A magyar miniszterelnök is beszállt a hétvégi franciaországi események látványos képsorainak értelmezésébe, Orbán Viktor méltó tanítványaként egy migránsozós bejegyzéssel, amelyben egyúttal „szeretett Európánkért” és a francia nemzetért is aggódott. Magyar Péter kommentárja persze csupán egy Facebook-poszt a sok közül, de valószínűleg nem csak tévedésen alapul, hiszen európai elvtársai a konzervatív néppártokban szintén igyekeznek fenntartani a mindenért is felelőssé tehető migráció témáját, még akkor is, ha épp nagyon kilóg a lóláb. Most, hogy szerte kontinensünkön és a világ egyre több csücskében tüntetnek és okoznak olykor elég nagy felfordulást a társadalmi elégedetlenség élére álló fiatalok, jobban járunk, ha inkább rájuk figyelünk, mint a rendért aggódó politikusokra.

„Ki nyomort vet, dühöt arat”

A szeptember közepén a párizsi agglomeráció középiskoláiból indult tiltakozó akciók, blokádok nemcsak egyes intézmények valóban szégyenletes állapota miatt nőttek alig 10 nap alatt országos mozgalommá, ahogy arról mi is írtunk. Hanem a kormány reakciója miatt is, amely érdemi megoldások helyett brutális rendőri erőszakkal válaszolt a gyerekek követeléseire. Október 6-án már több százezren tüntettek a diákokkal szerte az országban, és múlt szombatra a közoktatás és felsőoktatás érdekképviseletein túl egy sereg másik szakszervezet és a sárgamellényesek is csatlakoztak a számos településen meghirdetett demonstrációkhoz. Az eredetileg egy virális Tiktok-videóban felbukkant dátum eleinte a benzin- vagy élelmiszerárak kapcsán lesz egyre népszerűbb, majd a „drága élet” válik vezérmotívummá.  Ehhez sorakoznak fel a különféle csoportok – a diákok melletti kiálláson túl – saját üzenetekkel és követelésekkel: a mindenkinek járó méltó élettől, az egyenlőtlenségeken át a környezetvédelemig.

A belügyminiszter adatai szerint október 17-én végül 550 ezren vonultak az utcákra, több mint 100 hivatalos akció keretében. Az igazán nagy figyelmet azonban nem a békés tüntetők, hanem az előző hetek atrocitásait magasabb fokozatra emelő „szabadcsapatok”, gyújtogatások, fosztogatás és a mindezekkel szemben nagyrészt tehetetlen rendőrség vívták ki bel- és külföldön egyaránt.

Az ezúttal valóban jelentős, plusz virális képsorokkal dokumentált felfordulás nyomában Emmanuel Macron, aki nagy esélyes a Franciaország legálszentebb államfőjének címére, vasárnap este megtartotta szokásosnak mondható, üres pátosszal és semmitmondó politikai ígéretekkel megrakott „válságbeszédét”. E cikk írásakor még nem világos, hogy a kormány valóban ügyetlenségből vagy esetleg direkt, az elszabaduló indulatokból kovácsolható politikai tőkét keresve tervezte-e alul a „rendvédelmi” erők megbízását az október 17-ére rég bejelentett országos tüntetésekre, de a jelentős károkat látva a kudarc nyilvánvaló.

A felelősségvállalás mindeddig kimerült annyiban, hogy a belügyminiszter beadta lemondását, amit a köztársasági elnök nem fogadott el. De nagy kérdés, hogy egyáltalán mihez kezdhetne az elvben jövő áprilisban esedékes elnökválasztásig a különféle krízisekben elhasznált és szinte teljesen hiteltelen Emmanuel Macron, aki a 2022-es parlamenti választások óta kisebbségi kormányokkal evickélve ragaszkodik a hatalomhoz. Könnyen lehet, hogy 2026. október 17-e úgy vonul be e hónapok krónikájába, mint az a nap, amikor az egész világ számára nyilvánvalóvá vált a már régen vergődő rezsim összeomlása.

Lehetett volna engedni valamilyen mértékben az „ifjúság 10 követelésének„, forrásokat szabadítani fel az oktatás számára, gesztusokat tenni az elmúlt hetekben diákok, tüntetők ellen indult eljárások kapcsán, esetleg elnézést kérni a rendőrség által okozott súlyos sérülések miatt, megtiltani a legveszélyesebb eszközök használatát… A hatóságok ehelyett kijárási tilalmat rendeltek el több nagyváros központi részein az esti órákban; a kormány pedig az „ultrabaloldalt” vádolja feszültségkeltéssel, illetve a szintén szélsőségesnek beállított, Jean-Luc Mélenchon vezette baloldali pártot, az Engedetlen Franciaországot (La France Insoumise, LFI).

„Ti tönkreteszitek a jövőnket, mi feltartóztatjuk a jelent”

Szokás szerint, az atrocitások döbbenetes és felkavaró képsorai, a kifosztott üzletek, lángoló középületek, a több száz millió eurósra becsült anyagi kár és a konkrét fizikai erőszak látványa óriási tematizáló erővel bír még Párizstól több ezer kilométerre is. Az évek, sőt évtizedek óta tartó, különösen mély politikai válság, amely valójában a legtöbb európai országra jellemző, sűrítve kerül a felszínre és a képernyőinkre, és érthető módon vált ki ijedtséget, erős reakciókat, állásfoglalásokat. De ha nem is könnyű, mert egy kifulladt modell és az idősebb generációk kudarcával is szembesít, minél előbb nézünk szembe ezzel a válsággal, annak valódi okaival, annál jobb. Mert ezek a tüntetések, és köztük a franciaországi események segítenek megérteni, hogy merre tart Európa, és miért kormányoznak zsákutcába bennünket a vezetői.

Kétségtelenül sajnálatos, ha történelmi műemlékek megsérülnek vagy megsemmisülnek, de sokkal tragikusabb, ha a világ egyik leggazdagabb országa hagyja lerohadni a közoktatás egyes területeit, ahol a másod-harmadrendűnek nyilvánított gyerekek tanulnak. A műemlékeket többé-kevésbé újjá lehet építeni, akárcsak a megrongált és kifosztott boltokat, de azokat a lehetőségeket, amelyeket megtagad ezektől a fiataloktól a francia állam, nem lehet reparálni, nem fizet érte semmilyen biztosító.

Ahogy nem lehet visszaadni a szegénység miatt megnyomorított éveket, úgy a kilőtt szemeket, összezúzott állkapcsokat, amputált végtagokat sem lehet, legyen szó az elmúlt hetekben megsérült fiatalokról vagy az elmúlt évek és évtizedek tüntetésein, a túlságosan rendbontónak ítélt bulikon, túlságosan „bevándorlósnak” ítélt negyedekben, túl radikálisnak ítélt dolgozói megmozdulásokon megrokkantott életekről.

Ha valaki nem a jobboldali és a Franciaországban is egyre nagyobb teret szerző szélsőjobboldali sajtóból tájékozódik, amely maga is az uszítással és a bűnbakkereséssel van elfoglalva, akkor elég könnyű megállapítani, hogy pontosan tudható, mi az oka ennek a talán váratlan, de egyáltalán nem meglepő lázadásnak.

Az a sajtó ugyanis, amelyik végigkövette az elmúlt évtizedek társadalmi folyamatait, különös tekintettel Emmanuel Macron csaknem 10 évnyi regnálására és a sárgamellényesek 2018-as lázadására, elég jól dokumentálta, hogy az emberek lényegében mindent megpróbáltak, hogy megértessék a hatalommal, változást szeretnének, és nem kérnek azokból a politikákból, amelyek tönkreteszik a jelenüket és a jövőjüket, és amelyek célja röviden Franciaország neoliberális átalakításának elmélyítése.

Tüntettek békésen, számtalanszor, a nagyvárosokban és a kicsikben, a falvakban és az erdőkben, demonstráltak spontán és hosszadalmas országos koordináció után – jobb munkakörülményekért, igazságosabb közpolitikákért, a közszolgáltatások és a természet védelmében, a fenntarthatatlan mezőgazdasági modell ellen és a nem létező vagy nem elégséges klímapolitikák miatt… És végül a rendőri erőszak ellen, amely egyre nagyobb teret kapott az elégedetlenség féken tartásában, és amelyet most a hatalom tizenéves gyerekekre szabadított.

Felszólaltak okosan és dühösen, tánccal és zenei aláfestéssel, jelmezben és gázálarcban vagy más védőfelszerelésben, blokádokkal, polgári engedetlenséggel, és olykor valóban felgyújtott szemeteskukákkal és autókkal is. Petícióztak, konzultáltak, és nem egyszer hosszú hónapokon át dolgoztak újonnan létrehozott „részvételi” fórumokon, pl. az ökológia terén …

A hatalom válasza nem sokban különbözött Magyar Péter vasárnapi reakciójától: tessék csak szépen, udvariasan, fegyelmezetten tüntetni, semmi rendbontás, továbbá migráció! Majd nagyrészt folytatódtak a korábbi politikák, esetleg kisebb kompromisszumokkal, egy lépés előre, kettő hátra. Nagyjából ugyanazzal a forgatókönyvvel, a parlamentben a jobboldal támogatásával vagy erővel áttolt reformok, Macron elnök semmitmondó lózungjai valamilyen dekoratív díszlet előtt, valahogy egyre több kacsintással és engedménnyel a szélsőjobboldali igények felé…

Legkésőbb a sárgamellényesek mozgalma óta, amelyet elképesztő intézményes erőszakkal sikerült végül elfojtani – bár ezúttal valóban visszakozni is kényszerült a kormány –, sokak számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az erőszak csupán felszíni tünet, és részben magából, a rendszer által szított válságból és annak kezeléséből ered.

Azok a sajtótermékek, amelyek nem (csupán) a hatalmasok érdekeit és a fennálló rendet védik, ma is megmutatják, hogy a tüntetők számára nyilvánvaló az összefüggés. Ahogy például Marie, az egyetemista lánya társaságában tíz éve először tüntető tanár nyilatkozta szombaton:

„Közalkalmazott vagyok, mindig is hittem a rendőrség szerepében. De nem lehet mindig ez az egyetlen válasz, amit a kormány legitim követelésekre ad… Mindenki fejében ott van a sárgamellényesek mozgalma. Az erőszak miatt engedett végül a kormány.”

„Mindenki mérges, mindenki csóró”

Magyar Péter néhány hónapja még azt tanácsolta hetykén, de okkal európai kollégáinak, hogy menjenek, hozzá hasonlóan, a nép közé. Ennek a tanácsnak sokkal több köze van a realitáshoz, mint vasárnapi Facebook-posztjának, bár Emmanuel Macron már rég eljátszotta az esélyét, hogy országjárásra induljon. Ironikus lett volna, ha mégis eljön Magyarországra, 1956 hőseit éltetni, miközben szerte az országban és többek között az Élysée-palotától 500 méterre is barikád épült a hétvégén. De nem is kell országot járni, elég ugyanis elővenni néhány adatot, hogy lássuk, jogos az elégedetlenség és a düh:

2027-ben a munkanélküliségi ráta várhatóan ismét a 10 évvel ezelőtti szintre emelkedik, 8,8 százalékra.

2025-ben és 2026-ban eddig összesen 1200 euróval csökkent átlagosan egy francia háztartás (pontosabban egy annak nagyjából megfeleltethető „fogyasztási egység”) vásárlóereje. 1960 óta csupán kétszer fordult elő, hogy két egymást követő évben romlott volna ez a mutató, az 1980-as évek megszorításai és a 2010-13-as nagy gazdasági válság idején.

Az október elsején – már a középiskolás blokádok megkezdése után – bemutatott költségvetés pedig, az elmúlt 10 év gazdasági kudarcai nyomán óriásira nőtt államadósságot „kezelendő”, több mint 40 milliárdos megszorításokat javasol, többek között az oktatás területén is, miközben a francia közoktatás már ma is az egyenlőtlenebbek közé számít az OECD adatai szerint. A forráselvonás elsősorban a szociális támogatásokat, az önkormányzatoknak juttatott forrásokat érinti, de számos más területet is, kivéve a hadi kiadásokat, amelyek büdzséje 6,4 milliárddal emelkedne jövőre. Hasonlóképpen, alig csökkennek a vállalatoknak nyújtott támogatások, amelyek rengeteget emelkedtek Macron két mandátuma alatt, és nem igazán látszik pozitív hatásuk a nemzetgazdaság állapotára.

És ez csupán néhány hír az elmúlt hetekből. De ha az elmúlt 10 évre tekintünk: az Eurostat szerint 2017 óta Máltán és Franciaországban nőttek a legnagyobb mértékben az egyenlőtlenségek az Unióban. Idén először fordult elő, hogy az egyenlőtlenségek tekintetében Franciaország már az uniós átlagnál is rosszabbul teljesített. A francia statisztikai hivatal szerint, míg a felső tized jövedelme nőtt, az alsó tizedé csökkent, a szegények aránya (15,6%) harminc éve nem volt ilyen magas, az egyenlőtlenségek pedig a hetvenes évek nem voltak ennyire kiélezettek. Macron és kormányai felelősségét még inkább aláhúzza, hogy ugyanebben az időszakban a gazdaság évről-évre növekedett.

„A világ lángol, de ti az égő kukákra figyeltek”

Azért is fontos visszatérni a valósághoz az opportunista magyarázatok és posztolgatás helyett, mert könnyen lehet, hogy gyújtogatós és autóborogatós idők következnek Európában, és ennek éppúgy nem lesz sok köze a migrációhoz, mint a mostani francia barikádoknak. Ha közelebbről megnézzük a demonstrációk békés sokaságát, azt is megérezhetjük, ami a legijesztőbb lehet a hatalom és a status quót védők számára. Bármelyik korrekt tudósítást nyitjuk meg, egyértelmű, hogy ezek az emberek, a tizenévesektől a legidősebbekig, egészen különböző társadalmi osztályokból, különféle bőrszínnel és háttérrel, pontosan tisztában vannak vele, hogy joguk van ahhoz, amit követelnek.

Joguk van egy jobb élethez, jelentsen ez jobb iskolákat, több kórházi ágyat, könnyebb hóvégeket, vagy azt, hogy el lehessen menni néha nyaralni; joguk van az egészséghez, még akkor is, ha ezért be kell tiltani bizonyos vegyszereket, és csökken bizonyos cégek profitja. Nem utolsósorban pedig a nyugdíjhoz, még azelőtt, hogy végleg tönkretenné őket a munka; és egy elviselhető klímához, mielőtt az elitek kipréselik az utolsó milliárdokat a fenntarthatatlan rendszerekből.

Elég csak elolvasni néhány transzparenst, meghallgatni néhány tüntetőt, hogy rádöbbenjünk, egy mai viszonyok között elképesztően tudatos és politizált tömeg áll készen az ellenállásra, és egyelőre eszük ágában sincs feladni. Bár szokás a franciák lázadó természetével példálózni, valójában hasonló élményben lehetett része azoknak is, akik a napokban belepillantottak a spanyolországi lakhatási tüntetésekbe, ahol a 87 évesen kilakoltatott Maricarmen Abascal szavai máris szlogenné váltak: „Küzdjetek azért, ami a tiétek!”

Azok a fiatalok, akik Spanyolországban demonstráltak a napokban, nagyon hasonló problémákkal és jövőképpel néznek szembe: leépített jóléti állam, privatizált közszolgáltatások, kezeletlen klímaválság, a szűk elitek profitjának kiszolgáltatott és feláldozott életek, és végül a szélsőjobb, amely a következő sarkon várja, hogy hatalomra kerüljön, és folytassa ugyanezt turbó üzemmódban, még több erőszakkal. És ahogy az elmúlt időszakban az amerikai kontinensen is láttuk,  a szélsőjobb mögött itt Európában is felsorakozik az a gazdasági elit, amely el van szánva, hogy a szűkülő erőforrások és sokasodó kataklizmák között bebiztosítsa saját túlélését és gazdagságát, bármilyen áron.

De az elmúlt hetek tüntetései, Brüsszeltől Lisszabonon és Milánón át Tiranáig, legyenek akár békésen szervezettek, akár félelmetesebb zavargások, azt is jelzik, hogy miközben a hatalom úgy tesz, mintha nem értené – európaiak milliói pontosan tudják, mi ma a tét. És lehet, hogy ijesztőek a lángoló és füstfelhőkbe burkolt utcaképek, a fosztogatások és a rombolás az európai nagyvárosokban, de ne feledjük, a valódi felelősök nem a kapucnis, maszkos fiatalok, hanem a kevesek érdekeit védő, az emberellenes politikákat megvetéssel és propagandával értékesítő döntéshozók.

Magyar Péter bejegyzése végén szolidaritását fejezte ki a francia nemzettel. Azzal a francia nemzettel, amelynek, tegyük hozzá, épp úgy egyenjogú tagjai – tetszik vagy nem tetszik: liberté, égalité, fraternité – azok a jelentős részben barnább bőrű vagy bevándorló hátterű srácok, akiknek lázadása elindította a mostani, immár történelminek titulált oktatási mozgalmat, mint ahogy mondjuk az 56-os menekültek leszármazottai is, akiket napokon belül ünneplünk.

A francia nemzet valójában talán éppen most kap egy óriási lehetőséget, hogy olyan csoportjai fogjanak össze a kölcsönös szolidaritás jegyében, akiket rendre egymás ellen próbál hergelni a politika. A sárga mellényeket magukra öltő középiskolások, a fiatalok elszántságára büszke és velük szolidáris idősebb generációk, nagyvárosi agglomerációk és kistelepülések, a hátrányos helyzetű társaikért kiálló elitgimik, szakszervezetek és ökológiai aktivisták: a tudósítások egy sokszínű nemzet tagjainak kollektív erőfeszítéséről és kreativitásáról tanúskodnak. És ha nem is világos, hogyan folytatódik a lázadás, csak elismeréssel adózhatunk annak, hogy a nehézségekkel és nagyon is konkrét fizikai veszélyekkel dacolva az elmúlt hetekben százezrek álltak ki azért, hogy az ifjúságnak igenis joga van egy jobb jövőhöz. És nemcsak itt, „szeretett Európánkban”, hanem az egész világon.