Az egykori görög pénzügyminiszter 2024-es könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy a kapitalizmus már valójában halott. Jánisz Varufákisz szerint a profitra, bérmunkára és piacra alapozott politikai-gazdasági berendezkedés megragadására használt fogalmaink már nem elégségesek annak a helyzetnek a leírására – pláne nem a megváltoztatására! –, amit az Apple, az Amazon, a WeChat, vagy a Meta teremtett. Varufákisz érvelésmódja és szépirodalmi igényű történeti elbeszélése arra ösztönzött bennünket, hogy ebben a négykezesben kissé feszegessük a recenzió műfaji és terjedelmi korlátait. Már csak azért is, mert Varufákisz művei sajnos nem, vagy csak kivonat formájában olvashatóak magyarul. Cikkünkben a közgazdász-fenegyerek gondolatainak bemutatása mellett egy gazdaságtörténeti időutazásra is invitáljuk olvasóinkat Hésziodosztól az App Store-ig.

Dialektikus és lebilincselő

Varufákisz stílusa magával ragadó. Összetett gazdaságtörténeti folyamatokat, elsőre beláthatatlannak tetsző monetáris rendszereket családi anekdoták, popkulturális és mitológiai utalások, Hésziodosztól vagy Homérosztól származó idézetek tesznek a laikus olvasók számára is plasztikussá és ismerőssé. Mindeközben az anekdotikus hangvétel nem tompítja sem az emberhez méltó életért folytatott osztályharc pátoszát, sem a kizsákmányolás világkorszakainak tárgyilagos, hidegfejű elemzését. A görög közgazdász számára a felszabadulásért folytatott küzdelem családi örökség is egyben. Varufákisz a koronavírus-járvány alatt vesztette el vegyészmérnök édesapját, akit meggyőződéses szocialistaként börtönbe vetett a Görögországot elnyomó katonai junta. A könyv fejezeteit az apa iránti gyász és a tiszteletadás tagolja. A fiú minden fejezet végén apja „gyilkos kérdéséhez” tér vissza, hiszen a könyv megírásáig adós maradt a válasszal. A kérdés így hangzik:

„Az egymással kommunikáló számítógépek a kapitalizmus végső győzelmét jelentik, vagy éppen most villan ki az Achilles-sarka?”

Mielőtt részletesebben ismertetnénk a választ, pár bekezdés erejéig körvonalaznánk a szerző filozófiai pozícióját. Varufákisz szépirodalmi vénája, metaforákban bővelkedő anekdotikus stílusa nem csak didaktikai okokból figyelemre méltó. A szerző tárgyalásmódja filozófiai szempontból egyszerre hat régimódinak és frissnek. Varufákisz ugyanis humanista gondolkodó, humanista marxista. Miközben – Losoncz Márkkal szólva – a termelés, a fogyasztás és az elosztás „vakító gépezeteinek” gazdaság- és technikatörténetébe vezeti be olvasóit, a fő kérdés számára mindig a technológia és a szubjektivitás kapcsolata. Másképp fogalmazva: a termelés megtermelt eszközei – generációk tárgyakba zárt munkája — és az eleven munka – mi magunk – közti dialektikus feszültségek milyen új cselekvésre, azaz politikára adtak, vagy adnak lehetőséget kizsákmányoltak és kizsákmányolóik számára?

Varufákisz filozofikus anekdotizmusára rögtön az első, Hésziodosz siralma (Hesiod’s lament) című fejezet a legjobb példa. Kevés frappánsabb bevezetés képzelhető el a történelmi materializmusba. A tanítói képesség úgy tűnik, maga is családi örökség. A nyitójelenetben arról olvasunk, ahogy a vegyészmérnök apa a családi tűzhely fölött prezentálja a kis Jánisznak az ón, a réz és vas viselkedését hő hatására. Az ifjú Varufákisz még rácsodálkozik az általa „kovácsolt kardra”, vagyis arra, hogy a tűz fölött meghajlított, majd megkalapált vas hideg vízbe merítve mennyivel jobban ellenáll az ismételt kalapálásnak, mint a többi fém. A jelenbeli elbeszélő már ebből az egykor rögtönzött fizikaórából kerekíti ki a materialista történelemfelfogás alapjait az olvasó számára.

„Hogy a történelem elérjen addig a pontig, amit ma civilizációnak nevezünk, az emberiségnek szüksége volt valami bronznál is keményebbre. A kardom hegyének szilárdsága kellett az ekékhez, a kalapácsokhoz és a fémszerkezetekhez. Az emberiségnek meg kellett tanulnia a nappalinkban látott trükköt: a nyers vasat hideg vízben »megkeresztelve« edzett acéllá változtatni. […] A közösségek, amelyek elsajátították a technét, a vas »megacélozását«, gyarapodtak a földeken, diadalmaskodtak a csatamezőkön, a tengeren, a kereskedelemben, művészetük virágzott. A vas mágiája alapozta meg a technológia új szerepét, mint a civilizációhoz és a civilizáció gyötrelmeihez vezető hajtóerő. […] De már Hésziodosz ötödik rendje óta [a vas] olyan hatalom volt,^[1] amely az ellentétével is terhes: hatalom, ami éheztet és agyondolgoztat, hatalom, mely a bőség forrását az ínség forrásává is változtatja.”

Legyen bármilyen sivár is a technofeudalista jelenről adott diagnózisa, Varufákisz nem tekinthető sem technodeterministának, sem technopesszimistának.

Már csak azért sem, mert a technofeudalizmus koncepcióját ismertető fejezet előtt lényegében azt a monty python-i kérdést feszegeti, amit elvtársi körökben sokszor elmulasztunk feltenni: mit adott nekünk a kapitalizmus? Marx műveivel összhangban Varufákisz úgy érvel, hogy a kapitalizmus voltaképpen az első olyan rendszer, amely egyre pusztítóbb válságai, önmagukat újratermelő vérszomjas háborúi ellenére elméletben lehetővé tette a munka felszabadítását, azaz a termelőerők politikai természetűvé válását. A polgárság, az egykori „harmadik rend” volt az első olyan szereplő a történelem színpadán, amely a hatalmát nem elsősorban annak köszönhette, hogy származása, tarka-barka kötelékei révén kontrollálja az emberi élet újratermeléséhez nélkülözhetetlen erőforrásokat.

Magyarországon írva e sorokat persze nem kérdés, hogy a mai napig élősködnek rajtunk olyan figurák, akik befolyásukat annak köszönhetik, hogy egy létfontosságú erőforrást (termőföld, lakásállomány) jó kapcsolataik révén képesek megcsapolni, azaz Varufákisz szóhasználatában járadékvadászatból (rent seeking) élnek, gazdasági tevékenységüket nem a profit logikája, hanem a járadék logikája mozgatja. A polgárság hozzájárulása a történelmi fejlődéshez az volt, hogy a létező erőforrások fölötti kontroll birtoklása mellett lehetővé vált úgy is gazdasági-politikai hatalomra szert tenni, hogy szellemi és fizikai munkával valami új dolgot hozunk létre. Új terméket, melyet a piacon értékesítünk. Közismert persze, hogy ez a képlet egyre bonyolultabbá és egyre kizsákmányolóbbá válik. Hiszen a munkaerő is áru lesz, piacon cserél gazdát, és amint Adam Smith kovácsaitól és pékjeitől eljutunk a manufaktúrákig, majd a gépesített nagyüzemekig, a termék értékesüléséből származó profit nagyobb része nem a termék előállítóinál csapódik le, hanem a termelőeszközöket, a technológiaként tárgyiasult holt munkát birtokló cégnél.

Ugyanakkor, ahogy Varufákisz egy újabb családi anekdotával magyarázza, a munkának ezzel  napvilágra is kerül a kettős természete. Onnantól kezdve, hogy a tőkés nem jobbágyként vagy rabszolgaként birtokolja a munkást, hanem szerződik vele, a munkaidőnek egzakt módon megadható, megvásárolható csereértéke  van. De ami megvásárolható, az csak az absztrakt munkaidő. A munka használati értéke, azaz Varufákisz átköltésében a munka konkrét, megtapasztalható értéke (experiental value) annak ellenére sem kommodifikálható, hogy a termék értéke szempontjából elengedhetetlen, hogy ez is „magas” legyen. A munka megtapasztalható értékéhez tartozik a szerző szerint mindaz az elevenség, ami valójában új dolgot hoz létre és így drágábban értékesíthető termék létrejöttéhez vezet, önmaga viszont mégsem termékesíthető. Egy tudós új felfedezése, egy váratlan pedagógiai húzás, a gyártósoron végzett munka precizitása, vagy egy szakszervezet felismerése a munka körülményeinek javításáról nem kommodifikálhatók és nem birtokolhatók. Csereértéke pusztán az absztrakt munkaidőnek van. A munkaadó biztosra mehet, hogy az általa felvett munkás a munkabérért cserébe határidőre elkészíti a munkadarabot, legyen az részvényelemzés vagy autógumi, de sosem lehet biztos abban, hogy a munkás lelkesen, az eredményt a magáénak érezve, a tőkés céljaival azonosulva végzi a munkáját szüntelenül a folyamatok fejlesztésén törve a fejét, hiszen a munka eredménye nem az ő tulajdona, tehát elidegenedett munkát végez.

A szerző érvelése szerint bármennyire is zavarja ez az ellentmondás a tőkéseket, hosszú távon világos(nak kéne lennie), hogy az ún. innováció a munkának ebből a megtapasztalható értékéből következik, nem pedig a tőketulajdonos „kockázatvállalásából”, „hitelképességéből”, vagy szerzésvágyából. Ebből az állításból viszont az is következik, hogy ha egy olyan korszak köszönt ránk, amelyben a munkaerő olyasfajta kiszipolyozható erőforrássá degradálódik, mint az első ipari forradalom idején az erdők, vagy az elmúlt században a fosszilis energiahordozók, búcsút inthetünk mindannak, amit a modernség vívmányaiként, történelmi haladásként ismerünk el.

A Mad Men-től Alexáig

Mivel a gép maga is tárgyiasult munka, az ember és a gép közötti viszony képes a munka megtapasztalható értékének fokozására is az alkotó ember oldalán. Sztrájkoló vasúti dolgozókkal nem csak azért szolidarítunk, mert nem sajnálunk tőlük magasabb béreket, vagy plusz egy hétvégét a Balatonon, hanem mert ha embertelenek a munkakörülményeik és a munkaterheik, az borzalmas vonatszerencsétlenséggel fenyeget, míg ha színvonalasabb és hatékonyabb munkahely a tömegközlekedés az ott dolgozók számára, az új személyes, gazdasági vagy kulturális kapcsolatok lehetőségét jelentheti mindenki számára, aki utazik.

Ám a a technológia a személytelen tőke oldalán legalább ennyire alkalmas a termelés egyre rafináltabb rendszabályozására (például a mozdonyfülkébe szerelt kamera, ami figyeli, mikor merre néz és mit mond a mozdonyvezető). Míg előbbi a konkrét, eleven tevékenységet,  az alkotás vágyát segíti, utóbbi az absztrakt profit maximalizálására és az absztrakt munkaidő kizsákmányolására irányul. Ennek a dialektikus egységellentétnek a történelmi alakulását, „a kapitalizmus metamorfózisait” Varufákisz könyve második fejezetében beszéli el. A technofeudalizmus korszakának fontos előzménye a figyelemgazdaság megjelenése a második világháború után, a fejezet főhőse Don Draper, a Mad Men című méltán népszerű sorozat marketingmágusa.

De miért és hogyan válik a figyelem kommodifikálhatóvá?

Vetélkedésünk mások kíváncsiságáért, vonzalmáért, vágyaiért természetesen az emberiséggel egyidős. Még a második világháború előtt, a nagy gazdasági válság után azonban lejátszódik az a gazdasági-politikai változás, amit többek között Tamás Gáspár Miklós munkáiból jól ismerhetünk. A központi tervezésen és az állami újraelosztáson alapuló államkapitalizmusok különböző variánsai jönnek létre a fasizmustól a Szovjetunión át az amerikai New Dealig. Ezek közül Varufákisz a fejezetben a New Dealre és következményeire koncentrál, de végig hangsúlyozza a gazdaságirányítás kezdeti párhuzamait a szovjet rendszerrel. A New Deal államkapitalizmusa csak a második világháború alatt, pontosabban csak a világháborúnak köszönhetően, a szövetségeseknek nyújtott pénzügyi és katonai támogatás miatt tudja az Egyesült Államokat ténylegesen kihúzni a válságból. 1945 után kiderült azonban, hogy hűtőszekrényt, utasszállító repülőt, mosógépet és porszívót nem is olyan egyszerű hasonló mennyiségű pénzzé tenni, mint amennyiért a megelőző években lőszert és vadászgépalkatrészt értékesítettek.

Adódik a kérdés, hogy a békekötés után hogyan lehetett olyan szinten tartani a fogyasztást úgy az USA-ban, mind a nyugati blokk területén, hogy a hadigazdaságban létrejött ipari monstrumok és a monstrumokat működtető menedzseri-szakértelmiségi réteg, a „technostruktúra” egy világos és valóságos ellenségkép nélkül is felvevő piacra találjon.

A problémára a technológiai választ a tévénézés tömeges elterjedése adta meg, ami a csereérték átalakulásával járt együtt. A tévének köszönhetően az áruk a rájuk fordított figyelem szerint is összemérhetővé váltak. A reklámipar számára soha nem látott méretű figyelempiacot hoztak létre a szabadidejükben a tévé előtt ülő emberek. Don Draper képes volt a számos tucatáru köré olyan mesét szőni, melynek hatására az adott termék különös fétistárgyként tűnt fel. Mintha csakis rá jellemző, csak benne megtapasztalható minőség öltene az árucikkben testet, melynek köszönhetően elsősorban figyelempiaci csereértéke szökött az egekbe, tényleges árától és használati értékétől függetlenül is.

Varufákisz a rá jellemző fanyar iróniával jegyzi meg, hogy a Don Draperhez hasonló extravagáns reklámszakemberek olyan szabadságot és javadalmazást élveztek munkájuk során, ami korábban kizárólag  a technostruktúra tudósainak, menedzsereinek,  a csúcsértelmiségieknek adatott meg. Az extravagáns marketingmágus számolatlanul dönthette magába a bourbont az irodájában, napokat lamentálhatott az apakomplexusán és az otthon meghittsége iránt érzett nosztalgián. Mindez azért tartozhatott kreatív munkakörébe, mert végül az atyai gondoskodást egy szelet csokoládé, az elveszett otthont pedig egy fűthető és rádióval is rendelkező autó váltotta ki a tévéképernyőn. Az ilyen termékek megvásárlásával „pótolhatta” fogyasztóként az átlag amerikai mindazokat az élményeket, melyeket a elidegenedett munkát végző, uniformizált dolgozóként elvesztett. Ugyanakkor  Nyugaton a televíziózás és főleg a tévés riporterek munkája nélkül a ‘60-as évek mozgalmai és a nyomukban kibontakozó forradalmi hullámok sem lettek volna elképzelhetőek. Ezeket többek között azok a főműsoridőben közvetített rémtettek lobbantották lángra, melyeket a francia vagy az amerikai hadsereg követett el Vietnámban, Algériában, és más, addig beláthatatlanul távolinak tűnő volt gyarmati országban.

Hogyan lesz mindebből a kapitalizmust kinyíró technofeudalizmus? Fogalmazzuk át kicsit a kérdést! Mi történik akkor, ha a figyelemgazdaság menedzseléséért, a tömegek figyelmének elcsatornázásáért és kúrálásáért az algoritmus korában már nem elsősorban Don Draper utódai felelnek, hanem Alexa, az AI asszisztens, vagy a heti kaland a Spotify-on? Ezek a technológiák ugyanis nem a piacon gazdát cserélő termékek, hiszen az algoritmusok maguk a figyelemgazdaság működtetői és a „hagyományos” termékekre irányuló figyelem szervezői. Ilyen módon viszont a fogyasztói figyelem gazdasági szerepe is módosul.

Már nem csak fogyasztói figyelempiacról beszélünk: az algoritmusok korában a felhasználókról gyűjtött adatok olyan erőforrássá változnak, amely fölött a techcégek rendelkeznek. Erre a gyökeres változásra használja Varufákisz a technofeudalizmus metaforáját.

Járadékvadászat a felhőbirtokon: a technofeudalizmus rendszere

Varufákisz keretrendszerében kapitalizmus és technofeudalizmus különbsége két dologban mutatkozik meg: egyrészt a profit maximálásával szemben a járadékok (rent) minél hatékonyabb kinyerése, másrészt a tőke egy új formája, a felhőtőke (cloud capital) megjelenése jelzi, hogy nem pusztán a kapitalizmus új fejezetében, hanem alapjaiban más rendszerben élünk. A kapitalizmus középpontjában a profit és a tőke áll. A kapitalista módon működő vállalatok azért versenyeznek, hogy a munkaerőköltségen, a különböző bérleti díjakon és a vállalkozás által a beruházáshoz felhalmozott adósság kamatterhén túl addicionális bevételt, azaz profitot képezzenek.

A technofeudalizmus újdonsága, hogy profit helyett a járadék elsajátítása válik a döntő tényezővé. A járadék akkor képződik, ha egy személy vagy vállalkozás kizárólagos hozzáféréssel rendelkezik egy fix kínálattal rendelkező jószághoz. A feudalizmusban a nemesség a földjein élő jobbágyoktól járadékot szedett, azaz a privilégiumok révén tulajdonolt föld használatáért cserébe bevételhez jutott anélkül, hogy maga a földesúr új terméket vagy szolgáltatást állított volna elő. Varufákisz ezt a logikát látja megjelenni a platformok térhódításával.

A profitlogika és a járadéklogika megkülönböztetésére a Sony és az Apple példáját mutatja be: míg a Sony megalkotta a walkmant, ami a piacon a korábbiaknál népszerűbb termékként magas eladási számokat és jelentős profitot eredményezett, addig az Apple a termékein (köztük az iPaden) keresztül létrehozott egy úgynevezett walled garden-t, egy zárt kertet, amiben elsősorban nem az új termékek bevezetéséből, hanem a rendszerhez való hozzáférésért felszámolt díjból származik bevétele. Más fejlesztők továbbra is erre a digitális piactérre termelnek, az Apple viszont magát a piacteret birtokolja, és szedi belőle járadékait. Az Apple gazdasági befolyása már nem azon alapul, hogy drágán értékesíthető színvonalas termékeket dob a piacra, hanem abból, hogy ő maga birtokolja a termelőket a fogyasztókkal összekötő piac jelentős részét.

Az Apple a technofeudalizmus egyik állatorvosi lova, nem csak Varufákisz, de más szerzők is a jövő üzleti modelljét ismerik fel benne. A vállalat kezdetben jó minőségű, innovatív, a felhasználói igényeket kielégítő termékeket gyártott, amelyek hatékonyan vették fel a versenyt más gyártók termékeivel. A profitlogikát azonban az iPhone 2007-es bevezetését követően felváltotta a járadéklogika: azzal, hogy az Apple létrehozta az App Store-t, lehetővé tette harmadik felek körébe tartozó fejlesztők (pl.: szoftverfejlesztő irodák, játéktervező stúdiók) számára, hogy alkalmazásokat készítsenek az iPhone-felhasználók részére, akiket ráadásul a csak egymással kompatibilis eszközök (okosóra, AirPods, sőt újabban megtakarítási számla) segítségével egy nagy platformba zárnak.

Varufákisz szerint egy olyan „felhőbirtokon” (cloud fief), mint az Apple platformja, mi magunk, mint fogyasztók vagyunk „felhőszolgák” (cloud serf), figyelmünk és fogyasztói preferenciáink válnak megcsapolható erőforrássá az algoritmus számára (például az Apple zárt kertjében).

A felhőszolgák a szolgáltatásokkal való puszta interakciójukkal is értelmezhető adatokat generálnak az algoritmusnak. Az algoritmus aztán ezen adatok segítségével készít egyre pontosabb termék- és tartalomajánlókat a felhőszolgáknak, hogy a platform minél vonzóbb legyen a felhőbirtokon a fogyasztók figyelméért és pénzükért versengő „vazalluskapitalisták” (külső fejlesztők, hirdetők, tartalomgyártók stb.) számára is. Mindeközben algoritmusok irányítják azon „felhőprolik” (cloud prole) munkáját is, akik az Amazon gyáraiban és a haknigazdaság egyéb szegleteiben (futároktól a takarítókig) dolgoznak a platformok által ígért zökkenőmentes felhasználói élmény kiszolgálásán. Így a járadéklogika elvezet a tőke harmadik, technofeudalizmusbéli természetéhez: amellett, hogy termelőeszköz és társadalmi viszony, a felhőtőke már ágens, célja a felhőszolgák (és a felhőprolik) viselkedésének megfigyelése és alakítása a minél jobb felhasználói élmény és a minél pontosabban célzott hirdetések, termékek és szolgáltatások létrehozása érdekében.

Varufákisz szerint ebben áll a technofeudalizmus nyomasztó újdonsága: az algoritmusoknak betudhatóan a felhőtőke úgy termeli újra magát a fogyasztás által, hogy közben magát a termelőtevékenységet nem a felhőmágnások cégei végzik, hanem vazallus kapitalistáik. Mindeközben az ehhez szükséges munkaerőt is a felhőmágnások algoritmusai irányítják, folyamatos megfigyelés és ellenőrzés alatt tartva őket. Varufákisz szerint a rendszer egy fontos gazdasági következménye az innováció hiánya. Ha a nagy felhőmágnások a felhasználók által szinte ingyen megtermelt adatokért cserébe járadékot szednek a vazalluskapitalistáktól, akkor bár ez utóbbi csoport tagjai egymással versengve akár egyre jobb szolgáltatásokat is létrehozhatnak, a felhőmágnás hatalmát nem törhetik meg.

Varufákisz szerint bár felhőbirtokok között első látásra lehet verseny (pl.: a Metához tartozó Instagram és a TikTok között), de egy-egy új felhőmágnás sikere nem a jobb szolgáltatás vagy termék bevezetésétől függ, hanem teljesen új, a többitől elkülönülő tapasztalat létrehozásától, amivel hatékonyabban ragadhatja meg a felhasználók figyelmét (elég csak Buzz Aldrin híres, egy 2012-es MIT Technology Review-ban megfogalmazott mondására gondolni: ,,Marsra szállást ígértetek nekem, de csak Facebookot kaptam”). Így a technofeudalizmusban nem jobb termékek, hanem jobb befolyásolási és megfigyelési technikák megalkotása vezet az egyre nagyobb gazdasági és társadalmi hatalomhoz. A felhőmágnás igyekszik megszerezni a felhőszolga-felhasználók figyelmét, és ha sikerrel járt, akkor a célja az, hogy minél teljesebb körű szolgáltatáscsomagot nyújtson nekik, hogy minél több helyzetben figyelhesse meg őket, és annál több adattal láthassa el az algoritmust (ami aztán a felhőbirtok árugyűjteményében való böngészést teszi hatékonyabbá, ami még több felhőszolgából kinyerhető adatot jelen, a végtelenségig járva ezt a kört).

A technofeudalizmus leírásakor Varufákisz egyébként a befogadói figyelmet jól vezető metaforikus nyelve kissé átcsúszik a pontatlan, olykor hatásvadász fogalomalkotásba. A szolga-analógia – a „serf” szó angolul jobbágyot is jelent – például majdhogynem a könyv általános konklúziójával szemben homlokegyenest ellentétes állítást sejtet: míg a technofeudalizmusban a felhőbirtokon a felhasználók a puszta tartalomfogyasztással a pihenőidejükben generálnak (tudtukon kívül) az algoritmus számára értéket, addig a feudális rendszer jobbágyai fizikai munkavégzéssel voltak kénytelenek mezőgazdasági termények előállítására. A „cloud serf” kifejezés éppen a felhőtőke sajátos, a fogyasztást értékké formáló természetét takarja el, és rejti egy nagyon is fizikai munkát megtestesítő metafora mögé.

A felhőszolga nem munkás, éppen ebben áll kiszolgáltatottsága: ő maga az erőforrás.

Nem ő dolgozik, hanem épp rajta végez munkát az algoritmus, miközben megfigyeli, elemzi, kategorizálja. Ha a hangzatos, de többször is szűkösnek tűnő technofeudalizmus metaforikus keretnél maradunk, az algoritmus inkább egy nagy jobbágyösszeírás, ami lajstromként legalább annyira értékes, mint az általa felsorolt személyek munkája a földeken. A járadéklogika sikerét megfigyelő, majd implementálni próbáló szereplőre Varufákisz szerint tökéletes példa Elon Musk, és különösen azon törekvése figyelemre méltó, hogy a Twittert egy „everything app”-pá fejlessze.

Bár a Tesla számos adatot gyűjt a felhasználók tevékenységéről, arról, hogy merre járnak és mit hallgatnak út közben, ez csak az  élet egy viszonylag szűk mezsgyéjére korlátozódik például az Apple-höz, Facebookhoz vagy az egyszerre közösségi média platformként és fizetési szolgáltatóként működő kínai WeChathez képest – utóbbinak Varufákisz külön alfejezetet szentel. Ha a Tesla-vezér sikerrel járna, akkor a mostaninál még jelentősebb adatvagyon, így precízebb algoritmusok, és nagyobb gazdasági és társadalmi hatalom kerülhetne a kezébe, ezzel pedig tőkésből felhőmágnássá válhatna. Bár a szerző elsősorban Musk és a Tesla példáját említi, látható, hogy a jövőben tőkések egész sora fogja megcélozni fő piacának felhőbirtokká alakítását, például az Ikea „egyszerű” bútorgyártóból okosotthon platformmá válhat.

Ebben a folyamatban az eleve széles körű eléréssel és kiterjedt értékesítői hálózattal rendelkező nagyvállalatok hatalmas erőfölényből indulnak. Nagyon finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk: ez a jelenség szintén nem az innovációnak kedvez. Ha a technofeudalizmus egy ennyire jelentős cezúrát jelent a kapitalizmus korábbi szerkezetével szemben, akkor mégis hogyan fejlődhetett ki? A szerző válasza az, hogy magából a kapitalizmusból, amely – és ezt a könyv remekül bemutatja – megszülte a maga ellentétét.

Varufákisz részletesen és következetesen veszi végig a technofeudalizmus kialakulásának közvetlen előzményeit. Fentebb ezt a termelési és elosztási technológiákra fókuszálva ismertettük, ám legalább ennyire hangsúlyos a könyvben a pénzügyi rendszer története is. A szerző elbeszélésében

a technofeudalizmus elsősorban a hidegháború és a Wall Street szerelemgyereke, amelynek a megszületése felett ugyanolyan lelkesedéssel bábáskodott a piac és az állam.

A szerző elsősorban a nagy, strukturális makrofolyamatokra (Bretton Woods felbomlása, a derivatívák elterjedése és a 2008-as pénzügyi válság) fókuszál, hogy bemutassa, hogyan teremtődtek meg a technofeudalizmus pénzügyi feltételei a kapitalizmus saját válságára adott válaszaiból.

A technofeudalizmus makroalapjai: Bretton Woods-tól a Növekedési Hitelprogramig

A legfőbb makrofeltétel a második világháborút követően 1971-ig fennálló Bretton Woods-i rendszer felbomlása. E rendszer lényege az volt, hogy a dollár és az arany fix összegen vált átválthatóvá (35 dollár per uncia), és minden ország valutáját szintén fix átváltási áron a dollárhoz kötötték. Egy anekdotában Varufákisz édesapja még az évtizedekig változatlan dollár–drachma árfolyam módosulásán döbben meg, míg a mai olvasónak éppen az évtizedekig változatlan valutaárfolyam hat letaglózóan. De minden terhes az ellentétével, ez alól a Bretton Woods-i rendszer sem volt kivétel.

A rendszer előnye az volt, hogy a dollár vált az alapvető tartalékvalutává, és az államok és piaci szereplők bíztak az értékállóságában. Mindez viszont szép lassan megásta Bretton Woods sírját is. Mivel az államoknak és piaci szereplőknek likviditásra volt szükségük a kereskedelemhez, az USA-nak egyre növekvő fizetésimérleg-hiányt kellett felhalmoznia (egyre több dollár vándorolt külföldre). Szép lassan eljött az idő, amikor már megkérdőjeleződött, hogy egy globális roham esetén az USA képes lenne-e átváltani aranyra a gazdasági szereplők dollártartalékait a 35 dollár per unciás áron (a Fed adatai szerint az USA külföldi kötelezettségei már 1965-től meghaladták az aranytartalékának szintjét). Ez időről időre dolláreladási hullámokhoz vezetett, ami egyre instabilabbá tette a rendszert. Mindeközben ráadásul a nagy német és japán cégek már az USA belső piacain is elkezdtek amerikai riválisaik fejére nőni olyan kulcs iparágakban, mint az autógyártás, ami tovább mélyítette a fizetési mérleg hiányát. Végül 1971. augusztus 15-én Richard Nixon úgy döntött, hogy megszünteti az arany és a dollár fix árfolyamon történő átválthatóságát, ezzel felszabadítva az USA-t azon kötelezettségétől, hogy aranytartalékának arányában bocsásson ki dollárt. Ez teljesen új piacot, és így új kivédendő kockázatot teremtett: az árfolyamváltozást.

Megjelent az igény a bizonytalanságot kezelő pénzügyi termékekre, így terjedtek el a(z eredetileg a farmerek terményeladásait segítő) derivatívák (származtatott ügyletek), azaz olyan pénzügyi eszközök, amelyek árfolyama egy másik termék árfolyamától függ. Például ha egy európai importőrnek a következő hónapban kellett 1 millió dollár értékben amerikai fegyvert vásárolnia, akkor ha arra számított, hogy a dollár árfolyama felmegy (drágább lesz), a jelenben köt egy szerződést arra, hogy a jelenbeli áron vásárol dollárt a jövőben. Erre azért lehet szükség, mert adott vállalat likviditási okból, például hogy ki tudja fizetni a béreket, nem kívánja azonnal átváltani a kérdéses összeget, vagy egyszerűen nem rendelkezik vele a jelenben.

A derivatívák megjelenése lehetővé tette, hogy új és új termékeket vonjanak be a pénzpiacok vérkeringésébe egyre bonyolultabb pénzügyi eszközökön keresztül. De minden terhes az ellentétével: a 2008-as nagy pénzügyi világválságot is a derivatívák és a sűrű szövésű, de törékeny globális pénzügyi kapcsolatok okozták. Az alacsony amerikai kamatok és az olcsó hitelezés korszaka a 2000-es évek elején a jelzáloghitelezés felfutását eredményezte, ami egy idő után kiterjedt az úgynevezett subprime, vagyis alacsony credit score-ral, azaz hitelpontszámmal rendelkező ügyfelekre is. Jellemzően a legalacsonyabb keresetű, a pénzpiac számára láthatatlan vagy alig látható rétegekről volt szó. Az USA esetében ez gyakran olyan színes bőrűeket jelentett, akiknek az intézményesített rasszizmus miatt sokszor esélyük sem volt fehér polgártársaik módjára forgatható megtakarítást vagy pénzzé tehető vagyontárgyakat felhalmozni.

Számukra a neoliberalizmus nem képzést, állásokat és védőhálót kínált, hanem hitelt.

A hitelekkel járó pénzügyi kockázatot a pénzintézetek úgy kezelték, hogy a belőlük származtatott jelzálogleveleket (a hitel törlesztésére szóló követelés) eladták befektetőknek (más pénzügyi intézményeknek). Hogy a befektetők miért vették meg a kockázatos jelzálogleveleket is? Nos azért, mert ezeket a jelzálogleveleket úgy rakták össze, hogy azok mögött alacsony és magas kockázatú jelzáloghitelek is álltak.

Varufákisz szerint ennek a pénzügyi bűvészmutatványnak a technológiai lehetőségfeltétele a személyi számítógépek elterjedése volt. Általuk az üzleti szektorban addig soha nem látott mértékű (valószínűség)számítási kapacitás állhatott a Big Business rendelkezésére. A magas kockázatú adósságokat különböző számítások után feldarabolták, hozzájuk kevertek némi biztosabban megtérülőnek látszót abban a reményben, hogy kockázati szintjük kiegyenlíti majd egymást.

A folyamat végére persze élő ember nem akadt, aki képes lett volna időben megmondani, hogy milyen reálgazdasági következményei lesznek annak, hogy a pénzintézetek között sokszoros feldaraboláson és újrakötegelésen átesett adósságcsomagok cserélnek gazdát, mivel ezek a csomagok a konkrét emberek konkrét pénzpiaci viselkedésétől és motivációitól már teljesen elszakadtak. Egy-egy ilyen csomagot egy csipet bronxi garzonlakás jelzáloghiteléből, egy mokkás kanál floridai nyaraló törlesztőjéből, három csepp kertvárosi családi házból, és még ki tudja miből mixeltek össze, a processzorok és grafikonok absztrakciós sivatagába száműzve ezzel a nagyon is konkrét lakásínséget. Az emelkedő kamatkörnyezetben azonban a subprime ügyfelek számára elérhető változó kamatozású hitelek kamata is emelkedni kezdett, így nagy számú csőd zajlott le egy időben. A hitelek visszafizetésének általános elmaradása magával rántotta az ezen hitelekből (is) származtatott jelzáloglevelek értékét, amit már további hitelfelvételhez használtak fedezetként a befektetők, így azok a hitelek is bedőltek, és ez a hatás pár negyedév alatt tovagyűrűzött az egész világgazdaságra. Ekkor avatkoztak be a jegybankok, amelyek a jelzáloglevelek által fertőzött úgynevezett „mérgező eszközöket” vásárolták meg a pénzintézetektől, illetve különböző programokon keresztül – az amerikai mennyiségi lazítástól a magyar Növekedési Hitelprogramig – igyekeztek visszahozni a megszeppent bankok befektetési kedvét.

És itt vissza Varufákiszhoz. A szerző szerint a technofeudalizmus felemelkedésének makropénzügyi feltétele a 2008 után a piacra ömlő állami pénz, ami a Peter Thielhez hasonló kockázatitőke-befektetőkön keresztül a(z akkor még csak majdani) felhőmágnásokhoz áramlott.

Az „easy money” korában vált lehetővé, hogy létrejöhessenek az óriási tőkeintenzív techvállalatok, amelyek aztán képesek voltak felhőbirtokokat létrehozni.

Ennek oka a szerző szerint, hogy a vállalatok, látva az átlagemberek már a 70-es évektől nyomás alá kerülő, majd 2008-tól teljesen elpárolgó vásárlóerejét (elég itt a munkaerő termelékenységének és a munkabérnek a hetvenes évektől ollószerűen szétnyíló görbéire gondolni), nem számíthattak arra, hogy a fogyasztók tömegével fognak kifinomult, innovatív, tehát drága termékeket venni, mert a többségnek egyszerűen nem lett volna miből. Így az állami forrásokat nem a termelőkapacitások fejlesztésére, hanem részvényvisszavásárlásra és a felhőtőke akkumulálására fordították. Ezt a 2020-as pandémia és annak „válságkezelő” intézkedései csak tovább erősítették, ráadásul fontos látni, bár Varufákisz ennek nem szentel igazán nagy figyelmet, hogy az államok a technofeudalizmus logikáját követő szakpolitikákkal reagáltak a pandémia okozta sokkra: fokozták az ellenőrzést, az adatgyűjtést, és megkezdték az állam platformosítását.

A másik fontos, az állam és a piac bonyolult kapcsolatát felvillantó példabeszéd Varufákisz technofeudalizmus-történetében az Internet létrejötte. Ez eredetileg az USA védelmi minisztériumának projektje volt, és a hadsereg különböző egységeinek a központi parancsnoksággal történő hatékony és biztonságos kommunikációját célozta. A szerző úgy írja le az internet kezdeti időszakát, mint anarchista hackerek kánaánját, ahol a felhasználók közvetlenül oszthattak meg fájlokat egymással, és a semmiből hozhattak létre fizetési rendszereket a blokkláncok elődjének tekinthető decentralizált digitális elszámolási rendszerek formájában. Persze a védelmi minisztérium hamar leválasztotta saját infrastruktúráját a nyilvános internettől, a digitális teret a 80-as és 90-es években valóban ez a színes kép jellemezte.

Ezeket a „digitális közlegelőket” kerítették be a felhőmágnások a szerző szerint (aki ezen szóhasználatával a 16. századi Angliára jellemző, a közföldeket saját használatba vevő, jobbágyi bérlő viszonyt egyoldalúan felmondó földesúri gyakorlatra utal vissza), és privatizálták magát az identitást azzal, hogy a digitális térben megszabták, hogy a szubjektum hogyan jelenhet meg, és milyen relációkban fordulhat elő másokkal. Az interneten, mint bekerített digitális közlegelőn így Varufákisz szerint a legkevésbé sem olyan gazdasági rendszer érvényesül, mint anno a textilipar esetében, hiszen a fogyasztói figyelem egyszerre a birka és a gyapjú, melyet az algoritmus nyír és értékesít.

Diagnózisa a jelenről meglehetősen vészjósló: a 2008 utáni bankmentés és a jegybanki eszközökkel végrehajtott pénzügyi műveletek makroszinten azt érik el, hogy a járadékvadász felhőmágnásokról lekerül a profitkényszer, miközben a viselkedésmódosítás és a kizsákmányolás soha nem látott technikái állnak rendelkezésükre.

A nagy kérdés az, hogy ebben igaza van-e a szerzőnek? Bár Varufákisz részletes képet nyújt a technofeudalizmus makrofeltételeiről, nem tárja fel, hogy a felhőmágnások által használt termelőeszközök, közelebbről az adatgyűjtési technológiák, algoritmusok, és a platform, mint a szolgáltató és fogyasztó viszonyának keretet biztosító médium milyen mikropolitikák mentén fejlődtek ki. Ennek megismerése kulcsfontosságú annak, aki a 21. századot nem csak madártávlatból és Nyugat-centrikusan, de alulnézetből és globális szinten is szeretné megvizsgálni.