A Szőlő utcai és fóti esetek nemcsak a kormányzat hibáira, hanem a társadalomtól elzárt rendszerekben élők életére is ráirányították a figyelmet, és felháborodást keltettek. A kormányváltás után ezek a problémák nem tűntek el. Szociális szakmai körökben sokan tudják: a bántalmazás nem a Fidesz alatt indult, és a nyilvánosságot kizáró, a felelősséget hárító mechanizmusok is régiek. Felvetődik:

mi lenne, ha nem a szociális dolgozók és szakértők, hanem maguk az érintettek, az állami intézményekben élők, a bántalmazottak és elhanyagoltak hangját keresnénk? Hol találnánk meg őket, és mi köze ennek a magyar demokrácia romlásához? Mit kellene tennie a TISZA-kormánynak?

Válaszokért lépjünk vissza huszonnyolc évet.

Átmehetek a zebrán?

1998 egyik szeles tavaszi napján egy kerekesszékes hölgy állt a pesti Nagykörút járdáján. Embereket szólongatott, de nem eladni próbált valamit, és nem is koldult. Kampányolt. „Egyetért azzal, hogy átjussak a zebrán? Egyetért azzal, hogy én is utazhassak a vonaton?” – kérdezte a járókelőktől. Aláírást gyűjtött egy olyan petícióhoz, amelynek messzemenő eredményei lettek a következő évtizedekben. A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége ugyanis az 1998-ban Országgyűlés tavaszi ülésszakának utolsó napján elfogadott ún. „fogyatékosügyi esélyegyenlőségi törvény” (1998. évi XXI. tv.) mellett kampányolt. (Az MSZP-SZDSZ kormány helyett a törvényt két szabad demokrata képviselő, Béki Gabriella és a látássérült Szigeti György nyújtotta be.)

Mozgáskorlátozott és látássérült aktivisták országszerte kampányoltak hasonlóan: telefonoztak, utcára mentek aláírásokért. Fogyatékossággal élők politikai fellépése ma sem gyakori látvány sem az utcán, sem a sajtóban, de akkor még furcsábbnak hathatott. Az államszocializmus évtizedei után ugyanis a társadalom és az épített környezet még a mainál is ellenségesebb volt vak, siket, mozgássérült vagy értelmi sérült emberek számára – az akadálymentesség igénye luxusnak hatott, sőt értetlenséget szült. A fogyatékossággal élők szinte láthatatlanok voltak: otthonukba vagy épp bentlakásos intézetekbe zárva.

Az 1998. évi törvény nagy erővel robbant be a társadalom ezen szegletébe. A fogyatékossággal élő emberek úgy érezték, változás jön – reménykedtek és várták a folytatást. A magyar jogtörténetben először az állam törvényi szinten deklarált bizonyos – az alkotmány szerint mindenkit megillető – jogokat kifejezetten nekik.

A bukdácsoló magyar demokrácia félmillió fogyatékossággal élőnek és családjának, kétmillió embernek tett ígéretet, és megalapította az állam egy addig nem létező szektorát is, a „fogyatékosügyet”. Létrejött és azóta is működik szakértő minisztériumi főosztály, civil egyeztetést biztosító kormányzati platform (Országos Fogyatékosügyi Tanács) és az állam által vállalt feladatokat tettekre váltó ciklikus program (Országos Fogyatékosügyi Program).

Mindezekre a mából, a 2026-os választások után visszanézve: a haladás letagadhatatlan, azonban elkeserítően kevés.

Bonyolult választ igényelne, hogy huszonnyolc év kétségtelen jogfejlődése, fogyatékos emberek nevében elköltött EU-s milliárdjai, a közben történt társadalmi változások és gazdasági konjunktúra mit adott a fogyatékossággal élő embereknek.

A válasz nem politikai szimpátia, hanem adatforrás kérdése. A KSH- és Eurostat-adatok notóriusan (és nemzetközileg is) kevéssé megbízhatók, mert az önbevalláson alapuló fogyatékossági kategóriák és a kérdések nehezen írják le, ki miben akadályozott vagy fogyatékos, és ez miként függ össze társadalmi, munkapiaci vagy egészségügyi helyzetével. (Az ez iránt érdeklődőknek Menich Nóra a közelmúltban megjelent tanulmányait javaslom.) Statisztikai adatok keveset árulnak el mindarról, ami meghatározza, hogy egy magyar állampolgár kap-e segítséget, hogy kijusson a lakásából, kap-e olyan munkát megváltozott munkaképességűként, amiből megél, bántalmazzák-e állami pénzen fenntartott intézményekben, tud-e buszra vagy vonatra szállni… vagy átjutni a zebrán, ahogy már huszonnyolc éve is szeretett volna. Ezek a problémák ugyanis egyáltalán nem újak, hanem évtizedesek – a következő idézet származhatna egy mai jelentésből is, ha készülnének ilyen jelentések.

„Az egyik panaszos a Fővárosi Önkormányzat Fogyatékos Otthonában Tordason tapasztalt embertelen és lelketlen bánásmódot sérelmezi. Panaszához mellékelt egy újságcikket (…), mely a tordasi otthonban észlelt gazdálkodási problémákkal, továbbá a bánásmóddal, ellátással, ápolással és gondozással kapcsolatos visszásságokkal foglalkozott. Panaszos azt írta, hogy több mint tíz éve gondozzák a gyermekét, és személyes tapasztalatai megerősítik az újságcikkben leírtakat. (…) A másik panaszos gyermekét évek óta a Tokaj Városi Önkormányzat Egészségügyi Gyermekotthonában gondozzák. Látogatásai alkalmával azt tapasztalta, hogy gyermeke lefogyott, ruhátlan, egyébként is sok gyermek mezítláb van az épületben és az udvaron”

(Az állampolgári jogok országggyűlési biztosának jelentése, 1996).

Az elhallgatás konszenzusa

Ahhoz, hogy a fenti idézetben leírt valóságról a kedves olvasó hallhasson, információforrások kellenek. A fogyatékossággal élő emberekről legalább három ilyen forrás létezik.

Az egyik a sajtó, amely a demokratikus rendszerek egyik központi szereplője. A magyar sajtónak azonban igencsak terhelt a viszonya a fogyatékossághoz: híradásokban és hosszabb műsorokban is csak nagyon-nagyon ritkán foglalkoznak a témával, ha mégis teszik, akkor is „mínuszos” hírekben, és legtöbbször egyéni történeteken keresztül – a TÁRKI 2025-ös vonatkozó tanulmánya erről meggyőző adatot mutat. Ez azért gond, mert amióta az 1980-as évektől a fogyatékossággal élők jogai és a képviseletükben eljáró civil szervezetek megjelentek a világ nyilvánosságában (Nyugat-Európa, Dél-Amerika és Dél-Ázsia országaiban éppúgy, mint nálunk), azóta erős a törekvés, hogy

ne egyéni sorstragédiaként mutassák be az érintettek problémáit, hanem társadalmi tapasztalatként és közpolitikai ügyként. Csakhogy a hazai sajtó ma is ragaszkodik a gyászos sztereotípiákhoz, és ezzel nemcsak félreinformál, de el is hallgat.

Elhallgatja, hogy a fogyatékossággal élőknek nemcsak a rendszerváltás óta, de a Fidesz-kormányok tizenhat éve alatt is voltak és vannak mindannyiunkat érintő követeléseik, amikért képviseleti szervezeteik általában ki is állnak. És vannak sokakat érintő ügyeik, amelyek értő feltárásra és korrekt bemutatásra várnak.

A téma nyilván nem szexi. Ha mégis születik fogyatékosügyi vonatkozású sajtóhír, abból sokszor kimarad az érintettek hangja. A status quo ebben kísértetiesen keveset változott évtizedek alatt – Baár Mónika, a firenzei European University Institute (EUI) történészprofesszora egy tavalyi szimpóziumon úgy fogalmazott: „a fogyatékossággal élők a holokauszt történetében azok, akiket elsőként öltek meg, és akikre utolsóként emlékeztek”.

Ugyanez illik a mai helyzetre: a fogyatékossággal élők hangja ma is kimosódik a hazai sajtóban megjelenő politikai ügyekből – bár őket még jobban érinti a lakhatási válság, bár ők rendszeres elszenvedői a Szőlő utcaihoz hasonló eseteknek (több mint 20 ezren élnek intézetekben), és az EU-s fejlesztési források ellopása az ő nevükben indított fejlesztéseket is zátonyra vitte, róluk szinte semmilyen hír nem szól.

Nemcsak a politikai botrányhíradásokból, de még a konkrétan róluk szóló „mínuszos” cikkekből is kimaradnak. Így készülhet webes akadálymentességről szóló Telex-cikk látássérült vagy mozgássérült képviselő megkérdezése nélkül; így születik nagyközönséghez eljutó HVG-írás az autisták viselkedésproblémáiról autista megszólaló nélkül; így készül Mérce.hu-interjú a 2012-es rokkantsági megszorításokról anélkül, hogy szó esne a reform kárvallottjait tömörítő MEOSZ – Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége elszánt ellenkampányáról és annak tragikus kudarcáról. Így fordulhat elő, hogy nemcsak a sajtó egészében ritka téma a fogyatékosság, de még a társadalmi ügyekről sok-sok tartalmat gyártó baloldali Partizánon is.

A sajtó persze kevéssé tehető felelőssé azért, hogy nem számol be olyan tudásról, amiből amúgy is kevés van, vagy amit nem hoznak neki témaként.

Második információforrásunk a témában végzett alapos kutatások lennének: ezek mondhatnák el a növekvő számú SNI-s gyerek iskolai szegregációjának és integrációjának kudarcait; a gyermekek otthongondozási díjában (GYOD) részesülő 37 ezer család valós helyzetét és magárahagyottságát; vagy az akadálymentességre rosszul elköltött – bottal vagy kerekesszékkel használhatatlan épületeket és városi tereket eredményező – közpénzmilliárdok történetét. Azonban

a hazai társadalomkutatás súlyosan adós azzal, hogy fogyatékosügyi kérdéseket értően feltárjon.

Szubjektív benyomásom az, hogy amikor a hazai társadalomtudomány egyáltalán egyenlőtlenségről vagy szociálpolitikáról kutat, ír vagy kommunikál, akkor a cikkek és előadások (azaz projektek és pénzek) túlnyomó része más, hasonlóan hátrányos helyzetű csoportok helyzetéről szól (romák, „családok”, gyermekek, szegénységben élők), de fogyatékosokról csak igen ritkán. Félreértés ne essék: nem azokból van sok, hanem ebből kevés.

Mintha a fogyatékosság kívül lenne a társadalmi hátrányon: még a 2023-as Nemzeti Felzárkóztatási Stratégia sem terjed ki a fogyatékosságra, hanem kiutal a rajta kívül eső fogyatékosságügyi stratégiára. A kevés létező – és gyakran mára elavult – feltáró kutatást is sokszor elszánt civilek kezdeményezték és fizették. Komoly az adathiány: keveset tudunk a felnőtt értelmi fogyatékossággal élő populáció élethelyzetéről, az őket érő rendszerszintű erőszakról éppúgy, mint a mozgás- és látássérült emberek valós – kormányzati sikerkommunikációt megkérdőjelező – foglalkoztatási és jövedelmi helyzetéről.

Olyan súlyos az adathiány, hogy sok területen el sem várható, hogy a ma fellépő új kormány értően tudjon tervezni intézkedéseket.

A fenti két információforrás együttesen az elhallgatás mechanizmusait működteti huszonnyolc éve. Az igazi baj körülbelül egy évtizede kezdődött, a magyar demokrácia romlásával szoros összefüggésben.

Az elnémítás politikája

A harmadik és talán legfontosabb információforrásunk a fogyatékossággal élőket képviselő civil szervezetek lennének. Ez a szektor a rendszerváltás utáni demokratikus fellendülés idején volt a legerősebb, törvényi megerősítést is ekkor kapott. A rendszerváltás után szervezetek százai alakultak, amik helyi és országos ügyek képviseletével próbálták a közpolitikát befogadóbbá formálni: kiadványokat írtak, konferenciákat szerveztek, tiltakozásokat indítottak, sőt jogszabályokat vittek át a közigazgatás útvesztőjén. A 2010 utáni demokratikus gyengülés azonban súlyosan érintette őket. Kutatásaink szerint rendszerszintűvé vált a fogyatékos emberek érdekében felszólaló civil szervezetek öncenzúrája: nem tiltakoznak, hanem inkább finoman kritizálnak és lehajtott fejjel kérnek; ha kérnek, azt egyre kevésbé a tágabb nyilvánosság és egyre inkább zárt ajtók mögött teszik; és még ott sem mondanak el mindent, félve a retorzióktól. Egy vezető, fogyatékossággal élő érdekvédő szerint: „Korlátozzuk a véleményünket. Igen, tudjuk, hogy ezt most nem szabad elmondani, mert biztosan kiveri a biztosítékot (a minisztériumban), és megvonják tőlünk a támogatást.” És: „eljött az idő, amikor már voltak következmények, már tudtuk, hogy dádá lesz (ha megszólalunk)”.

A sajtó, a hazai társadalomkutatás és a civil szektor bajai persze szorosan összefüggenek: a fogyatékos emberekről egyikőjük sem szól úgy, hogy az a közvéleményt elérhesse. Ez mára az évtizede tartó elnémítás politikája. Fogyatékosügyi civil mesélte, hogy amikor pár éve a hozzá ellátogató állami tévének akart beszélni a szociális ellátás erősödő gondjairól, a szerkesztő leállította, mert rossz hírt nem közölnek. A Fidesz-kormány alatt még az a civil sem kapott tehát platformot, aki kritizálni akart.

Az elnémítás politikája fenntartja azt a helyzetet, amiben kimondatlan marad egy sor olyan adósság, amivel 1998 óta tartozik az érintetteknek a magyar nyilvánosság: a fogyatékossággal élők állampolgári cselekvőként való elfogadása; az elmaradt, de ma is vágyott emancipációjuk jogi, társadalmi és politikai lépéseinek számonkérése; és a szakértői megszólalók melletti következetes szerepeltetésük a médiában és a tudástermelésben.

Láthatóvá, hallhatóvá válásuk. Az adósságlista hosszabb is lehetne.

Habár több száz fogyatékosügyi szervezet létezik, tizenhat év Fidesz-kormányzás után már alig állnak ki tévékamera elé kritizálni a kormányt vagy intézkedéseit, félve, hogy őket is leügynöközik, vagy támogatásukat elveszik. Egy kampányakció persze 2010 előtt is körültekintést igényelt (az érdekvédők még emlékeznek őket fenyegető MSZP-vezetőre), az Orbán-rendszer 16 éve alatt azonban egyértelműen veszélyessé vált a szervezetek számára. Pedig a látássérültek, mozgássérültek vagy autisták szervezetei ma is tesznek javaslatokat számukra fontos témákban – például a gyógyászati segédeszközök rendszerének tarthatatlansága, az akadálymentesség javítása, az autisták oktatásának vagy az egészségügyhöz való hozzá(nem)férésük kapcsán.

A Szőlő utcai eset mindennek csak egy szegletére hívta fel a figyelmet. Ma bentlakásos intézetbe bejutni szinte lehetetlen: nem a várólistákra gondolok, hanem arra, hogy civil és emberi jogi ellenőrzésnek kellene biztosítania, hogy a bántalmazás és elhanyagolás csökkenjen és egyáltalán kiderüljön. A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF), aminek intézményeiben több tízezer fogyatékossággal élő és idős ember él, éberen őrködik afelett, hogy ne történhessen meg a 2017-es botrányhoz hasonló eset, amikor jogvédők embertelen körülményeket fotóztak le a gödi Topházban. Volt SZGYF-munkatársak suttogva mesélik, miket láttak bentlakásos intézetekben, de ezekről oknyomozó riport éppúgy nincs, mint ombudsmani jelentés: az alapvető jogok biztosát mára már sem a nemzetközi közeg, sem a hazai civilek nem tartják tényezőnek. A politikai hatalom az Orbán-korszakban többek között a jogérvényesítés megnehezítésével, a civilek megfélemlítésével és az információk elhallgatásával (a jogvédők és kutatók kizárásával a bentlakásos intézetekből) némította el a szektort.

---

A választások előtti csatazajban a fenti témák általában fel sem merültek sem a kormányzati-ellenzéki csatákban, sem a kétoldali médiabuborékokban. (A Mércén kívül ki írt a kormányra készülő TISZA fogyatékosügyi programjáról?) Az illiberális politika által elnémított fogyatékosügyet nem sújthatja elhallgatás a kormányoldali és ellenzéki nyilvánosságban sem.

A magyar demokrácia bármilyen újjáépítése csakis akkor lehetséges, ha a re-demokratizációs követelésekben benne vannak azok is, akiknek másképp működik a testük, valamelyik érzékszervük vagy épp a kogníciójuk.

Nincs és nem is lehet demokratikus építkezés, ami elmegy több százezer fogyatékos állampolgár igényei és az őket huszonnyolc éve érő igazságtalanságok mellett. Nem lehetnek ők az utolsók, akikre emlékezünk kormányváltás után.

Ki kell mondani, hogy mit várunk attól a kormánytól, ami 2026-ban hatalomra került: először az elnémítás feloldását, majd az elhallgatás elemeinek szétszerelését. Az új kormány nem bánhat úgy civilekkel, mint akik kritikája illegitim; az új kormánynak vállalnia kell a transzparenciával járó botrányokat, és megnyitni a bentlakásos intézeteket civil jogvédők, intézményi minőségmérések és kutatók előtt; az új kormánynak fontos és hiányzó kutatásokat kell indítania a helyzet pontosabb megismeréséért; az új kormánynak teljesítenie kell az 1998-as és azóta történt fogyatékosjogi törvényi vállalásokat… A lista folytatható, és léteznek is megfontolásra érdemes civil javaslatok. Ma az első lépés az lenne, hogy a demokratikus álmaink inkluzívabbá váljanak.

Egyáltalán demokratikus építkezés az, ami nem inkluzív?