Egy évszázad alatt sokat változott a nők helyzete. A 20. század elején Magyarországon a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportokban is felülreprezentáltak voltak – elég a cselédségre gondolni. A nőket azonban ma is számos hátrány éri: világszerte kevesebb hozzáférésük van intézményekhez, és nagyobb arányban vannak kitéve a szegénységnek, az erőszaknak. Március 8-án, a nemzetközi nőnapon érdemes felidézni, mennyi munka és küzdelem árán lettek egyenlőbbek a nők – ehhez Feitl István szövegét ajánljuk a nők 20. századi történetéből.

Egy évvel ezelőtt a nemzetközi nőnap történetének összefoglalásával tiszteltem meg hölgy olvasóinkat. Most néhány epizódot kívánok felvázolni a nők 20. századi történetéből, amely felvillantja azt az utat, amelyet a március 8-án ünnepelt nem járt be a múlt században, sokszor igen keserves úton. Nagy, de nem teljes fordulat állt be a nők életében Magyarországon az elmúlt században. 1900 körül már sokan voltak, akik egyenjogúságért álltak ki, a tényleges küzdelem a nők társadalmi alárendeltségének megszüntetés ellen azonban csak ekkor kezdődött el igazán. Az évtizedek során a Globális Északon ez a küzdelem szép eredményekre vezetett, más részeken mind a mai napig szilárdan tartja magát az alávetettség állapota – de még a legfejlettebbnek érzékelt világban is van rengeteg tennivaló, így Magyarországon is.

Nézzük tehát a történeteket!

A 19-20. század fordulójának legkiszolgáltatottabb foglalkoztatási csoportja

A házi cselédlányok helyzetére felfigyelt a 20. század első éveiben a kibontakozóban lévő női szakszervezeti mozgalom. Kik voltak ők? A felső és középosztályok alkalmazásában álló szolgálólányok, akiket egész nap, reggeltől estig háztartási munkára alkalmaztak. Sütöttek, főztek, takarítottak, mostak, vasaltak, bevásároltak. Számos családnál 14–16, de olykor 12 éves gyermeklányok robotoltak.

Nem volt meghatározott munkaidejük, nem ritkán éjszakába nyúlóan dolgoztatták őket. Vasárnap délutánonként kaptak párórás kimenőt.

Legnagyobb részük fiatal hajadon volt.

Az 1876. XIII. törvény intézményesítette a cselédséget, ami kiterjedt a „mezei vagy külső” cselédség mellett a házi cselédekre is. Az egyik paragrafus így fogalmazott: „A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik.” Csak 1927-től terjesztették ki rájuk a balesetbiztosítást. Munkakönyv gyanánt cselédkönyvet vezettek, ami arra szolgált, hogy a gazda minősítse alkalmazottját. Egy cselédkönyv szerint 1937-ben a koszt és kvártély mellett a kereset 20 pengő volt havonta – a gyári munkásoknak ekkoriban havi 100–150 pengőt fizettek.

A cseléd az őt alkalmazó gazda házi fegyelmi jogainak hatálya alá került, ami nem zárta ki a testi fenyítést sem. Ez azt jelenti, hogy az elégedetlen háziasszony – korabeli pejoratív szóhasználattal naccsága – minden további nélkül lekeverhetett egy-két pofont, megalázhatta beosztottját. Nem ritkán szexuális szolgáltatást vártak el a család kamasz fiúgyermeke „szocializálása” érdekében.

A házi cseléd a legnépesebb női foglalkozási csoport volt a dualizmus idején és a Horthy-korszakban. Budapesten a több mint hetvenezres csúcsot 1910-ben érték el. Talán ezért is indított a szociáldemokrata lap, a Nőmunkás 1905-ben cikksorozatot a „háztartási munkásnőkről”. A lap mindjárt első cikkében leszögezte, hogy nem ismerünk megvetettebb, megalázottabb munkásréteget a cselédségnél. Ők szenvednek legtöbbet az emberi gőg és ostobaság szeszélyétől. Konyhához kötött jobbágyoknak nevezte őket, míg a munkaközvetítést, és a cselédszerzést rabszolgakereskedelemnek titulálták.

Még abban az esztendőben megalakult a Cselédmunkások Szakegylete. A szerveződés a szétszórtság miatt azonban lehetetlennek tűnt. A helyzet így mit sem változott egészen az első világháborúig, amikoris – a férfiak hadba állása miatt – más női munkalehetőségek növekedésével megugrott a cselédhiány.

Az egyházi szervezetek számára ebben az időben fontos volt ugyan a cselédség, de elsősorban a neveléssel, lelki jobbítással foglalkoztak, háztartási és varrótanfolyamokat szerveztek, pénzadományokat gyűjtöttek nőknek, míg a szociáldemokraták 1918-ban az ipari munkásokéhoz hasonló alkalmazotti viszonyt követeltek a számukra. Az első ilyen szemléletű gyűlés 1918. május 19-én zajlott le Budapesten, ekkor a háztartási munkásnők fogalmazták meg tiltakozásukat a fényképes cselédkönyvet előíró rendelkezés ellen.

A forradalom előszeleként rohamosan nőtt a szakszervezetek létszáma, így lendületet vett a cselédekszervezkedése is. Cselédotthonok létesítését követelték, beteg-, baleset-, aggkori biztosítást, díjtalan munkaközvetítést, a munkakönyv bevezetését, új cselédtörvényt, ezen belül a rendőrségi felügyelet megszüntetését stb. Követeléseiknek az 1918. december 1-i tüntetésen és nagygyűlésen adtak hangot. Hamarosan megalakult a Magyarországi Háztartási Munkásnők Országos Szövetsége. 1919. január 12-én megtartották első országos közgyűlésüket, ekkor 4000 tagjuk volt. Bevezették – tagjaiknak – a munkanélküli segélyt. 1918 decemberében teljesült első követelésük, és ügyeiket a rendőrségtől áttették a munkaügyi bíróságokhoz.

A Tanácsköztársaság alatt megszüntették a cselédkönyvet, 16 év lett a munkavállalás alsó korhatára, a napi munkaidőt 10 órában limitálták, a többletidőért túlóradíjat kellett fizetni. Évi 15 nap szabadságot kapott minden alkalmazott. A betegsegélyezés és balesetbiztosítás kiterjedt a háztartási alkalmazottakra is. A bukás után azonban e rendelkezéseket megszüntették.

A Lórántffy Egyesület 1900-ban hozta létre a Cselédnevelő Házat, az 1908-ban szerveződött Katolikus Asszonyok Országos Szövetsége (KAOSZ) cselédképzőt létesített, ezek azonban periferikus szerepet játszottak. A szociáldemokraták 1925 szeptemberében nyitottak otthont a cselédek számára, de ez is csak tízágyas szállás volt. A Horthy-időkben a szervezettség visszaesett, az önálló szakszervezet meg is szűnt, egyesületi szakcsoporttá süllyedt.

1945 után megerősödött a Háztartási Alkalmazottak Szakszervezete. Hivatalosan száműzték a cseléd kifejezést. A baloldali fordulat magával hozta az egyenlőség eszményét, felülírta a hierarchikus-feudalisztikus kapcsolatok világát, a munka, a munkás felértékelődött, és ez jelentősen átértékelte a háztartási alkalmazottak státuszát. Mégis két évnek kellett eltelnie, míg végre megjelent a népjóléti miniszter 34.510/1947. számú rendelete a munkaviszonnyal kapcsolatos kérdésekről. Eszerint a munkaszerződés a szakszervezet ellenőrzése alatt állt, kötött munkabér került megállapításra, a munkaidő 11 óra volt, heti kétszer fél szabadnap, és évente egy nappal növekvő két hét fizetett szabadság járt, amikoris a természetbeni juttatást is meg kellett fizetni. A háztartási alkalmazottak végre munkakönyvet kaptak. Nyugdíjjárulékot egy 1954-es rendelet után kellett fizetni utánuk.

A 1940-es évek végétől a régi elitek deklasszálódása, illetve az általános elszegényedés egyébként is lehetetlenné tette a cselédtartást, így létszámuk jelentősen visszaesett. Az elit esetében szűk körben azonban megmaradt a háztartásban foglalkoztatottak alkalmazása. Főként volt apácák, kiöregedett cselédek vállalták ezt a munkát. Minekutána a nők is munkába jártak, státuszuk a családban megváltozott.

Idővel a háztartási alkalmazottak helyét felváltotta a bejárónő, akinek viszonya az őt alkalmazó családhoz gyökeresen más volt. A szolgáltatást végző – leginkább takarítói – státusz mind a mai napig fennmaradt.

Mikor volt a Nemzetközi Nőév?

A Nemzetközi Nőévet természetesen nők kezdeményezték, és az ENSZ New York-i székházában nem más, mint Aszhraf Pahlavi, az iráni sah testvére, diplomataként dolgozó hercegnő adta át Kurt Waldheim ENSZ-főtitkárnak a javaslatot, amelyet 36 ország államfője írt alá. A hercegnőt a francia lapok „fekete párducként” emlegették, amely megnevezés a nők érdekében kifejtett lázadó és magabiztos harcosságára utalt. Fiatalkorában anyjával és idősebb leánytestvérével részt vett az arcot elfedő fátyol elleni tiltakozómozgalomban is. Fontos szerepet játszott az iráni nőjogi szervezet vezetésében, és a Másodi Keleti Nőkonferencia megrendezésében 1932-ben.

Aszhraf Pahlavi emlékeztette a főtitkárt, hogy a nők és férfiak egyenrangúságának alapelvét már az ENSZ alapokmánya és az Emberi Jogok Deklarációja is rögzítette, mindhiába. A kezdeményezők reménykedtek, hogy a következő évben az ENSZ minden tagállama hathatós intézkedéseket tesz majd a nők jogai érvényesítéséért.

A közgyűlés döntése nyomán a Nemzetközi Nőév tehát 1975-ben volt, de az egész évtizedben kiemelt figyelmet fordítottak a nőmozgalmakra. A nőév jelszava pedig az egyenlőség – fejlődés – béke volt.

A hetvenes évtizedben néhány országban már jelentős tekintélyt szereztek a női politikusok. Az első női miniszterelnök Sirimavo Bandaranaike volt, aki Srí Lanka (Ceylon) élén közel 14 évet kormányzott. Világviszonylatban nagy tiszteletnek örvendett Indira Gandhi, aki összesen több, mint 15 évig volt India miniszerelnöke.

A kezdeményezéshez a kormányok mellett egy sor civil szervezet, így a szovjet dominanciájú Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség (NDNSZ) és tagszervezetei is csatlakoztak. Az NDNSZ Kelet-Berlinben szeretett volna egy nagyszabású összejövetelt tartani, az ENSZ azonban Mexikóvárosban rendezte meg a nők első világkongresszusát és ezzel párhuzamosan a civil szervezetek nagy nemzetközi fórumát. (Az NDNSZ ettől függetlenül önállóan is szervezett ún. világkongresszusokat.)

Az 1970-es évek közepén, különösen a harmadik világban, a nők helyzete még mindig nagyon rossz volt.

A föld egész nőlakosságának 40,3 százaléka, vagyis 468 millió fő volt analfabéta, akik így az írástudatlanok 60 százalékát tették ki. Bár a hetvenes években 500 millió nő vett részt a társadalmi javak előállításában, sok helyen ugyanazért a munkáért nem kaptak a férfiakkal egyenlő bért, hiányosak voltak politikai, szociális, kulturális jogaik. Az ENSZ világkongresszusa így akciótervet fogadott el, de számos új nőszervezet és világméretű projekt is született, továbbá megalakult az International Women’s Tribune Centre.

A második világkonferencia 1980-ban Koppenhágában nyílt meg, aztán a nők évtizede zárásaként 1985-ben megrendezésre került Kenya fővárosában, Nairobiban a harmadik, ahol a nők esélyegyenlőségének stratégiáját rögzítették – ezt 72 állam írta alá. A konferencia főtitkára felszólalásában azonban sajnálattal állapította meg, hogy jónéhány országban nem sokat változtak a hagyományos magatartásformák és gazdasági-társadalmi viszonyok. A világkonferencia létszáma meghaladta az 500 főt és több, mint 140 küldöttség – köztük Maureen Regan, az amerikai elnök lánya – volt jelen.

Videós összeállítás az ENSZ által Mexikóvárosban szervezett első világkongresszusról

Tíz évet kellett várni a negyedik világkonferenciára. Az 1995-ös kínai Huairou-ban megrendezett eseményen a becslések szerint harmincezren vettek rész. A gigarendezvényen 3400 hivatalosan meghirdetett munkacsoportban folyt a munka. A kongresszus jelszava húsz év alatt mit sem változott. Lassan a nők teljes foglalkoztatása felé mozdult el a világ, ezért előtérbe került a munkahelyi diszkrimináció kérdése. Megállapították azonban azt is, hogy a szegénység feminizálódik, és a világ 1,7 milliárd szegényének 70 százaléka nő. Nem segített a nők politikában való alulreprezentáltságán a néhány magas pozíciót betöltött nőpolitikus a fejlődő országban, bár a nők a zöldmozgalmakban kitüntetett szerepet játszottak.

Nagy visszhangot váltott ki Hilary Clinton a konferencián tartott beszéde, miszerint a női jogok alapvetően emberi jogok – ekkor állt ki az abortusz mellett is. Általánosságban javult a nők iskolázottságának aránya, sőt a Globális Északon már felülmúlta a férfiakét. Bíztató jelenségként regisztrálták, hogy tudományos diszciplínává vált a women’s studies, illetve a gender studies.

Időszerű lenne ma is egy világkonferencia. Napjainkban ugyanis a kedvező tendenciák ellenére nőügyekben a stagnálás és a visszalépés jelenségét is regisztrálhatjuk – gondolhatunk itt Afganisztán és Irán példájára, ahol a konzervatív-vallásos rezsimek erősen visszavetették a nőmozgalmak eléréseit, de, ha csupán közvetlen környezetünkben, Európában, s tágabban, az Amerikai Egyesült Államokban nézünk körül, a jobboldali, magát kereszténynek nevező konzervatív politika látványosan nyirbálja az évtizedek alatt kiharcolt nőjogokat.

Foglalkozott-e Kádár János nőügyekkel?

1956 után a legnagyobb és legtartósabb váltás a nőpolitikában történt. Rákosi Mátyás és társai egyrészt az ötéves tervek szédületes képzelgéseinek megvalósítása érdekében mind több és több nőt akart munkába állítani, másrészt lelkes rohamra indítani politikai céljaik kiszolgálása érdekében. Dolgozzanak, politizáljanak és szüljenek! De, ahogy a közmondás szól: ha sokat akar a szarka, nem bírja a farka.

Az eggyé és egységessé kovácsolt transzmissziós csatlós, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége hiába épült ki a városokban és a falvakban, képtelennek bizonyult az elvárt mértékben mozgósítani az asszonyokat, különösen vidéken bukott meg látványosat.

1956 után megváltozott névvel (Magyar Nők Országos Tanácsa) és programmal jelentkeztek. Programjuk legfontosabb fókusza „a család nyugalma, békéje, anyagi és kulturális felemelkedése, az egészségvédelem megjavítása, a helyes családi nevelés biztosítása áll” – hangoztatta Ortutay Zsuzsa, az MNOT későbbi alelnöke, majd titkára az 1957-es nemzetközi nőnapon. Az országos tanács politikamentesen kívánt politizálni, békénhagyni az asszonyokat, ha már nem futja a forradalmi tempó bölcsődékre, óvodákra, gyermekgondozásra és minden más jóra a háztartásban, gyermeknevelésben. Kis lépésben javult a nők helyzete: gyártottak háztartási műszaki eszközöket, javítottak az ellátás színvonalán – de nyitva maradtak például az üzletek is munkaidő után. A nők így sem szültek az állampárt elvárásainak megfelelő számú gyermeket, a Ratkó-korszak, vagyis a pronatalizmus (a szaporodás erőltetése) a közelmúltba ragadt.

Az első néhány évben Kádár János is udvarolt a nőknek. Eleinte nagyszabású ünnepséget rendeztek az operaházban a nemzetközi nőnap alkalmával. A kitüntetések sem maradtak el, 1961-ben és 1963-ban Kádár János is részt vett a parlamenti díjátadón, később soha. 1960-ban Kádár még nyilatkozatot is adott a Népszabadságban március 8-a alkalmából, amelyben elvárásait csak röviden fogalmazta meg, viszont büszkén felemlítette a háztartási gépek kölcsönzésének megszervezését, és a közétkeztetés javítását. Ismét megígérte az óvodák és bölcsődék építésének felgyorsítását. A gyorsítás persze, anyagi és infrastrukturális okokból elmaradt.

Az első években az állampárt, vagyis a Magyar Szocialista Munkáspárt is hangsúlyos marketinget fejtett ki a nők megnyerésére. A nőnapot minden évben nyílt levélben üdvözölte a Központi Bizottság. Az ötvenes évek végén aztán a téesz-szervezésben való részvétellel lelkesítette parasztasszonyainkat, és az anyákat gyermekük rendszerhű nevelésére buzdította. S hogy a tettek sem maradtak el, azt mutatta, hogy 1962-ben a szülési szabadság idejét 12 hétről 20 hétre emelték. Azt azonban nem merték meglépni, hogy a nemzetközi nőnapot munkaszüneti nappá tegyék, mint ahogy 1967-ben a Szovjetunióban.

A kenyérkereső nők aránya tovább növekedett. 1963-ban az összes keresők több, mint 38 százalékát, a nők több, mint 40 százalékát tették ki. A kereső nők által vállalt gyerekek száma viszont minden korcsoportban kisebb volt, mint az eltartott nőké. A gyermekvállalási kedv azonban általánosan csökkent. Valamit lépni kellett, a politikai udvarlás kevésnek bizonyult. 1966-ban a munkaügyi miniszter megtiltotta a nők foglalkoztatását az egészségükre ártalmas munkakörökben. Ilyennek tekintették a bányamunkát, a dömpervezetést, a traktorvezetést, a 3 tonnás és ennél nagyobb tehergépkocsik vezetését, a vasúti vontatójárművek vezetését és fűtését, számos kohászati munkát, az állványozást stb. Folytatódott egyes szakmák elnőiesedése. 1967-ben jelentős lépésre szánta rá magát a kormány: bevezették a gyermekgondozási segélyt, a GYES-t, ami ténylegesen javított a helyzeten. Ugyanebben az évben kezdték forgalmazni az első magyar hormonális fogamzásgátlót, az Infecundint. (Az abortuszt már 1956-ban engedélyezték.)

Kádár és társai egyszer s mindenkorra meg akarták oldani a helyzetet. 1970. február 18-ára összehívták a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságát, és megtárgyalták a nők politikai, gazdasági és szociális helyzetét, illetve meghozták a korszak egyedülálló nőpolitikai határozatát. Mozgósították az összes szervezeteiket, hogy ezentúl rendszeresen foglalkozzanak a nőket érintő problémákkal, minden szinten nőtanácsokat és nőbizottságokat hoztak létre. Egy kis pénz is került béremelésre, a gyáraknak áldozni kellett a nődolgozók jobb ellátása érdekében, helyenként bölcsődékket, óvodákat építettek, javítgatták a kereskedelmi ellátás színvonalát, nagyobb tempóra kapcsolt a háztartási gépek gyártása. Az 1970-es évekre az egész országban megvalósult a villamosítás, kiépült a vezetékes vízellátás, vagyis használható lett a mosógép, a centrifuga, a hűtőszekrény, a porszívó, villanyvasaló. Egyre több háztartásba kerülta villanytűzhely, olykor gáztűzhely, és a kisebb konyhai háztartási eszközök. Javult és bővült a mosó- és mosogatószerek minősége és választéka.

Kádár János a párthatározat után látványosan ellátogatott nők közé, például 1973. március 6-án a nőnap előestélyén a Lőrinci Fonóba. Jól kiválasztott hely volt, mert az összevolt pamutfonógyárak vezérigazgatója és a Lőrinci Fonó igazgatója egyaránt nő volt. Ráadásul a Fonó élen járt a szociális létesítmények biztosításában. Kádár elégedett volt a látottakkal.

Tíz évvel később 1984 júliusában a pesterzsébeti Habselyem Kötöttárugyár központjába látogatott. Kádárt kedvesen fogadták a munkásnők, a tudósítások szerint virágocsokrokat kapott tőlük. A látogatás záróeseménye a legcsinosabb manökenek fehérneműdivat-bemutatója volt.

Megmaradtak a nőnapok, az össztársadalmi reprezentatív hálálkodások, vállalati köszöntők, rádió- és televízió műsorok, szocialista reklámfogások, kitüntetések. Egyre kevesebb politikai tartalom kísérte ezeket az eseményeket, éppen ezért a legőszintébbek a kor karikatúrái voltak. Az MNOT gyűlései is a mindennapi megszokott szürkeségbe olvadtak. Viszont a férfiak privát köszöntése meghonosodott, mintegy ritualizálódott és folklorizálódott a virágárusok örömére, náluk ugyanis a forgalom csúcsokat döntött. Az öreg Kádár János is legfeljebb titkárnőjét, házvezetőnőjét és feleségét köszöntötte egy szál virággal.