Szerbiában a mai napig nem ült el a 2024-ben kezdődött tiltakozási hullám. Az újvidéki állomás előtetejének több halálos áldozatot követelő leomlása okán kitört tüntetésekből széles társadalmi bázisú rendszerellenes mozgalom nőtt ki – amely már Aleksandar Vučić, Szerbia elnökének hatalmát is veszélyeztetheti. A kormány válasza évek óta a tiltakozás kirívóan erőszakos elnyomása – amelyhez nem várt helyről, az emberi jogokat oly nagyra tartó Európai Uniótól is segítséget kap.

Május 23-án ismét tömegtüntetésre került sor Aleksandar Vučić rezsimje és a Szerb Haladó Párt (SNS) vezérelte politikai osztály ellen. A Belgrádban, a Slavija téren összegyűlő százezrek a demonstráció helyszínét ismét békésen hagyták volna el, de az eddig soha nem látott számban, rohamfelszereléssel, könnygázzal és vízágyúkkal felvonuló szerb rendőrséget éppen a demonstráció vége felé, a belgrádi Pionírok parkja környékén ismeretlen, maszkos tüntetők pirotechnikai eszközökkel támadták meg a Danas szerbiai hírportál tudósítása szerint. A támadások közelében egyben olyan csoportok is elszórtan gyülekeztek, akik Vučić elnököt és rendszerét éltették, és az ellene demonstráló mozgalom tagjai ellen vonultak ki.

A Slavija tértől távolabbi incidensek után a rendőrök nagy része ismét nem a rendbontókat, hanem a békésen távozó tüntetőket vette célba, tudósítások szerint tömegesen tartóztatták le és kísérték a rendőrőrsökre az egyszerű tiltakozókat, ezzel ismét fokozva a káoszt, és segítve a kormányzati propaganda-kommunikációt.

Az állami és a kormányt támogató média ugyanis rendszeresen azt sulykolja, hogy a 2024-es újvidéki vasúti katasztrófa óta tartó spontán társadalmi mozgalom „erőszakos külföldi elemekből” áll, akik konfrontációt provokálnak az állami szervekkel.

A szerbiai propaganda emblematikus ügye Nikola Ristić diákaktivistához kötődött, akiről a kormány propaganda-bulvárlapja az Informer 2024 novemberében, pár nappal az újvidéki tragédia nyomán kirobbant diáktüntetések után közölt fotókat, amelyeken a belgrádi Nikola Tesla Nemzetközi Repülőtérre lép be. A térfigyelő kamerák képeit megszerző Informer a cikke fölé azt írta, „külföldi utasításokért utazik el a diákaktivista”.

A dezinformáció ezek után akadálytalanul terjedt. Ristić viszont személyiségi jogi pert indított a sajtótermék és a hatóságok ellen is, hogy kiderüljön, a repülőtér biztonsági személyzete által őrzött kamerafelvételek mégis hogyan jutottak a propagandalap szerkesztőségébe. A Belügyminisztérium az ügyben nyilvánosságra hozta „vizsgálata” eredményeit is, amelynek következtetései csupán annyit tartalmaztak: ismeretlen számú ember, ismeretlen körben hozzá tudott férni a biztonsági kamerák képeihez, így „nem lehet megállapítani”, azok pontosan hogyan landoltak az Informernél. Az aktivista mellett sokan mások is kételkednek ebben, és az eset mögött – amely a több ezer közül egy, kiemelt incidens volt – a szerbiai belügy és az információs térben dolgozó propagandisták olajozott együttműködését látják.

A tüntetőkre vonatkozó vádak, mint a külföldi finanszírozás és az erőszakosság maradt a kormányzat utolsó érve a saját létezése és fennmaradása mellett. Vučić és környezete – miközben érzékelik a polgári engedetlenség, a városok közötti gyalogmenetek vagy a lázadó diákok jelentette végzetes kihívást -, mindenféle bukást vagy átalakulást egyrészt lelassítani, másrészt, amennyire lehetséges kontrollálni, tompítani kívánnak. Az elnök beleegyezett ugyan az előrehozott választások kiírásába is, de egyrészt ez a legtöbb parlamenti pártot mindenestől átszövő klientúra-korrupción keresztül nekik kedvezne, másrészt bizonytalan az a lebegtetett időpont is, amikor ezekre sor kerülhet. Tavasszal az elnök először őszre, majd a legújabb körben nyárra ígérte, hogy hivatala végül meghatározza a választások napját, és hozzákezdjen a folyamat előkészítéséhez. De már senki sem hisz nekik, így a tömegtüntetések lényegében annak kikényszerítését célozzák, hogy a választást valóban kiírhassák. Itt a diákok egy saját listával, kvázi-politikai párttal képviseltetnék magukat, és a voks lényegében csak arra szolgálna számukra, hogy lehetőséget adjanak az embereknek annak kifejezésére, a jelenlegi politikai rendszer immár nem élvezi a többség bizalmát, így annak gyökeres átalakítására, a vezetők és a fenntartók távozására van szükség.

A represszió viszont önmagában nem lett volna túl sok ideig fenntartható, a rezsim immár másfél éve, súlyos anyagi ráfordítás és rengeteg munkaóra árán igyekszik saját magát védeni a tiltakozók ellenében. A sokrétű diákmozgalom, egyetemfoglalások, majd az azok nyomán elindított sztrájkok és sztrájk-kísérletek mindenhol a rendőrség, a helyi intézményvezetés, a Szerb Haladó Párt rendszerével együttműködő ellenzéki pártok és az apparátus ellenállásába ütköztek. Ahhoz viszont, hogy a nyilvánvaló, mindent átszövő korrupció és lejárató propaganda közepén Vučić mégis biztosítson magának egyfajta látszólagos hegemón pozíciót, külső hatalmak támogatása is elengedhetetlen volt.

Az úgynevezett „mélyállam” amelynek a hálóján az immár a társadalom többségének a rokonszenve által kísért ellenállás fennakadt, például olyan programokon keresztül él túl, mint az Európai Unió nyugat-balkáni, tagjelölti-”felzárkóztatási” pénzügyi alapjai.

A baloldali Mašina portál már januárban, az EU-s, amúgy évtizedek óta sehová sem tartó szerb csatlakozási folyamatot előkészítő delegáció belgrádi látogatása kapcsán, ellenzéki képviselőket idézve megjegyezte, a szerbiai rezsim a propagandát, társadalmi kontrollt, és az erőszakszervezeteken keresztül fenntartott repressziót éppen úgy finanszírozza, hogy a központi vezetés rendelkezésére bocsátott EU-s „fejlesztési pénzeket” sikkasztja el és használja fel a saját céljaira.

Pavle Grbović, a Szabad Polgárok Mozgalma parlamenti ellenzéki párt tagja a delegáció előtt például nyíltan kijelentette, tarthatatlan az, hogy az EU-val együttműködést színlelő Vučić, az éppen hivatalban lévő, bár kevés tényleges hatalommal rendelkező Đuro Macut miniszterelnök, a belbiztonsági szervek, a hadsereg és a propaganda-kormánymédia éppen azokat a forrásokat használja a helyi civil társadalom és mozgalmak megfélemlítésére, amelyeket ennek a civil társadalomnak a „fejlesztésére” küldenek át számukra. A liberális szerb politikus szerint erre a megoldás az lenne, ha ezeket a pályázati forrásokat közvetlenül a civil szervezetek kapnák meg, és nem minisztériumok, amelyek utána a felhasználásukról döntenek, mintegy zsarolási alapul használva az anyagi forrásokat. Rámutatott: számos alkalommal az a rendőrség kapja meg a nyugati „modernizációs” eurókat, amely utána a társadalmi mozgalmakat és tagjaikat, a demokráciát, szólás- vélemény- és tanszabadságot, tisztességes megélhetést és a korrupt politikusok távozását követelőket bántalmazza és veri szét az utcákon – ez a helyzet pedig nem is lehetne abszurdabb. Szerinte, és több más politikus szerint van rá esély azonban, hogy az Európai Parlament „megváltoztatja a véleményét” a szerb rezsimmel kapcsolatban. 

Aleksandar Jovanović Ćuta zöldpolitikus az EU hozzáállásáról már jóval pesszimistábban nyilatkozott: szerinte Marta Kos, a unió szomszédságpolitikáért és felzárkóztatásért is felelős biztosa, valamint Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök továbbra is cinikus játékot űz a szerbekkel:

„Ursula és Marta Kos, valamint a többiek továbbra is megcsókolják Vučićot, valahányszor találkoznak vele – legyen az Davosban vagy bármely más találkozón –, míg az itthoni ellenzék, az elégedetlen polgárok képviselőivel együtt, továbbra is azt fogja hangoztatni, hogy az emberi jogokból itt egy betű sem érvényes. Sem a sajtószabadság. Ez már nagyon régóta így megy. Igaz, hogy az Európai Unió tizenkét éve hidegen szemléli ezt a diktátort, aki lebont mindent, ami az alapvető emberi jogokat, az igazságosságot és a jogállamiságot alkotja. Amit ott elképzelhetetlennek tartanak, azt ő itt megteszi, és mi továbbra is körbe-körbe járunk. Az viszont, hogy ezek után mi történik, tőlünk is függ – ettől a felkeléstől, amely remélem eredményeket hoz –, és geopolitikai tényezőktől is, mert ami most velük történik, valójában ugyanaz, ami velünk is történt,” – Jovanović Ćuta ezzel arra is utalt, hogy Donald Trump második terminusa, illetve az EU-s államok növekvő emberi jogi relativizmusa esetleg ott is ráébreszthetik a demokratákat arra, a folyamatokat pont az olyan országokban kell megállítani, ahol már teljesen érvényre jutottak, Szerbia pedig éppen ilyen hely.

Az, hogy a felkelés egy helyben topog, persze a mozgalmi szervezetek nézeteltérései miatt is van. De a folyamatok előrelendítésén a nemzetközi média sem igazán segít, egyfajta mesterkélt elfogulatlanságot magukra erőltetve ugyanis még a nagy nyugati hírügynökségek is gyakran átveszik a szerb kormány propagandáját a demonstrációkról. 

Marija Janković, az egyik legnagyobb szerb lap, a Vreme fotószerkesztője is erről beszélt. Egy interjúban megvilágította, az uralkodó szerb rezsim az évek során megtanulta „kezelni” a külföldi médiát, és úgy alakítani az arról publikált első sztorikat és képeket, hogy abból valamiféle „balhé” és káosz képe bontakozzon ki, ne pedig a békés gyülekezésé.

„Tudják, hogy ha rendkívül nagy lesz a gyűlés, sok külföldi média képviselője fog eljönni. Szerintem ebben a pillanatban, amikor Vučić esetleg békét akar kötni az Európai Unióval, valami olyan képet akar mutatni, amihez, nos, a rendőrök nem bántják a tudósítókat. De ezek a tudósítók sokszor eleve az erőszakos tüntetések képét akarják sugározni a világnak, ahelyett, hogy százezer gyönyörű embert mutatnák, akik eljöttek arra a tüntetésre, és akik nem okoztak semmilyen zavargást” – világította meg Janković.

A „balhés” tálalás pedig egyben a kattintásokra és olvasókra, nézőkre éhes, főbb médiák érdeke is. Hiszen az égő kukákra és tüntetőket üldöző rohamrendőrökre mindig több fotóriporter és tudósító lesz kíváncsi mint a békés, 200 ezresre is becsült Slavija téri gyűlés üzeneteire.

Ilyen szempontból a Szerbia lassan örökös elnökével továbbra is végtelenül türelmes Európai Bizottság, a „nyugati felzárkóztatást” a rezsim számára támogató „pályázatok”, és a nyugati média jelentős része lényegében összejátszanak Európa egyik legnagyobb és legszélesebb körű politikai mozgalmának víz alá nyomásában – miközben abszurd módon a  belgrádi vezetés és a kormánypropaganda is arról beszél, az „ellenállók” mögött sötét nyugati érdekek és megbízók állnak.