfliktusok” végeredményben nem a tárgyalóasztalnál dőlnek el, hanem legtöbbször a sztrájkokban és az utcán.

Amikor Macron meg fogja valósítani a programját, milliókat fog dühbe hozni: jön a nagy csata, a munkaviszonyok teljes megváltoztatása, az állam valódi megnyitása a tőke érdekeinek, a médiák és a centrum uralkodó osztályának örömujjongása és az egyre elkeseredettebb ellenállás mellett, a politikai-parlamentáris alternatíva hiánya és lehetetlensége, egy végtelenül perszonalizált bonapartista rendszer, melyet egyébként a „kerüljükelalegrosszabbat” ideológiája hozott létre, és amely végeredményében csak folytatja a rendőrállam kiépítését (legújabb nagy hír, hogy úgy szüntetik meg a rendkívüli állapotot, hogy beírják a rendes jogrendbe, azaz a rendkívüli állapot jogrendje többé nem lesz rendkívüli – ej, a jó öreg Agamben hogy örülhet)..

Azaz helyzet lesz, mondhatni szituáció, és nem lesz más, csak az utca.

Ha minden alternatív út bezáródik (és tulajdonképpen ez a „centrum” legfontosabb ideológiai mondanivalója: nincs választás), akkor előbb-utóbb valaminek történnie kell.

Történni is fog.

Balázs Gábor

A szöveg korábban megjelent, hosszabb változata itt olvasható.

Ez a cikk a Ti támogatásotok nélkül nem készült volna el.

A Kettős Mércét nem segítik oligarchák, pártok, nincs reklámbevétele nagy cégektől, a ti támogatásotoknak köszönhetően működik! Ez biztosítja a Mérce függetlenségét.

Kattints és támogasd havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal a Mércét, és támogatásoddal erősítsd meg a független médiát Magyarországon!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.