Kez’csókolom, megjött a bal! – WTF Baloldal

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

A közönségnek/közösségnek mindkét irányból azt kell látnia, hogy nagyok vagyunk, erősek, ütősek és jól mozgunk, végig éreznie kell, hogy nem magunkért, hanem neki és érte bunyózunk. És a végén, amikor mindez előállt, hogy érthető legyen mindenkinek, kiszólhatunk a ringből: „Kez’csókolom, megjött a bal!”. A WTF Baloldal sorozatunkban Krasztev Péter baloldaliságról, és az emberekről beszél, akihez ennek a baloldaliságnak szólnia kellene. (A sorozatban eddig megjelent írásokat lásd itt.)

krasztev_peter_wtf.jpg

Megvan az a bokszolós vicc, amit Hofi sütött el az egyik ős-standup comedyjében jó pár évtizeddel ezelőtt? A nézőtéren a felajzott fiatalasszony két meneten keresztül megállás nélkül hisztérikusan rikácsolja a ringben bokszoló férjének, hogy „Megy a bal, megy a bal!”. A harmadik menetben az ellenfél egy irdatlan balhoroggal kiüti az embert, majd odafordul a leforrázott hitveshez, és tárgyilagosan megjegyzi: „Kez’csókolkom, megjött a bal!”

KO még, nyilván, sehol, de a történet jó táptalajt adhat az ábrándozásra.

Több mint két év aktivizmus után tértem vissza a felsőoktatás világába, egy éve kiestem a napi közéletből, így csak lesem, mekkora vitatkozás folyik itt a baloldalról – és nem csak ezen a blogon, hanem minden létező progresszív fórumon. A derék hazai baloldal, ami eddig is főleg a túlcsorduló verbalitással vétette magát észre, újra rotyogtatja a balosságnak nevezett sűrű, mindent-bele lecsót, amibe majd emberesen bele lehet csapni. Közben a műbalhé hazai baloldal tovább sompolyog a palánk mellett: nekik nincs különösebb elméleti hajlandóságuk, ellenben országlásukkal elérték, hogy a baloldal szó hallatán mindenkinek elöntse a pír az arcát. Kicsit olyan ennek a hangulata, mint amikor egy régi jugoszláv filmben négy duhaj társaság landol éjfél után egy kocsmában, és az őket kísérő rezesbandák egy helyiségben fújják tovább párhuzamosan a megrendelőknek: mindenki csak a saját bandáját hallja az egészből, a kintről belépő viszont becsavarodik a hangzavartól

Még szép, hogy a saját kocsmánkban azt csinálunk, amit akarunk, a mi kocsmánk is, akárcsak az imént említett szerb lebuj, távol van a hétköznapok zajlásától, egymás idegeit és dobhártyáját cincáljuk, a szomszéd kocsmából legfeljebb csak annyi jön át, hogy is megy a buli, de oda a lábunkat se tennénk be, hiszen nem is igen értenénk, amit mondanak, ők se, amit mi, ők is melegítik a lecsójukat, de annak tök más az íze, mert az alapanyagok is mások. Valamivel kevesebb metaforával: ebben a kis országban két párhuzamos világ működik – egy népiesnek és egy urbánusnak, egy kozmopolitának és egy hazafiasnak, egy kurucnak és egy labancnak, egy européernek és egy búsmagyarnak, egy békemenetesnek és egy szabadsajtó-utasnak, egy írószövetséginek és egy szépírósnak, egy MMÁ-snak és egy Széchenyi-akadémiásnak, egy kokárdásnak és egy szivárványzászlósnak (ennyi kb. elég is lesz) címkézett -, melyek nem tudnak egymással mit kezdeni, nem értik egymás fogalmait, nincsenek közös támpontjaik a környezet és a történelem értelmezésére, gyakorlatilag semmire. Három ilyen ország van a kontinensünkön, amelyik minden modernizációs próbálkozásból össztársadalmi szintű tudathasadással került ki: Magyarország, Törökország és Oroszország, nincs is nagyon más olyan ország, ahol az Európa vagy Ázsia, a múlt vagy a jövő választása komoly vitakérdésként felmerülne. Ráadásul manapság a három ország vezetőit nem csupán a lelki rokonság érzékeny szálai kötik össze, hanem élelmesen megosztják egymással az autoriter know-how gyakorlati praktikáit.

Ezek közül a leghatékonyabb eszköz az eleve adott hasadás betonba öntése, intézményesítése. A másik eszköz a túloldaliak – nálunk és a törököknél feltételesen baloldalnak hívják, az oroszok már maguk sem tudják – tudatos beterelése a nekik rendelt kommunikációs és közéleti térbe: megtarthattunk egy-két tévé és rádiócsatornát, újságokat, lapokat, még pártokat és mozgalmakat is engedélyeznek, rendőrökkel vigyáztatnak rájuk tüntetés esetén. Az igazi nonkonformok – Tűzraktér, Tilos Rádió, netes szerveződések stb. – néha okoznak nekik fejfájást, de mivel őket sem érti senki a saját szubkultúrájukon kívül, kisebb-nagyobb vegzálás után leszállnak róluk. Vagyis amíg tudjuk a helyünket, elvagyunk egymással a saját kocsmánkban, addig kegyesek hozzánk, nem hoznak olyan törvényt, miszerint másnaptól kötelezően felszámoljuk magunkat. Pedig simán megtehetnék – Oroszországban és Törökországban ezt az elmúlt időszakban meg is tették a hatóságok.

Lírai kitérő: A saját balosságomon eddig nem sokat gondolkodtam, afféle adottságnak tekintettem, meg nem is nagyon volt alternatívája. Nagyapám, aki valójában apámként nevelt föl, antifasiszta ellenálló volt, aztán a Rajk-ügy egyik mellékperében is sokadrendű vádlottként szerepelt, bár nem volt virtigli balos, valahogy mindig az elmebajjal szembeni oldalra került. Aztán a 80-as években az ő segítségével csempésztem be kilószámra Angliából az emigráns kiadók könyveit és Szolzsenyicint oroszul, majd az ő tudtával terjesztettem szamizdatot az egyetemi éveim alatt. És a gyerekeimnek sem volt kérdés soha, hogy minden társadalmi igazságtalanságra és kirekesztésre hogyan reagáljanak, lévén romák, melegek, zsidók, fogyatékosok stb. között (is) nőttek fel, amiben semmi célzatosság nem volt, csak az életmódunkból ez következett. Aztán amikor 2013 tavaszán a parlament elől bevitték a gyerekemet, mert az alkotmánymódosítás ellen tiltakozott, úgy éreztem, átharapom a rendőr torkát, amiért hozzáért, de nyilván nem, mert valamiféle mélyről jövő egzisztencialista sugallat odabenn egyre csak azt hajtogatta, hogy így van ez rendjén.  Szóval a balosság nálunk családilag aligha több, mint zsigeri reakció mindenfajta premodern tradicionalizmussal, mitomániával, kirekesztéssel, társadalmi igazságtalansággal szemben, és valamivel tudatosabb szinten makacs ragaszkodás a „józan racionalitáshoz”, a felvilágosodás értékeihez, valamint a civilizációs folyamat vívmányaihoz, a jövőközpontú gondolkodáshoz és a közösségi felelősséghez. A mély- és hígbalosok, szalon- és gerillabalosok, biopolitikai- és reformbalosok (TGM) teoretikus csörtéi izgalmas agytornának tűnnek ugyan, de – vélhetően a túl praktikus attitűdömből fakadóan – nem látom, hogyan törhetjük át velük azt a falat, amivel körülvettek minket/körbevettük magunkat, és juttatjuk el az esetleges mondandókat a másik fallal körülvett, nevezzük így, végfelhasználóknak. És, persze, az sem világos, hogyan sikálható le a baloldal szóról az a rengeteg szemantikai hordalék, amit a műbalhé baloldal eddigi politikai tevékenysége rárétegzett.

És ezzel lassan vissza is zökkentem az eredeti gondolatmenetbe: szerintem a magyar társadalom (akárcsak az orosz és török) olyan mértékű decivilizációs folyamaton ment keresztül az elmúlt tízegynéhány évben, hogy jelenleg az európai baloldali gondolkodás kiüresedése más fajsúlyú probléma, mint a hazai állapotok. Európában ez egy gond, talán egy a sok közül, mi meg konkrétan csávában vagyunk. Nálunk két egymást feltételező és ezért erősítő gazdasági vállalkozás szimulálta a politikai életet, a jobb- és baloldalt, a szavak elveszítették valóságfedezetüket, aminek az eredménye egy szilánkjaira szétcseszett, leszedált társadalom lett, amelyiknek mindent be lehet adni: a lerabolt megtakarításoktól a megcsúfolt alkotmányig, a szabadságharctól az oroszfüggésig, a rovásírástól a stadionokig. Eközben elhalnak az évszázadok során beszivárgott civilizációs erények, mint az erőszak feletti kontroll, az együttérzés, a tolerancia, a jóhiszeműség, bizalom, könyörületesség. Ebben a regresszióban lehet ugyan szépeket mondani és újabb kunsztokat bemutatnia a teljes marxi és újbalos fogalomkészlettel, egymás közt maradunk, megtapsol, vagy kifütyül a saját kocsmánk közönsége, de minden mozdulatunkkal a hasadt világot erősítjük. A baloldal feladata Magyarországon nem az újabb és még bonyolultabb elméletek legyártása lenne, hanem az, hogy megtalálja a nyelvet és hangot, amin át tudnánk szólni a szomszéd kocsmába, hogy ott ne csak gúnyolódjanak rajtunk és megvessenek, hanem felélesszük azt a kevés közöset, ami még megmaradt bennünk. Ha úgy tetszik, ebben az országban a baloldalnak civilizációs küldetése lenne helyrehozni azt, amit jobboldal és az álbaloldal önző konszenzussal szétcincált.

Legyen Kiss Viktornak igaza, hogy a baloldal az évszázad legsúlyosabb válságának, a migrációs drámának a megoldásából születhet újra, mert azzal mindenki tisztában van, hogy ezen a vonalon nagy a baj. És az is járható út, amin Horgas Péterék indultak el a gyerekéhezés elleni közös fellépéssel, mert ez a téma még mindig megindítja az embereket mindkét oldalon. (Persze, csak ha „magyar” gyerekről van szó, ha cigányról, vagy istenments migránsról, akkor már csak indulatot vált ki. Na, pl. erre a mondom, hogy decivilizálódás.) És az ökológia gondolat sem sütötte el az összes puskaporát, főleg ha abban a komplex, de jól közvetíthető kontextusba helyezzük, amit Jeremy Rifkin ajánl a tavaly megjelent Zero Marginal Cost Economy (Nulla határköltségű gazdaság) című könyvében, mert azért annál egyszerűbb üzenetet nehéz elképzelni, hogy olcsóbban fogol, ecsém, élni. (Ez utóbbi olvasmány már csak azért is melengeti az ember balos szívét, mert elég meggyőzően levezeti, hogyan fogja a hálózati közösségek kifejlődése és a globális energiamegosztás ötven éven belül a felére visszaszorítani a kapitalista termelést és gazdaságot. Insallah!) És meríthetünk ihletet meg erőt a legbalosabb pápától, Ferenctől, akinél egyszerűbben és hatékonyabban senki sem szól a néphez, és minden tőle idézett mondat hatékony eszköz lehet a kereszténység mimikrijét viselő hazai hatalommal szemben.

Számtalan lehetőség maradt még, és minden megoldás érdekes. A közönségnek/közösségnek mindkét irányból azt kell látnia, hogy nagyok vagyunk, erősek, ütősek és jól mozgunk, végig éreznie kell, hogy nem magunkért, hanem neki és érte bunyózunk. És a végén, amikor mindez előállt, hogy érthető legyen mindenkinek, kiszólhatunk a ringből: „Kez’csókolom, megjött a bal!”

Krasztev Péter

November 19-.én Techet Péter, november 22-én Szentpéteri Márton írását közöljük.
Olvass tovább!