TGM: Két világforradalom: 1789, 1917

Az Októberi Forradalom 100. évfordulóján senki nem lehet képes rá, hogy tömören összefoglaljon valamit, amiről könyvtárakat írtak.[1]

A forradalom meglepetés. A forradalom alapeszméi paradoxnak tetszenek még utólag is.

Bernard Groethuysen [2] írja, hogy Voltaire – amikor kritikailag elkezdte fölülvizsgálni a konvencionális nézeteket – ráébresztette közönségét: miközben az egyház azt állítja, hogy minden ember testvér, a politikai társadalom rendekből áll (nemesség, papság, harmadik rend). Az emberi állapotról alkotott nézeteknek semmi alapjuk, tapasztalati tudásunk nem támasztja alá a „hivatalos” fölfogást. Ez azt jelenti, hogy nincs rá okunk: kegyeletből (vagy a hagyomány miatt, ami ugyanaz) bármit kivonjunk az észszerű vizsgálat hatálya alól, vagyis az egyházi tanítóhivatal képzete: abszurdum. A hamis vagy kérdéses nézetek tekintély általi elrendelésének az intézménye – tehát a tévedés és a boldogtalanság egyik fő oka – az egyház, amelyet meg kell semmisíteni. („Écrasez l’Infâme!”) Nincs bizonyosság? Nincs a társadalmi berendezkedésnek semmi objektív alapja? Volt másképpen is, és lehet még másképpen? Akkor ugyan miért engedelmeskedjünk? Miért legyünk törvénytisztelők?

Kenyeret és békét! – női tüntetés 1917. március 8-án Petrográdban. (Fotó: Wikipedia)

De Voltaire szerint az új uralkodó eszméknek sincs nagyobb esélyük rá, hogy helyesek (igazak) legyenek; vakon botorkál mindenki; kételkedjünk, és műveljük kertünket; a vallások és metafizikák esélytelenek.

A világ megismerhetetlen kurta eszünknek, de arra vagyunk ítélve, hogy keressük a boldogságot. A tudományos érdeklődés, a szkepszis, a józan racionalitás mindent megingat. Voltaire-nek nincs saját filozófiája, s nagyon rossz véleménnyel van azokról, akiknek van. Közben a monarchia, az arisztokrácia, az egyház elvesztette a létjogosultságát: fönntartásukért nem érdemes áldozatot hozni, lényegük: tévedés.

Rousseau az emberek közötti magányától szenved. „Egész életemben embert kerestem és nem találtam, gondolja. Létem nem volt egyéb, mint az emberiség szeretete. […] Ezek az emberek, akik körülvesznek, nem lehetnek valódi emberek. Lelkemben másfajta embernek érzem magam. Olyannak érzem az embert, amilyen volt, amikor még a természet embere volt, és nem az ember embere. Az az érzés, hogy egyedül van az emberek között, és a szükséglet, hogy szeressen és hogy szeressék, ez Rousseau alkatának két oldala. Ebből a konfliktusból születik az ember új fölfogása.” [3]

A társadalom embere nem ember? Újjá kell születnünk a megigazulás, a kinyilatkoztatás, a megváltás, az üdvözülés nélkül? Csak emberek leszünk, levetve a társadalom és a kultúra által megmérgezett, meghamisított jellegünket? Immár nem a kétely, hanem a szeretet miatt vessünk el minden konvenciót, szokást, tekintélyt, hitet – és főleg: az együttélés minden megszentelt formáját?

Az, hogy a konvenciók bármelyik adott formája („az adott”) lehetetlenné teszi az autentikus érzéseket – a szerelmet, a szülői, a gyermeki, a testvéri szeretetet például – minden forradalmi érzület alkotóeleme. És az, hogy lehetetlenné teszi a megismerést: ugyancsak.

A francia forradalom föl akart szabadítani mindenkit a társadalmi hierarchia nyűgei alól. De hogyan lehet ennek jogi és politikai formát adni, hogyan lehet a szabad és egyenlő közösség legitim, mire hivatkozhatik, amikor fönntartaná önnön rendjét? A népnek kell kormányoznia persze, de – a számtalan széttartó (divergens) törekvés miatt – eldönthetetlen, mi a helyes.

Honnan tudjuk? Van ennek objektív – konvenciókon és vélekedéseken túli – alapja? A forradalom válasza a természetjog volt: a minden konvención, történelmen, társadalmon kívüli jog szerint az cselekszik jogosan, aki szabadon cselekszik, a kényszer alapvetően jogtalan, kényszerből – nem öntörvényű (autonóm) módon – cselekedni nem autentikus, nem jogos, nem helyes. Az a rend, amely a szabad akaratot nem tekinti fundamentumának, megdöntendő. Az egyes emberek szabad akaratai és cselekvései közötti ellentmondások kérdése kommunikációs, azaz morálfilozófiai kérdés: ezek megoldása az uralomnélküliség egyenlősége – a köztársaság.

Az orosz forradalom (amely nemzetközi forradalom volt, és tíz esztendeig tartott) szintén ún. legitimációs krízisből származott, az igazolhatatlan kényszer tudatából – de ez már nem megelőzte, hanem követte a szocializmus bukását. A szocializmus azért bukott meg 1914 nyarán, mert az akkor már hatalmas, gazdag és befolyásos szociáldemokrácia vezetői mindenütt megadták magukat a nacionalizmusnak, mert az ipari kapitalizmus – amellyel együttműködtek a munkásosztály anyagi helyzetének javítása végett – adekvát politikai formája a nemzetállam, és adekvát ideológiája a nacionalizmus, amelynek a politikai funkciója az osztály autonómiájának csökkentése, az osztályok közötti (nemzeti, katonai, vallásos) együttműködés erősítése. Másképpen a fegyvertelen uralkodó kisebbség (a polgárság) hatalmát nem lehet fönntartani.

A forradalmárok – Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij – szakítása szociáldemokrata elvtársaikkal a létező politikai formákkal való szakítást is jelentette. A kapitalizmussal – a liberális nemzeti jogállammal – való osztályegyüttműködés bűnére az állam teljes megszüntetése a válasz az Állam és forradalom (és általában a kommunisták) szerint.

Az állam, tehát a rendszeres kényszer (hadsereg, rendőrség, bürokrácia) fölszámolása, a büntető bíráskodás helyettesítése más módszerekkel (hiszen az antiszociális viselkedésnek szociális okai vannak), a patriarkális család és a nő/férfi megkülönböztetés fölszámolása, a homo/hetero megkülönböztetés kiiktatása, a nemzetiségi és etnikai egyenlőtlenség és diszkrimináció tiltása, az önrendelkezés és elszakadás abszolút joga a nemzetiségek számára kívánság szerint, a tőkés magántulajdon szétverése egyetemes szocializálás/államosítás révén, a titkos diplomácia és általában a hivatali titok tiltása, a szellemi és fizikai munka közötti anyagi és morális különbségtétel megszüntetése, és í. t.: a forradalomnak ezek a kezdeti tervei és intézkedései mind az állam (nemzetállam + gyarmatbirodalom) gyökeres megsemmisítését célozták.

Ahogyan a francia forradalom számára a „a Gyalázatos” az egyház volt, a kommunista forradalom számára a nemzetállam és a vele egylényegű háború.

Amit Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány pillanatában sejtett, aztán elfelejtett (de az Októberi Forradalom nem): hogy a kommunizmus csak nemzetközi lehet, és hogy az osztályharcot a nemzetállamok közötti konfliktus (ami belül osztályegységet jelent) alakítja át represszióvá (ezért a „szocializmus egy országban” sztálini programja a kommunista projekt befejezését jelenti be). A proletárnak nincs hazája – mondja a Kiáltvány. A fasiszta proletárnak sincs. Amennyiben a haza: az állam. Az állam nem lehet a proletáré.

A forradalmi-kommunista politikai teológia egyik alapművében fölemlegeti Bloch, hogy az újrakeresztelő kommunista azt mondta: aki a keserű Krisztust nem akarja, zabálja magát tele mézzel [4], s azt is, hogy ott csak a szegények üdvözülnek. A régi paraszti kommunizmus a szegénység megosztását jelenti a magántulajdon, az öröklés, a pénz és a kamat száműzése mellett, de ez a szegénység nem „evilági aszkéta”, hanem meditatív: nem munka, hanem szabad imádság, szabad szeretet és a közösség önszeretete.

A tőkés magántulajdon és a polgári nemzetállam nemcsak morálteológiai és fölszabadítási okokból, hanem episztemológiai okokból is ellenség. Ameddig a család, a magántulajdon és az állam háromsága fönnáll, az igazságot nem lehet megtudni – mert a benne rejlő és rejtett hierarchikus hatalom nem legitimálható.

Marx főművei szerint az egyenlőtlenség csak következménye a kizsákmányolásnak (amely a tőke hatóoka); és itt már az egyenlőség tisztán politikai tana (amely zárójelbe teszi az időt, amely a termelőfolyamatban értéktöbbletet, azaz tőkét termel, s amely a kapitalizmusban a szabad akaraton látszik alapulni) „a Gyalázatos” egyik aspektusa: ezért a kommunista forradalom (avagy a „proletárdiktatúra” avagy „a szovjet állam”) első gesztusai között kellett hogy legyen a tisztikar és a katonai rangok, rangjelzések és a közigazgatási rendfokozatok, kitüntetések stb.  megszüntetése mellett a válópör megszüntetése, a válás szabad eszközlése puszta bejelentéssel, szabad abortusz, a törvényes és törvénytelen gyerekek közötti jogi különbségek eltörlése, a homoszexualitás büntethetőségének eltörlése, a prostitúció egyidejű tiltása és a prostituáltak üldözésének és büntetésének az egyidejű megszüntetése, az állások végzettséghez, diplomához kötésének eltörlése, a vezetők munkás-átlagbérrel való javadalmazása.

A polgári egyenlőség kiteljesítése (amit a burzsoázia szocialista, azaz proletárkényszer nélkül soha nem valósított volna meg sehol) a kiindulópontja, nem a vége a kommunista forradalomnak; s ha megállna ott – amint meg is állt – , akkor biztos, hogy vissza is fordul az úton.

A filozófia és a jog polgári egyesülése a természetjog fogalmában, a filozófia és a morális meggyőződés proletár egyesülése a „kommunista párt” alakjában (a Párt episztemológiai intézmény, militáns tudomány, az ecclesia militans távoli utóda) legitimációs gépezetet hozott létre, amely elkerülhetetlenül legitimációs ideológiát termelt (a gépezet és az ideológia együttese a Terror, amely nem büntet, hanem tisztít – vallási, tehát jogon kívüli: a megtisztulás nem jogcél).

Arra itt nem vesztegetünk szót, hogy a forradalmakat leverik (néha maguk a forradalmárok, néha a forradalmárok utódai, de legtöbbször mások). Idáig nem jutunk el, mert a forradalom folytatódó története – hol a permanens (Trockij), hol a passzív (Gramsci) forradalom alakjában – még mindig az osztályegyüttműködés fölbontásának időszakában van elméletileg, és a polgári egyenlőség-egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában politikailag: mintha még mindig 1917 februárjában lennénk. 1917 októbere még csak ezután következik.

Előadás az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság kolozsvári ülésén, 2017. november 4-én (részlet)

[1] – Fölhívjuk az olvasó figyelmét az Eszmélet most megjelent 115. számára. Az egyetlen magyarországi marxista folyóirat érdekes összeállítást közöl a forradalomról.

[2] – Bernard Groethuysen: Philosophie de la Révolution française [1956], Párizs: Gallimard, 1992, a Voltaire-fejezet: 133-163.

[3] – Bernard Groethuysen: i. m., 179.

[4] – Ernst Bloch: Thomas Münzer als Theologe der Revolution [1921], Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1985, 184.

Kapcsolódó cikkek