Túlvilágra várva: A magyar újbal lehetőségei

A magyar baloldal összeomlása a centrális erőtér összeomlását is jelenti. A marxista  baloldalnak válaszolnia kell arra a kérdésre, hogyan viszonyul a baloldal forradalmi hagyományához. A marxizmust lényegét tekintve demokratikus mozgalomként értelmezőkkel szemben azt állítom, hogy a marxizmus igazi lényege a forradalmi emancipáció. Bemutatom, hogy a kivárás  – (waiting for the afterlife) –  szerintem miért nem egy autentikus viszonyulás.

(Fotó: Csoszó Gabriella/Freedoc)

I’m bad luck baby, you know

Úgy vélem, a jelenlegi magyar baloldal egyik elterjedt álláspontja a marxizmus szocializmusként és nem kommunizmusként való értelmezése: bár tagadhatatlan és szerencsétlen tény, hogy Marx társszerzője volt egy Kommunista kiáltvány című műnek, de valójában szocialista volt. A szocialista értelmezés szerint bár Marx elutasította a szociáldemokráciát – azaz a kapitalizmus megszelídítését– de a marxizmus üzenete a demokrácia üzenete, és szerintük Marx elutasította a hatalom erőszakos megragadását, a proletárdiktatúrát, a termelési viszonyok erőszakos megváltoztatását, egyszóval mindazokat a dolgokat, amelyek a bolsevik kísérlet keretében a sajnálatos oroszországi eseményekhez vezettek. Szerintük ezeknek valójában semmi közük Marxhoz és a marxizmushoz, aki ennek ellenkezőjét állítja, az „aggasztó szellemi állapotban“ van és a baloldal végromlását akarja. A szocialista értelmezés szerint Marx valójában a demokratikus és parlamentáris eszközök híve volt, és ezeken keresztül törekedett a munkások életkörülményeinek apró lépésekben történő javítására. Nem csoda, hogy  szocialista értelmezés képviselői minden, a marxizmust a bolsevik kísérlettel kapcsolatba hozó kijelentést igaztalan vádaskodásnak tekintenek, hiszen feltételezik, hogy ahhoz, hogy ma valaki marxista legyen, el kell utasítani a népirtó rendszerekkel való közösségvállalást.

Cause oh how the other half lives

A szocialista marxizmus kimondatlanul feltételezi, hogy a szocialista intézkedések bevezetése a kapitalista viszonyok között lehetséges, a kapitalizmus meghaladását már a kapitalizmusban meg lehet kezdeni. Ez egy létező és tiszteletreméltó álláspont: Marx nézete szerint az egymást követő termelési viszonyok egyre növekvő mértékben segítik a termelőerők fejlesztését. Függetlenül attól, hogy forradalmi úton – mint Franciaországban –, vagy fokozatos változások nyomán – mint Angliában – jutott érvényre a kapitalizmus, és szorította ki a feudális termelési viszonyokat, a kapitalizmus egyszerűen hatékonyabb volt: a gyárban többet, gyorsabban és olcsóbban termelnek, mint a manufaktúrában vagy céhes műhelyben. Ebből az következik, hogy nincsen szükség feltétlenül forradalomra a termelési mód megváltoztatására: ha egyszer a gazdaság egy szereplője elkezd kapitalista módon termelni, a többiek hamarosan vagy maguk is átállnak erre, vagy kiszorulnak a piacról.

A szocialista marxizmus kimondatlan előfeltevése, hogy a kapitalizmusból az átmenet ugyanígy fog végbemenni, egyszerűen amiatt a szükségszerűség miatt, hogy a szocialista termelési mód hatékonyabb, mint a kapitalista. Ezzel az előfeltevéssel az a probléma, hogy még senki nem bizonyította, és a létező szocialista kísérletekre nézve nem is túlságosan hihető. Nem teljesen világos, hogy a magas örökösödési adók, az állami kézbe vont kulcságazatok stb. miért lennének kapitalista viszonyok között hatékonyabbak egy jól működő piaci megoldásnál. A létező fair trade és fenntartható vállalkozások jelentősen a kizsákmányoló konkurencia előállítási költségei felett termelnek, így ezek kizárólag a társadalmilag tudatos vásárlók elkötelezettségének köszönhetik fennmaradásukat. Azonban arra kicsi esély mutatkozik, hogy radikális társadalmi átalakulás nélkül a társadalom széles rétegei társadalmilag tudatossá váljanak: annak, hogy valaki hajlandó legyen kiadni kétszer annyit ugyanazért az élelmiszerért, előfeltétele, hogy az illető ne a létminimum szintjén tengődjön. A jelenleg megfigyelhető tendencia viszont ezzel éppen ellentétes.

I’m waiting for the afterlife

Ha azonban a szocialista marxizmus feltételezésével ellentétben nem valószínű, hogy a kapitalista viszonyokon belül a szocializmus magától teret nyerne, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy pontosan miben is reménykedik a magát marxistának tekintő politikai kisebbség? Reménykedhetne a kivárásban: most éppen olyan a világtörténelmi konstelláció, hogy nincsen hazai munkásosztály így a baloldal elveszítette hagyományos bázisát, de majd csak lesz ez másként is. Esetleg várhatna a csodára: hátha jön egy olyan nagyhatalmi politikai változás, amely Kelet-Európában (ismét?) a baloldalt juttatja hatalomra. Szintén lehet próbálkozni a populista jobboldal túllicitálásával és populista baloldali ígéretekkel: ebben az esetben persze jó lenne tudni, hogy az elfogadhatónak minősített eszközök körén túl mi különbözteti meg ezt a szocialista marxista kísérlettől. Vagy egyszerűen be lehet zárkózni az obskúrus baloldali elméletek elefántcsonttornyába, és onnan műveletlennek minősíteni a népet, amely nem a megfelelő politikai véleményeket fogadja el.

Red teeth wine strain, it’s been a long day

Vagy ezek helyett esetleg kétségbe lehet vonni, hogy a marxizmus szocialista jellemzése tényleg helytálló-e, és át lehet értékelni a marxizmus viszonyát forradalmi örökségéhez. Ha a marxizmus lényegét nem a demokrácia szalonképes jelszavában, hanem a társadalmi igazságosság és egyenlőség a piac adta lehetőségeken túlmenő növelésében találjuk meg, akkor magától értetődő, hogy piaci keretek között nem fogunk szocializmust építeni. És ha évtizedes automatikus reflexeinket odahagyva nem szégyenkezünk tovább a Kommunista kiáltvány címe miatt, hanem elolvassuk, és elfogadjuk, hogy „[a] modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság“ akkor felmerülhet bennünk, hogy talán nem véletlen, hogy a népképviseleti demokrácia viszonyai az elmúlt százötven évben nem szültek szocialista eredményeket.

Erre természetesen ellenpéldaként lehet az északi modellre mutatni. Ezt a kísérletet azonban, amely a társadalmi igazságosságot és egyenlőséget a piac adta kereteken belül maximalizálja, amely az igazságtalanság és egyenlőtlenség leküzdését gazdasági hatóerővé akarja tenni, nem marxizmusnak, hanem liberalizmusnak (vagy szociáldemokráciának) hívják. A marxizmusnak éppen az a lényegi mozzanata, hogy nem törődik a piaci keretekkel, nem csak azt emeli ki a szegénységből, akit megéri kiemelni. A marxizmus nem befektetés a társadalom humán tőkéjébe, hanem forradalom. A marxizmus jelszava szerint „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele“, ahol a minden egyes ember nem csak azokra vonatkozik, akik termelni akarnak, vagy tudnak, vagy akiknek megéri termelni, hanem mindenkire.

We are still young, but we got older

Ha pedig az állam a piaci viszonyok őrzője, a marxista üzenet pedig éppen a piaci viszonyok meghaladásával elért igazságosság, akkor érdemes újragondolni a baloldal a munkásmozgalom forradalmi múltjához fűződő viszonyát. Tényleg mindenki, aki feltételezni meri, hogy az eddigi sikeres marxista forradalmaknak esetleg közük van a marxizmushoz az a baloldal sírásója, vagy pusztán ostoba? Tényleg az-e a marxizmus sikerének a receptje, hogy az államhatalom működésével konformmá tesszük? Vagy esetleg fel lehetne vállalni, hogy a forradalom a marxizmus lényegéhez tartozik, a létező forradalmi kísérletek pedig – a minden létező politikai jelenségnek osztályrészül jutó – tökéletlenségükkel együtt marxista kísérletek voltak.

Ez nem azt jelenti, hogy azzal kell kampányolni, hogy a marxista mozgalom újra akarja nyitni Recsket, ahogyan a liberális oldal sem kampányol azzal, hogy újra be kell vezetni a gyerekmunkát. A népirtások és totális diktatúrák valóban szörnyű fejezetei a forradalmi marxizmusnak, azonban ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ezek nem a marxizmus fejezetei. Ami a kísérletekben emancipatorikus és sikeres volt, azt büszkén fel kell vállalni, ami pedig szörnyűséges és embertelen volt, az hibaként el kell utasítani és tanulni belőlük, hogy ezek a hibák ne ismétlődhessenek meg. A múlt forradalmi rendszereit nem reprodukálni, hanem kijavítani kell.

Azonban aki azt állítja, hogy a marxista rendszerek által okozott erőszak összehasonlíthatatlan a kapitalista rendszerek által okozott erőszakkal, az liberális. Ha a népirtás és éhezés rosszabb, mint a kapitalista rendszer által nap mint nap rendszerszinten és az egész földgolyón kiváltott gyilkosságok, háborúk és éhezések, ha a kényszermunkatábor rosszabb, mint a sweatshop és a gyerekrabszolgaság, ha az utazási tilalom rosszabb, mint az emberkereskedelem és a prostitúció, ha a titkosrendőrség rosszabb, mint a drónháború, ha a hiánygazdaság rosszabb, mint a kolerajárvány, a drogkartellek uralma, a dohányipari és fast food lobbi által kiváltott közegészségügyi katasztrófák, akkor tényleg nincsen értelme forradalmat csinálni. De akkor nem Marxot kell olvasni, hanem belépni a Momentumba.

Olvass tovább!