Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogy előjöhessenek, akiknek azt mondták, hogy nem lehet – WTF baloldal

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Baloldaliként munkánk egyik fontos eleme, hogy megteremtsük a feltételeket ahhoz, hogy „előbújjanak” azok, akik átestek a szociális hálón, és alig halljuk a hangjukat. A négy fal közé szorult szülők, akik nem hajlandók tömegintézményekbe adni fogyatékos gyermekeiket, és éhbérért ápolják őket otthonukban; a munkanélküliek, akiknek méltóságteljes munka helyett mentálhigiénés tanácsadást ajánlanak; a hajléktalan emberek, akiket „ki akarnak gondozni” a hajléktalanságból, pedig csak megfizethető, emberhez méltó lakhatásra lenne szükségük – Sebály Bernadett írása WTF sorozatunkban, amelynek korábbi darabjait lásd itt.

sebaly_betti_wtfbal.jpg

Nemrég készítettem fel nyilvános szereplésre egy nőt. Néhány hónapja elvesztette lakhatását, és párjával családok átmeneti otthonába kényszerült. Bolti üzletvezetői képzésre szeretett volna beiratkozni, de nem volt rá pénze. Egy civil szervezet közösségi finanszírozás (crowdfunding) projektjén keresztül lehetősége nyílt arra, hogy adományt gyűjtsön. Ehhez egy videóban kellett elmondania, milyen élethelyzetben van, és miért szeretne továbbtanulni. A nő azonban nem volt biztos abban, hogy képes vállalni ezt a nyilvánosságot. A felkészítésen ennek az előnyeit és kockázatait jártuk körbe. Aktivistatársammal, aki megtapasztalta a hajléktalanságot, azt erősítettük benne, hogy bárhogy is dönt, legyen büszke arra, hogy tovább akar tanulni, és hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy gyermekének jobb körülményeket biztosítson. Kiállásával más embereknek is példát mutathat, erőt adhat.

Ez a nő egyike annak a több százezer magyar embernek, akik nagyon nehéz körülmények között élnek, akik átesnek a szociális háló egyre táguló lyukain, és akiknek alig halljuk a hangját.

Ez az előlépés, a személyes sors társadalmi példaként való felmutatása – azaz a személyes politikaivá tétele, ahogy a feministák mondják – nem mindennapos politikai tett. Én olyan családban nőttem fel, ahol az apa bántalmazó volt. Ez évtizedekkel ezelőtt történt, amikor a társadalom még annyira sem volt tájékozott erről a problémáról, mint most, és nem létezett jogszabály kifejezetten erre az erőszakhelyzetre. Az érintettek, a rokonok és az intézmények is magánügynek tekintették vagy fel sem ismerték a problémát. Magunk voltunk édesanyámmal, rossz anyagi helyzetben, és egyáltalán nem tudtunk saját erőből változtatni a körülményeinken. Végül beadtunk egy lakáspályázatot, amit pár év múlva elfogadtak, és ketten szociális bérlakásba költözhettünk. Nem ilyen lenne az életünk, ha ezt a segítséget nem kaptuk volna meg. Sok év telt el, amikor csatlakoztam egy lakhatási mozgalomhoz, és megértettem a saját életemben is meglévő rendszerszintű összefüggéseket.

A személyes történetnek, és cselekedeteink motivációjának ilyen szintű felvállalása más kultúrákban sokkal inkább magától értetődő. Érdekvédőként, jogvédőként pl. az Egyesült Államokban számtalanszor megkérdezték, hogy miért csinálom azt, amit csinálok. Kelet-európaiként ez elsőre nagyon furcsa, nem áll készen a személyes narratíva. Egy amerikainak azonban három verziója is van a saját történetére, egy három, egy öt és egy tíz perces, amit helyzethez illően bármikor szívesen megoszt másokkal. Az USA-ban a közösségszervező képzéseken a személyes történetmesélést mint kampány- és toborzótechnikát tanítják. Az aktivisták a szó szoros értelmében teljes lényükkel dolgoznak.

Ennek a „nyitottságnak” nagyon sok pozitív hozadéka van.

Egyrészt az ember szervezőmunkája, politikai célja saját sorsán keresztül érthetőbbé válik, így mások számára is több lesz ideológiai azonosulásnál. Saját narratívánk kialakítása közben céljaink mélyebb összefüggései tudatosodnak bennünk, és minden meséléskor saját szerepünk is újabb rétegekkel gazdagodik. Az átgondolás, a kimondás és a cselekvés együttese növeli politikai tudatosságunkat, és közben traumafeldolgozó hatással is bír.

Másrészről pedig a személyes történet segítségével mások is könnyebben azonosulnak a mozgalommal vagy a szervezettel. A szociálpolitikai célokat megismerve az ember nem feltétlenül hallja meg, hogy ebben a szervezetben helye van, vagy nem feltétlenül érti meg, hogy ez a szervezet róla szól. Ezért toborzás közben is használható  a személyes sors inspiráló ereje, amikor nem csak azt mondjuk el, hogy mit csinál a szervezet, hanem azt is, hogy miért csatlakoztunk hozzá. A csoportnak így lesz arca, lesz személyes oldala, ami miatt az ember elhiszi, hogy itt el fogják őt fogadni.

Saját sorsunk bemutatása, az előbújás az origója az egyre népszerűbb alapelvnek: „Semmit rólunk, nélkülünk!” Azokban a szervezetekben, ahol ténylegesen azok folytatnak érdekvédelmi munkát, akik az egyes társadalmi problémában érintettek – azon az alapon, hogy náluk senki nem tudja jobban, hogy mi a megoldás, illetve azért, mert élő demokrácia másképpen nem lesz Magyarországon – a személyes sors felvállalása megkerülhetetlen. Ők nem tudnak mással dolgozni, csak saját életükkel, hiszen nem másokat, hanem saját magukat képviselik a szervezetben.

Baloldaliként munkánk egyik fontos eleme, hogy megteremtsük ennek az „előbújásnak” a biztonságos kereteit. Hogy előjöhessenek végre a fák közül azok, „akiknek azt mondták, hogy nem lehet.” A négy fal közé szorult szülők, akik nem hajlandók tömegintézményekbe adni fogyatékos gyermekeiket, és éhbérért (értsd ápolási díjért) ápolják őket otthonukban. A munkanélküliek, akik már az életbe is belefáradtak, miközben méltóságteljes munka helyett mentálhigiénés tanácsadást ajánlanak nekik. A hajléktalan emberek, akiket „ki akarnak gondozni” a hajléktalanságból, pedig egyszerűen csak megfizethető, emberhez méltó lakhatásra lenne szükségük. És még sorolhatnánk azokat, akiknek nehéz emelt fővel vállalni sorsukat, mert nap mint nap megbélyegzik őket.

Magyarországon akkor lesz valódi demokrácia, ha egyre több ilyen „hétköznapi” embernek lesz lehetősége kimondani, hogy nem ő és nem a másik a hibás.

Hogy előjöhessenek azok nevében is, akik már feladták. Nem hibáztatva őket.

Biztatok mindenkit arra, hogy keresse azokat az érdekvédelmi szerveződéseket, amelyek befogadóak, és megteremtik azt a támogató közeget, ahol magunk mellett másokért is ki tudunk állni. Keressék azokat a közéletben aktív közösségeket, ahol a tagok tudják, hogy nem a másik – a szegényebb, a más bőrszínű, a más szexuális irányultságú, a más vallású, stb. – tehet arról, hogy nehéz, hanem elsősorban a döntéshozókon kell számon kérni a változást. És nem szégyenkezni. Miért ne lehetne ez egy olyan ország, ahol nem a szerencsén múlik, hogy valaki lehetőséget kap-e a boldoguláshoz?

Sebály Bernadett

 

November 28-án Ámon Kata írását közöljük.
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek még olyan sorozatok, mint a WTF Baloldal, támogass minket!
Olvass tovább!