„Az eseményre több mint háromszázan regisztráltatok, és baromi sokan el is jöttetek” – ezekkel a szavakkal indította el az Irodalmi Szakszervezet (IRSZ) alakuló ülését Modor Bálint június 28-án a Petőfi Irodalmi Múzeum függönyökkel sötétített dísztermében. Valóban, a nagy hőség ellenére százötvenen jöttek el az eseményre. Akinek nem jutott hely, a szomszédos teremben kivetítőn követhette a beszélgetést – és még százötvenen otthonról csatlakoztak az online közvetítéshez.

A négyórásra tervezett esemény eredetileg nem Modor Bálint beszédével indult volna, hanem három másik szakszervezet tisztségviselői – Gregor Anikó (FDSZ-ELTE), Dobrovits Orsolya (KKDSZ) és Fazekas Ildikó (KIMDSZ) – osztotta volna meg tapasztalatát az Irodalmi Szakszervezettel. Ezt a beszélgetést végül a kánikula miatt őszre halasztották, de Modor is kiemelte, hogy az irodalom dolgozói nem szigetelődhetnek el más – felsőoktatásbeli, közművelődési, iparművészeti – területektől. Amellett, hogy ezek a szektorok a fölsőbb politikai szinteken egyazon döntéshozó szerv alá tartoznak, az együttműködés elengedhetetlen szerepet játszik abban a folyamatban, hogy az irodalom minél több embert megszólítson – vagyis az irodalom társadalmasításában. Ehhez az kell, hogy az irodalmi dolgozók a történelmi lehetőséget megragadva – és a „NER előtti gyakorlatokon” is túllépve –, saját kezükbe vegyék a sorsukat, és érdekeiknek megfelelően maguk rendezzék be az irodalmi életet.

„Ne hagyjuk, hogy mások csinálják meg helyettünk, rajtunk múlik, milyen lesz a hazai irodalmi élet. Munkára hívunk titeket!”

– zárta a bevezetőt Modor Bálint, aki egyébként tapasztalt szakszervezeti szervező, ugyanis amellett, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia szerkesztője, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének alapszervezeti titkára is egyben.

A Szakszervezet nem esztétikai értékközösség, hanem dolgozói érdekközösség

Először az átmeneti elnökség bemutatkozására került sor, melynek jelen lévő tagjai – Modor Bálint, Ferencz Mónika, Vajna Ádám, Zilahi Anna és Seres Lili Hanna (Szűcs Teri online vett részt) – röviden összefoglalták az előmunkálatok eredményét, és a leendő szakszervezet intézményes, etikai és stratégiai kereteit. Mindenekelőtt kiemelték, hogy a jelenlegi hatfős, átmeneti elnökség célja a szervezet létrehozása. Jövő nyáron, a formális megalakulás után kerül majd sor az első demokratikus elnökségválasztásra.

Ferencz Mónika, költő, műfordító a szakszervezet jogi megalapításáról beszélt: a formális megalakulás valójában nem egy teljesen új intézmény létrehozását fogja jelenteni, hanem egy már meglévő szervezetet, a jelenleg inaktív Írók Szakszervezetét vennék át. Ha pedig ez akadályba ütközne, akkor a szervezet formálisan a Képzőművészek, Iparművészek és Művészeti Dolgozók Szakszervezetének irodalmi alapszervezete lesz. Az Írók Szakszervezetét 1987-ben alapították, és az évek során Galgóczi Erzsébet és Göncz Árpád is titkára volt, jelenleg Mezey Katalin tölti be ezt a tisztséget – az ő neve a nyilvánosságban legutóbb a Kossuth-díj botrány kapcsán jelent meg. Az átvételt őszre, de legkésőbb 2027 tavaszára tervezik. Az elkövetkező négy-öt hónapban különböző munkacsoportok segítségével szeretnék lefektetni egy demokratikus működés alapjait és összeállítani egy problématérképet a leendő érdekvédelmi munkát előkészítendő. A nagyobb nyilvánosság szempontjából lényeges feladat egy Országos Érdekegyeztető Fórum megszervezése, amelyről Vajna Ádám, költő, műfordító és szerkesztő elmondta, hogy ehhez – más irodalmi szervezetekkel, mint a Szépírók Társasága vagy a Fiatal Írók Szövetsége együtt – hamarosan egy előkészítő bizottságot hívnak életre. A kitűzött cél, hogy a szakma megfogalmazza a konkrét problémákat és az első szakpolitikai javaslatokat.

Zilahi Anna költő azt fejtette ki, hogy miért a szakszervezeti forma a leghatékonyabb módja a szakmai-közösségi érdekképviseletnek. A szakma nemcsak írókat-költőket, hanem az irodalmi intézményrendszer minden csoportját – a könyvkiadásban dolgozóktól kezdve a rendezvényszervezőkön át a műfordítókig stb. – igyekszik magában foglalni. Mivel a munkák jelenleg többnyire projektalapon szerveződnek, Zilahi szerint kilátásba kell helyezni egy olyan stabil életpályamodellt, amely képes a pályakezdéstől a nyugdíjig felmerülő problémákra választ találni.

Az alakuló szakszervezet a már meglévő irodalmi szervezetekkel szövetségben képzeli el a munkát, és abban látja megkülönböztetett szerepét, hogy ernyőszervezetként a politikai érdekérvényesítő munkát magára vállalhatja. Ez a szélesebb keret azt is jelenti, hogy az IRSZ része lesz a magyar szakszervezetek szélesebb hálózatának, kapcsolatban fog állni más művészeti szakszervezetekkel – hiszen a dolgozók problémái jellemzően művészeti ágakon átívelően vannak jelen, a közös fellépés pedig értelemszerűen nagyobb nyomásgyakorlást tesz lehetővé. Zilahi végezetül rámutatott, hogy

az Irodalmi Szakszervezet nem esztétikai értékközösség, nem dolga esztétikai ajánlatot tenni. Nem fog civil szervezetként vagy egyesületként működni, és így irodalmi, alkotói eseményeket szervezni; nem feladata ezenkívül írórezidencia-programokat sem működtetni, valamint a magyar irodalom exportjával foglalkozni.

A feladat mindezek helyett az érdekképviselet, a dolgozók megszervezése, a döntéshozók meggyőzése, és így – konkrét értékválasztások mentén – a fennálló rendszer megváltoztatása.

A konkrét értékválasztások nyilvánvalóan majd később fognak élesebben kirajzolódni, mégis meg lehet jelölni azokat a kulcsfogalmakat, amelyeket a közösség már az induláskor magáénak vall. Seres Lili Hanna költő és a Közélet Iskolája munkatársa a pártpolitikától való függetlenséget, a társadalmi igazságosság és az esélyegyenlőség eszméjét nevezte meg. Ehhez hozzátartozik az egyenlő bánásmód és a részvételiség elve, valamint a közösség érdekének előtérbe helyezése az egyéni pozíciószerzéssel szemben. Fontos, a külső kapcsolatokat is meghatározó további értéke a szakszervezetnek a szolidaritás – vagyis a társadalom más csoportjait is érintő elnyomás és a közös érdek felismerése, az irodalmi-művészeti életen kívüli közösségekkel való együttműködés. Seres arról is beszámolt, hogy a visszaéléseket kiküszöbölő, biztonságos közeg érdekében etikai bizottságot és kódexet hoznak létre, és szakmabiztonsági munkacsoportot hívnak életre.

Érdekellentétek, a piac és a visszaélések

A bemutatkozást követően a közönség kérdezhetett. Mindenkinek egy perc állt rendelkezésére a kérdezéshez, és a határozott moderáció miatt a vitablokk kellemesen feszes tempóban zajlott. Mégis feltűnt, hogy leggyakrabban elhangzó válasz az volt, hogy „ezt majd a munkacsoportok fogják eldönteni”. Ám ez ebben a helyzetben a legkevésbé sem a szervezők bizonytalanságát érzékeltette: a válaszadások során világossá tették, hogy kezdeményezőként nem dolguk minden részletkérdésben állást foglalni, sokkal fontosabb a későbbi egyeztetések lehetőségfeltételének megteremtése.

A kérdéseket leginkább a NER-örökség, a közössé tehető célok és a reprezentativitás problémáit járták körbe. Így például az utóbbi kapcsán kérdezett rá Deres Kornélia, költő, egyetemi oktató arra, hogy tudjuk-e, egyáltalán hányan vannak az írók-költők-műfordítók stb. valójában, és egy ilyen sok munkatevékenységet lefedő szakmánál hogyan értelmezhető a szakszervezeteknél kulcsszerepet játszó reprezentativitási küszöb, vagyis a munkavállalók hány százalékának kellene csatlakoznia a szervezethez, hogy elegendő bázissal rendelkezzenek követeléseik megfogalmazásához, és egyáltalán mekkora az a dolgozói halmaz, amin belül ezt az arányt mérni lehetne. Én is úgy vélem, hogy egy ilyen – akár szociológiai eszközöket alkalmazó – kutatás elkerülhetetlen lesz az irodalmi élet számára, hiszen az irodalmi dolgozók esetében nehezen beszélhetünk egy konkrét szakmáról vagy munkahelyről – az érdekeket emiatt sokkal nagyobb feladat közös mederbe terelni. Modor Bálint éppen ezért az IRSZ-t egy szabadúszó-szakszervezethez hasonlóan képzeli el, amelynek tagjai az anyagi minimumok meghatározása után közösen tudnak elzárkózni az olyan cégektől, amelyek azt nem teljesítik. Ezenkívül létrejönnének alapszervezetek, amelyek adott munkahelyeken, érdekcsoportokon belül tudnának erőt kifejteni.

Az érdekek széttartó jellege azért is problémás – mutatott rá egy másik kérdező, Peer Krisztián költő –, mert a szakszervezet egyes leendő tagjai között tényleges ellentétek feszülhetnek – gondolhatunk például a kiadói dolgozók és a szerzők közti érdekellentétre. Ferencz Mónika és az elnökség álláspontja szerint ezt akkor lehet hatékonyan áthidalni, ha a résztvevők fölismerik, hogy a legnagyobb nehézséget végső fokon nem a többi aktor, hanem a piac jelenti – ennek fényében érdemes kompromisszumokat keresni.

Meglátásom szerint már csak az a kérdés (és jövőbeli vita tárgya), hogy a magasabb szinteken álló könyvpiaci szereplők és a gyakorlatilag magánvállalkozóként működő írók-költők is hasonlóan látják-e a piaccal szembeni ellenállás módozatait, mint amit az elnökség pillanatnyi egysége sugall. Nyilvánvalóan a merev tőke-munka szembenállás árnyalandó, sok szereplő egyébként is több, egymást némileg átfedő pozíciót is betölt, a piac meghatározó szerepe mégis rávilágít arra, hogy amit jelenleg szubjektíve – szerintem egyébként joggal – „rendszerváltásként” élünk meg, valójában szinte teljesen érintetlenül hagyja azokat a neoliberális piaci struktúrákat, amelyek végső fokon az emancipáció útjában állnak.

Az eseményen egyébként, nem meglepő módon felmerült az „irodalom mint munka” meghatározásának kérdése is, hiszen az irodalmi életben végzett, többnyire láthatatlan, prekár munkák esetében nem egyértelmű a munkavállalói státusz kérdése sem. Ehhez kapcsolódik az elmúlt hetekben a Mércén kibontakozott vita a művészeti alapjövedelemről, bár még várat magára annak megválaszolása, hogy ténylegesen mit értsünk művészeti munka (és az általa teremtett érték) alatt – azaz milyen szerepet tölt be az össztársadalmi munkamegosztásban, más (marxi értelemben) értéket termelő vagy az értéktöbblet előállítását közvetetten elősegítő munkák viszonyrendszerében. Ferencz Mónika azt emelte ki, hogy a művészeti munkát a társadalom számára is láthatóvá kell tenni, Zilahi Anna pedig más országok gyakorlataiból hozott lehetséges modelleket, mint amilyen a belga vagy francia művész státusz vagy a szlovén életpályamodell. A közös ezekben, hogy a projektalapú szabadúszó működést állami garanciákkal (pl. nyugdíj, társadalombiztosítás, ösztöndíjak) egészítik ki.

Az irodalmi dolgozók helyzetének javítása persze mindenképp állami forrásokat is igényel, így nem meglepő módon a beszélgetésen erről is szó esett. Molnár Péter slammer, volt országgyűlési képviselő szerint, ha az életpályamodell kidolgozásával háttérbe szorítjuk a projektalapú támogatási formát, akkor csak még egyenlőtlenebbül fognak eloszlani a források – hiszen azt a kevés pénzt, amit a költségvetés kultúrára szánhat, még kevesebb felé osztanánk el. Kukorelly Endre, író, volt országgyűlési képviselő azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy nem a kevés forrás a probléma, a kultúra egészébe ugyanis rengeteg pénz ömlik jelenleg, hanem például a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) javára történő igazságtalan elosztás. Modor Bálint pedig válaszában kiemelte, hogy GDP-arányosan Magyarország költ a legtöbbet kultúrára az EU-ban, csak a források többnyire kihasználatlan épületekbe, „betonba” mennek. Továbbá szerinte például

a kekvák átalakításával meg lehetne oldani, hogy az egyébként is monopolhelyzetben lévő könyvterjesztőknél realizálódó profit például ne a Mathias Corvinus Collegium-ba folyjon be

– a közelmúltig ugyanis a legnagyobb könyvterjesztő, a Libri nyeresége a fideszes káderképzőt, gazdagította, az MCC alapítványának megszűnésével pedig nem tudni, mi lesz a sorsa.

A beszélgetés legvégén előkerültek az irodalmi szakma belső, közösségi kihívásai is, elsősorban a rendszerszinten újratermelődő – többek között a fiatal lányokkal szembeni – visszaélések ügye. Szegedi Fanni, költő a középiskolások tehetséggondozásával kapcsolatban egy etikai kódex megalkotásának lehetőségéről kérdezett, amire válaszul Modor megismételte, hogy lesz ilyen. Addig is bárki beléphet a szervezetbe, ám az elnökség vétójoggal rendelkezik: „Leszögezem mindannyiunk nevében, hogy semelyikünk sem szeretné azt, hogy olyan ember tagja legyen a szakszervezetnek, aki azért szervez írótábort felnőtt emberként, hogy középiskolásokat felszedjen.” A kijelentést tapsvihar követte – erősnek tűnik a konszenzus, hogy a rendszerszintű visszaélések feldolgozásának és jövőbeliek megelőzésének mindenképpen teret kell adni a munka során. Vajna Ádám a norvég írószövetség példáját hozta fel, ahol lehetőség van anonim bejelentést tenni, és utána külső szakemberek bevonásával mindkét felet meghallgatják.

Irodalom, mi végre?

Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy egyáltalán miért érdemel ilyen figyelmet az irodalmi, és általában a művészeti terület, milyen alapon követelhetnek az irodalmi dolgozók maguknak akár állami forrásokból stabilabb életpályát, mi a társadalmi hasznossága mindennek, azaz ki lehet-e jelenti, ahogy ez az eseményen megtörtént, hogy az irodalom közjó?

Ha az irodalom társadalmasítását kívánatosnak tartjuk, tehát az irodalmi mező által termelt tudás, nézőpontok, értékek közössé tétele szerintünk a társadalom hasznára válik, akkor nem tekinthetünk el a szolidaritástól, azaz annak fölismerésétől, hogy az autonóm irodalmi mező egy sokkal tágabb társadalmi struktúra része, nem lehet ettől teljesen különállóként kezelni. Ha hatni akar, és valós politikai változást akar elősegíteni, akkor – a disszenzuális (vagyis az adott társadalmi konszenzustól eltérő, az érzékelhető világ határait kiterjesztő) esztétikai teljesítmények létrehozása és értelmezése mellett – intézményi szinten a társadalommal mint totalitással is folyamatosan számot kell vetnie. Úgy tűnik, a megalakuló Irodalmi Szakszervezet kezdeményezői nyitottak arra, hogy konszenzuális gyakorlatokkal az irodalmi dolgozók érdekeit más szakszervezetekkel és pedagógiai intézményekkel közös rendszerben juttassák érvényre.

Ezek a szűken értett politikai feladatok, amelyeknek elvégzése az áprilisi kormányváltással egyáltalán lehetségessé vált, és megvalósításuk remélhetőleg megágyaz egy olyan autonóm irodalmi térnek, amelyben megvalósulhat valami olyasmi, amit Balassa Péter, meghatározó esztéta és irodalomkritikus a „formák és magatartások parlamentjének” nevezett a maitól nagyon sok tekintetben eltérő történelmi korban, talán az utolsóban, amikor a magyar irodalomnak tényleges pátosza – emancipációs képzeletet termelő ereje – volt.

A balassai eszmény szerint az irodalom a demokrácia letéteményese, termeli és megőrzi a társadalom sokféleségét, az értékek pluralitását, ez a társadalmi szerepe. Nem célom semmiféle hanyatlásnarratíva felrajzolása, az azonban beszédes, hogy negyven évvel az Emlékiratok könyve és a Bevezetés a szépirodalomba megjelenése után a kortárs magyar irodalomban még mindig a prózafordulat számít a legfontosabb viszonyítási pontnak. A mi dolgunk a jelen valóságának művészi megragadása és a konszenzualitáson alapuló demokratikus beszédtér – a magatartások parlamentjének – a mában való újrateremtése.

Szakszervezetre tehát azért van szükség, mert nem lehet választani a művészet és a politikai harcok egyéb formái között. Ha az irodalmat közjóként fogadjuk el, mindkettő egyformán elengedhetetlen. Bagi Zsolt filozófus szavaival:

„Nincs hathatós emancipatórikus politikai cselekvés kulturális emancipáció nélkül.”