Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szalai Erzsébet: A WTF baloldal – egy év után

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Régóta foglalkoztat, hogy vajon a baloldali emberek identitásának van e valamiféle specifikuma. Vagy ahány baloldali irányzat vagy ember él, annyi baloldali identitás létezik. Ehhez kapcsolódóan mindig is élénken érdekelt a baloldaliság és közösségiség kapcsolata, hiszen identitásunk mindig is egy adott közösséghez vagy közösségekhez való viszonyunkban alakul ki. Mely utóbbiak adott esetben mozgalom vagy mozgalmak formáját is ölthetik.

203-001_dc679618961bbcd47092c1fc96d03e1c4eed3c36-nol.jpg

2015 augusztusában Jámbor András, a Kettős Mérce főszerkesztője vitát kezdeményezett a blogon Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldalból? (WTF baloldal) címmel. A felhívás nyomán 46 írás készült el, az utolsó cikk 2015 decemberének végén jelent meg. Ezek az írások többek között arra is lehetőséget adnak, hogy elemzésükkel a korábbiaknál sokszínűbb képet kapjunk a bennük kirajzolódó baloldali identitások közös és eltérő sajátosságairól, és az önmagukat baloldaliként definiáló megszólalók közösséghez, közösségekhez, közösségiséghez, mozgalomhoz, mozgalmakhoz való viszonyáról. Az írások emellett, pontosabban ennek kereteként arról is képet adnak, hogy milyen árnyalatai, irányzatai vannak a mai Magyarországon a baloldali gondolkodásnak és cselekvésnek, valamint a sokszínűségen belül vannak-e, és ha igen, melyek a közös vonások.

Jelen cikkben az elemzés alapján született tanulmányom legfontosabb következtetéseit foglalom össze.

**

A vitában megszólalók a következő eszmei áramlatokhoz, beállítódás-típusokhoz sorolhatók: civilek, baloldali liberálisok, feministák, egy anarchista, egy posztmodern, baloldali szociáldemokraták, rendszerkritikus baloldaliak és egy „nemzeti baloldali”.

A diskurzus fontos jellemzője volt az „egyszemélyes produkciók” dominanciája, vagyis az, hogy – Tamás Gáspár Miklós, Sipos Balázs és részben a magam cikkeit, mint tárgyakat kivéve – a résztvevők nem reflektálnak egymás eszmefuttatásaira. Ez jól tükrözi a közállapotok azon jellemzőjét, hogy a szereplők csak egyénileg kívánnak megnyilvánulni, egymáshoz nem, vagy csak lazán kapcsolódnak.

Fontos kérdés, hogy az itt megnyilvánuló baloldal a közelmúltat tekintve milyen hagyománnyal mutat kontinuitást – akár tudattalanul is. Nos, a „zöld gondolat” például a volt demokratikus ellenzék tevékenységében is kiemelt tematika volt. Van azonban ezzel a csoporttal (annak legjobb korszakával) egy fontosabb kapcsolódási pont is, ez pedig a kis lépések összeadódásában való hit, az alulról, lassan, szervesen szerveződő civil társadalom gondolata, mint a pozitív társadalmi változások elérésének egyedüli útja. Ezt úgy fogalmazta meg Udvarhelyi Tessza, hogy munkánk során homokszemről homokszemre kell haladnunk.

És nem véletlen egybeesésről van szó, mivel a civil társadalom gondolatát katalizáló társadalmi körülmények is sokban hasonlóak: mind a volt demokratikus ellenzék, mind a mai baloldali útkeresők tevékenységét autoriter, rendies politikai hatalmi viszonyok övezik. Több mint húsz éve fejtette ki Szelényi Iván – Molnár Miklós civil társadalomról alkotott elméletének vitája során -, hogy eszmetörténetileg a civil társadalom mindig elsősorban az autoritarizmus és a hozzá kapcsolódó rendies hatalmi szerkezet kritikájaként jelenik meg: ezért van az, hogy a civil társadalom fogalma az 1970-es évek közepétől Kelet-Európában a reneszánszát éli – a létezett szocializmus rendies hatalmi szerkezetének bírálataként születik újjá és fejti ki hatását. És mivel a mai magyarországi politikai kurzus szintén autoritárius és rendies, a két korszaknak van közös vonása: a politikai – és hozzáteszem, gazdasági és kulturális – hatalom mindkettőben a társadalom minden létszféráját igyekszik átszőni, és csupán réseit apró lépésekkel kitapogatva tűnik lehetségesnek a nagy makroviszonyok megváltoztatása vagy módosítása.

De a közelmúlt mellett régebbi korok hagyományai is megnyilvánulnak a mai baloldali szerepvállalók gondolkodásában. Agárdi Péter másfél éve megjelent kultúrtörténeti munkájában négy irányzatot különít el: 1. a konzervatív, keresztény-nemzeti, 2. a polgári liberális, modern, urbánus, 3. a radikális népi-nemzeti vagy populista és 4. a baloldali, illetve szocialista kultúrafelfogást. Nos, a vitában megszólaló mai civilek, baloldali liberálisok, feministák, anarchisták és posztmodernek fentebb elemzett gondolkodásában a második, vagyis a polgári liberális, és részben a radikális népi kultúrhagyomány elemei, míg a szociáldemokraták és baloldali rendszerkritikusok eszmefuttatásaiban inkább baloldali, illetve szocialista hagyomány öröksége mutatható ki. (Csak az egyedüli „nemzeti baloldali” hozzászólóról, Ungár Péterről mondható, hogy a konzervatív, keresztény-nemzeti hagyomány alakítja gondolkodásmódját).

Mindazonáltal a kis lépések domináns taktikáját tekintve a szociáldemokratának és a baloldali rendszerkritikusoknak is van valamennyi kapcsolódásuk a radikális népi-nemzeti hagyományhoz.

Eme hagyományok azonban a vita résztvevőinek explicit formában megfogalmazott identitásában nem, vagy csak töredezetten – tehát főként csak tudattalanul – vannak jelen. Ami közös bennük, az a létező, magukat baloldalinak valló pártoknak az önazonosság részévé vált elutasítása.

Az identitásokat konkrétabban vizsgálva, a legerősebb, leghatározottabban megfogalmazott önazonosságot a szegénység, kiszolgáltatottság közvetlen terepein tevékenykedő civileknél érzékelhetünk, akik nem csupán tudnak ezek létezéséről, de a saját szemükkel is látják a szegények és kiszolgáltatottak arcát, vagy akár együtt is munkálkodnak velük, így az azonosulás az elesettekkel szinte teljes. A másik oldalról közelítve megfigyelhető, hogy minél absztraktabb, elméletibb a megfogalmazott társadalomkritika, annál kevesebbet tudunk meg a beszélő lelki elköteleződéséről. Így a baloldali rendszerkritikusoknál – bár kettejük szerint a baloldali identitás leglényegibb eleme a szegényekkel, elesettekkel való ösztönös együttérzés – az írások hangulati töltéséből (az uralmi viszonyokra aggatott pejoratív jelzők halmozása hozza ezt létre) inkább a „fennálló” gyűlölete, mintsem a gyengék és kiszolgáltatottak iránti szeretet és elköteleződés „jön le”. Ez alátámasztja azt a régi, résztvevő megfigyelőként szerzett tapasztalatomat, hogy azok az értelmiségiek „mennek” baloldali rendszerkritikusnak, akiknek erős kifejezéssel élve szociális fóbiájuk van, ezért azt a közösségiséget, melyet a saját létszférájukban nem képesek megvalósítani és átélni, tudattalanul a közösségi társadalom eszménye iránti elméleti elköteleződéssel igyekeznek kompenzálni. Kívül, a nagy társadalomban keresik azt, amit belül, a saját mikrokörnyezetükben nem tudnak megtalálni, megvalósítani. És/de még inkább a társadalmi elnyomókban és kizsákmányolókban gyűlölik azokat, (sokszor legfőképp a saját énjüket), akik elszigetelik őket a vágyott közösségtől, közösségektől.

És itt eljutottunk a közösségiség problematikájához: a vitában megszólalók – és az ún. társadalmi baloldal (Krausz Tamás kifejezése) – identitása azért áll gyenge lábakon, mert a civileket kivéve a saját környezetükben nem építik, sokszor inkább rombolják azokat a közösségeket, még inkább közösségi sejteket, amelyekhez képest, amelyekhez viszonyítva meghatározhatnák önmagukat. Még a most elemzett vitában is csupán egy személy (Koltai Mihály) próbálta közvetlenül megszólítani a többi résztvevőt, és általában is az egymás mellett, valójában gettószerűen létező baloldali csoportocskákat. További egy személy (a feminista Cserháti Éva) volt az, aki baloldali identitásának forrásául a civil sejtjében tevékenykedő sorstársaival való azonosulást nevezte meg.

A vitának van gender vonulata is: a civilek főleg nők, a másik oldalon a rendszerkritikusok inkább férfiak. Mintha a nőkben erősebb lenne a gyengék és elesettek iránti személyes szolidaritás, vagy legalábbis együttérzésüket bátrabban fel merik vállalni.

Mint ahogyan térben, terekben a megszólalók csak nehezen tudják elhelyezni magukat, úgy problematikus a másik koordinátában, az időbeliben való elhelyezkedés is. Nem csupán hagyományaikhoz nem igen nyúlnak vissza tudatosan, de jövőképük is rendkívül homályos. A kívánatos társadalom körvonalai nem igen sejlenek fel, legfeljebb az oda vezető útról, a szerves, építőkockáról építőkockára való építkezésről esik szó. Az írásokat elemezve Fáber Ágoston új könyvének szellemében különösen a rendszerkritikusok esetében éreznék elemükben magukat Bourdieu kritikusai, akik szerint Bourdieu társadalomszemlélete statikus és determinisztikus, melyből nem vezethető le a tudós kései politikai szerepvállalása. Hiszen azt láttuk, hogy a rendszerkritikusok a „kései” kapitalizmus radikális meghaladását hirdetik meg, ugyanakkor eme kapitalizmust önmagát újratermelő zárt rendszerként képzelik el, melynek alapviszonyai minden kitörési kísérletet a maguk képére formálnak, integrálnak és domesztikálnak.

Vagyis előttünk áll a gyenge lábakon álló identitás alapvető oka: a megszólalóknak hiányoznak, vagy hiányosak mind a térbeni, mind időbeni koordinátái (nem tudják meghatározni?), ami pedig az erős identitás létrehozásának legfontosabb feltétele lenne, lehetne.

Konkrétabb célkitűzéseket talán csak Tamás Gáspár Miklós fogalmaz meg, aki a biopolitika és az osztálypolitika összeötvözését szorgalmazza. Ezzel egyet lehet érteni, ugyanakkor látnunk kell, hogy eme integráció nem problémamentes: mi van akkor, ha a „munkásosztály” nem, vagy csak kevéssé tolerálja a biopolitikát, és az ahhoz kapcsolódó politikai korrektséget? (Mint azt láttuk, ez volt az egyik tényezője Donald Trump Egyesült Államokbeli győzelmének, amiről mindjárt lesz még szó). Vagy ellenkezőleg, a biopolitika a baloldali politikában olyannyira dominánssá lesz, hogy az már darabokra szabdalja eme politika potenciális társadalmi bázisát. Ezért a munkásság és a baloldali fordulatban – vagy akár csak baloldali színezetű reformokban – érdekelt más társadalmi rétegek képtelenné válnak a szerveződésre és ellenállásra. Vagyis a két politika egyensúlyi állapotát csak megközelíteni lehet. Mindez a baloldali identitás belső meghasadásához vezet, vezethet.

**

Nem sokkal a fenti, már hanyatlást, válságállapotot tükröző vita lezárultát követően a Brexittel és Trump választási győzelmével véget érni látszik az újkapitalizmus 1970-es években kezdődő, erősen globalizáló neoliberális korszaka. A fordulópont a 2008-ban kitörő sok tekintetben az 1929-1933-ashoz hasonló világgazdasági (túltermelési) válság volt, melynek terheit a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra és a nemzeti államok végül is a középrétegekre – benne a munkásságra – és a legszegényebbekre – ide is „belóg” a munkásság egy része – hárították. Mint azt 2006-os, Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet című könyvemben prognosztizáltam, az egyes országok közötti gazdasági, jövedelmi egyenlőtlenségek a szabad tőkeáramlás majd a válság következtében mérséklődtek, az országokon belüli egyenlőtlenségek viszont a csillagos égig ugrottak. Az egyes országok közötti bérszínvonalak közeledése azonban nem volt annyira markáns, hogy a csupán potenciálisan létező „globális munkásságot” közös érdekeinek felismerésére késztethette volna:  a még mindig fennálló egyenlőtlenség szülte eltérő érdekek, érdekellentétek ezen munkásságon belül továbbra is erősek maradtak.

Ami azonban politikai szempontból döntőnek bizonyult, az nem annyira a középrétegek jövedelmeinek esése, hanem – mint az előző világválságban – eme rétegek helyzetének megrendülése, bizonytalanná válása és a perspektíváik összeszűkülése. Mivel pedig a nemzetközi osztályharc feltételei még nem jöttek létre, az egyes országokon belüli egyenlőtlenségek megugrása már önmagában is a nemzeti elitek ellen irányította a frusztrált középrétegek, ezen belül (és kívül) a munkásság agresszióját. Az „osztályharc” ismét a nemzetállamokon belülre került, de a harmadik utas, neoliberális kalandba a magukat baloldaliként meghatározó politikai erők már korábban látványosan belebuktak. Ezért a középrétegeket és a munkásságot egyedül megszólító, nacionalizmust és nemzeti elzárkózást hirdető szélsőjobboldali mozgalmak erősödtek fel – és jutottak hatalomra, vagy legalábbis annak közelébe. És térségünkben ezek a politikai erők voltak csak képesek – a menekültválság nyomán – megszervezni a korábban baloldalról – általam is – szorgalmazott kelet-európai összefogást. Ez a labda most már hosszasan az ő térfelükön fog pattogni.

A szélsőjobboldal előretörésének másik, társadalom-lélektani oka az, hogy az identitások megingása, gyengesége a baloldali mozgalmárokon és értelmiségieken messze túlnyúló folyamat. A társadalmi szintű identitásválság döntő tényezője a társadalmi valóság megkettőződése: egyik oldalon a gyenge kötéseken alapuló gazdasági, politikai és kulturális hálózatok egyre sűrűbb szövevénye, másik oldalon az identitás alapjául szolgáló erős kötéseket egyre inkább nélkülözni kénytelen atomizált egyének. Akik a hálózati igények gyorsuló változásának megfelelően egyre gyorsabban kénytelenek abba be és kiugrálni. Amikor belül vannak, kénytelenek már alig létező önmaguk feladásával is egyre tökéletesebben alkalmazkodni, amikor pedig kívül, ugrásra készen várni, hogy a hálózat mely pontján és meddig lesz rájuk szükség. Ahol tehát – hogy ironikusan Udvarhelyi metaforájára utaljak – az emberek tényleg csak homokszemek, vagyis csak egymás mellett léteznek, egymáshoz kapcsolódni képtelenek. Ez az állapot (is) kedvez a szélsőjobboldal térhódításának, hiszen az nem csupán gazdasági megkapaszkodást, hanem az erős támaszt, a valahova tartozás érzését is ígéri az egyre magányosabb egyéneknek.

A hálózatosodás, a viszonyok egyre sűrűbbé és összetettebbé válása azonban csupán az adott társadalmi viszonyok között vezet az elidegenedés ordas eszméknek megágyazó erősödéséhez: amint azt már idézett 2006-os könyvemben részletesen is kifejtem, adott feltételek között a tudástőke előtérbe kerülésével és a testre szabott tömegtermeléssel együtt éppenséggel egy újszocialista alternatíva felé vezető út egyik alapviszonya is lehet. Ezekre a jelenségekre utaltam akkor, amikor a vita során arról írtam, hogy a kapitalizmus meghaladását megalapozó folyamatoknak magából a kapitalizmus méhéből kell megszületniük – csakis abból születhetnek meg. A nagy kérdés az, hogy léteznek, újjászülethetnek-e olyan társadalmi mozgalmak, melyek révén az egyének ezeket a folyamatokat a maguk és közösségeik kiteljesedésének szolgálatába képesek állítani: a hálózatot, a hálózati sokszínűséget, a megnövekedett tudástőkét, és az anyagi szükségletek egyéni kielégítésének lehetőségét éppen az autonómia alapmozzanataivá téve. Nem beszélve a közelmúlt és a jelen nagy kihívásáról, a robottechnológia rohamos fejlődéséről és terjedéséről, mely alapján a legnegatívabb (a felesleges emberek számának további rohamos növekedése) és a legpozitívabb (a nagy fizikai és mentális megterhelést jelentő munkák alóli felszabadulás) forgatókönyveket lehet felvázolni.

Van igazsága azoknak, akik szerint a fennálló viszonyok minden megváltoztatásukra irányuló szándékot domesztikálnak – vagy legalábbis mutatkozik erre erős tendencia: láttuk ahogyan a kapitalizmus mára jórészt bedarálta a globalizációkritikai mozgalmakat és a többi ezekhez kapcsolódó antikapitalista kezdeményezéseket. Azért tehette ezt meg, mert a baloldal számára nemzeti megoldások már, nemzetközi megoldások még nem tűnnek fel a láthatáron – és ez tükröződik a baloldali identitás, identitások töredezettségében is. De eme mozgalmak szellemi öröksége és tapasztalatai tovább élnek. És ha a bolsevikokhoz hasonlóan nem végső megoldásokban gondolkodunk, hanem egy folyamat egy szakaszán képzeljük magunkat, melyen járva és belépve a „képbe” lassan-lassan a magunk javára fordíthatjuk a kapitalizmus által termelt viszonyokat, akkor talán egy kicsit mégis optimisták lehetünk. Mindazonáltal egy mainál erősebb színekkel komponált alternatív jövőkép felvázolása és megvitatása (amint azt az elemzett vitában többen is javasolták) elengedhetetlen. Mozgalomcsírák vannak, és ha konkrét remény kevés is, a szélsőjobboldali fenyegetés jelentette kihívás és a baloldali értékek (legalábbis) megőrzéséhez elengedhetetlen morális tartás talán átsegíthet bennünket a mai holtponton. Ehhez azonban az szükséges, hogy a baloldali emberek ne pusztán egymáshoz kapcsolódni képtelen homokszemekként tekinthessenek magukra és egymásra.

A bemutatott vita még jórészt csak egy homokhalmazt hozott létre. Mindazonáltal az abban résztvevők nagy száma és zömében fiatal életkora reménnyel tölthet el bennünket: a társadalmi baloldalon valami megmozdult, elkezdődött…

Szalai Erzsébet

Részlet a szerző Homokszemről homokszemre. Identitás, közösség és mozgalom egy közelmúltbeli vita tükrében. c. tanulmányából, mely a Nyelv, közösség, végesség, identitás c. kötetben (A filozófia útjai sorozatban, szerk: Fehér M. István, Lengyel Zsuzsanna Mariann, Kiss Andrea-Laura és Olay Csaba) és a L’Harmattan Kiadó gondozásában ez év első felében fog megjelenni.

Olvass tovább!