A kegyelmi ügy rég nem látott módon rázta fel a magyar közéletet. Múlt pénteken, a pártfüggetlen online tartalom-előállítók, popzenészek, influenszerek hívására az első, óvatos hírek szerint 50 ezer, a saját helyszíni becslésünk szerint akár 200 ezer, a szervezők másnapi, konzervatív becslése szerint 150 ezer ember ment ki a Hősök terére. Tüntetésen utoljára ennyi ember ezen a téren Nagy Imre újratemetésén járt. Ez akkor, 1989-ben egy összeomló rendszer végét jelezte. Az Orbán-rendszer azonban nem mutatja az összeomlás jeleit. De akkor mit keresett pénteken 150 ezer ember a Hősök terén? A tüntetni érkező fiatalokat kérdeztük. 

A pénteki megmozdulást megelőzően, a reményteli várakozásokat is felülmúló részvételt követően sok helyütt merült fel a kérdés, hogy a pártok miért nem voltak képesek hasonló mozgósításra? Ugyan a diáktüntetések 2023 folyamán sokakat vittek az utcára, ezeket az érintettek, a diákok és a tanárok szervezetei hozták tető alá. Az ezzel kapcsolatosan, vagy a tavalyi megmozdulások során szimbolikussá vált helyszínekre (Karmelita-kordonok) szervezett pártmegmozdulások már jóval csekélyebb közönséget mozgattak meg. És idővel a diákok által szervezett tüntetések iránti érdeklődés is egyre lanyhult.

Pártok jelentősebb méretű megmozdulásokat legutóbb talán 2018-19 fordulóján, a rabszolgatörvény körül kialakult széles társadalmi ellenállás nyomán, a tüntetéshullám leszálló ágában tudtak szervezni. Ám a diáktüntetésekhez hasonlóan, a hullám elindítását itt is inkább a civileknek illetve a szakszervezeteknek köszönhettük, a politikusok az első napokban nem voltak meghatározó szereplők. Amikor pedig a pártpolitikusok átvették a kezdeményezést, csak egy ideig voltak képesek fenntartani az érdeklődést. Az MTVA-ban lejátszódó komikus jelenetek pedig arra emlékeztetnek minket, hogy a pártok gyakran nem voltak „jó gazdái” a társadalmi ügyeknek, a Kunigunda utcába szóló hívásoknak pedig egyre kevesebben tettek eleget.

A kegyelmi ügy körüli növekvő felháborodást néhány napig képesek voltak a pártok csatornázni, elsősorban a Momentum, de a múlt hét közepére világossá vált, hogy jelentős tömeget nem ők, hanem megintcsak a pártpolitikán kívüli szereplők tudnak mozgósítani. A Momentum első, Novák Katalin lemondását megelőző tüntetésén még néhány ezren voltak, majd a néhány nappal későbbin már csak pár százan. Pénteken viszont valós tömeg mozdult meg.

A korábbi dinamikákhoz képest most az is kétségesnek látszik, hogy képesek-e a pártok bármilyen mértékben visszavenni a kezdeményezést. A tüntetésen arra voltunk kíváncsiak, hogy kérnének-e ebből a „szavazók”?

Kik tudnak felrázni a rezignációból?

„Láttuk Instagramon, hogy jönnek nagy nevek mint Azahriah” – mesélte egy csapat lelkes budapesti diák nekünk, akik életükben először a tavalyi diáktüntetéseken vonultak utcára. „2018-as választások után egyszer voltunk már, azóta nem mentünk ki egyre sem” – magyarázza kicsit odébb kérdésünkre egy középkorú pár, akiket inkább Pottyondy Edina neve vonzott, bár Azahriah-t ők is szóba hozták. De voltak olyan, tüntetésekre nem, csak évente egyszer a Pride-ra járó fiatalok is, akik Gulyás Mártont, a Partizán alapító-műsorvezetőjét és főszerkesztőjét emelték ki.

A jelenlévőket kérdezve világossá vált, hogy kedvenc beszélő fejeik hívására most olyanok is utcára vonultak, akik az immár 14. éve tartó, egyre inkább megrengethetetlennek tűnő Fidesz-kormányzás utóbbi éveiben nem jártak hasonló rendezvényen. Az influenszerfelhozatal különböző korú, lakó- és élethelyzetű embert vonzott a térre, főképp olyanokat, akik ritkán vagy egyáltalán nem járnak ehhez hasonló rendezvényekre, akik rég nem hisznek benne, hogy van értelme a társadalmi kiállásnak, vagy legalábbis a pártok felhívásai nem mozgatják meg őket.

„Régebben sok tüntetésre mentem, de már néhány éve nem járok, hiába értesülök róluk, céltalannak érzem őket”

– mondta el egy fiatal nő kérdésünkre.

Voltak olyanok is, mint például Imola, egy huszonéves nő, aki nem is a fellépők miatt érkezett, csupán örült „hogy nem a pártok szervezték a tüntetést”. Ebben az örömben minden nekünk nyilatkozó osztozott. Kivétel nélkül mindenki azt tartotta a pénteki megmozdulás legfőbb erényének, hogy a tüntetést nem politikusok szervezték, hanem olyan youtuberek, akik „önerőből lettek ismertek”, „hitelesek”, és „nem csak szavazókat akarnak szerezni”.

„A politikusoknál már alaptény, hogy hazudnak, az ellenzék nem állt ki következetesen az értékei mellett” – magyarázta egy fiatal lány, hogy mi a problémája az ellenzéki szereplők hitelességével.

Egyáltalán nem reprezentatív felmérésünk során egyedül a Vona Gábor-féle Második Reformkor (2RK) kapott pozitív említéseket néhány fiatalabb tüntetőtől. „Hiteles, hogy lemondott, hogy vállalta a következményeket” – mutatott rá a párt egyik kint lévő szimpatizánsa. Néhány válaszból messzemenő következtetéseket hiba volna levonni, ugyanakkor az jelezhet valamit, hogy egy olyan formáció szimpatizánsai jelenhettek meg nagyobb számban, amely kimaradt a 22-es zakóból. Valamint talán jelzés ez arról is, hogy a Hősök terére vonuló tömeg nem feltétlen elkötelezett liberális vagy baloldali.

A legfiatalabb megszólalok kiemelték azt is, hogy a youtuberekhez közelebb érzik magukat, „ők inkább kimondják azt, amit én gondolok”. Az eggyel idősebb társaik rámutattak arra, hogy az ügy kirobbanásának körülményei számukra azt mutatták meg, hogy „legalább a sajtónak van még hatása”. Nem véletlen tehát, hogy az influenszerek, médiamunkások kiállása több embert elért és vitt az utcára.

Bár a pénteki tüntetést szervező influenszerek közönsége elsősorban az online térben többet mozgó, a Facebook és Youtube mellett a Twitchet, a Tik-Tok-ot és az Instagramot is otthonosabban használó fiatalok – ennek ellenére mégis az látszott, hogy a résztvevők nagyjából leképezik az ország korfáját. A fiatalok aránya így persze jelentősen magasabb volt, mint az elmúlt időszak pártok által szervezett megmozdulásain, de nem voltak szemetszúró többségben, mint arra sokan számíthattak.

Hasonlóan alakult az általunk megkérdezett résztvevők lakóhely szerinti eloszlása is. Amíg többségük az ellenzék által (különösen a kegyelmi botrányt követően) viszonylagos önbizalommal uralt fővárosból érkezett, azért bőven akadtak, akik vidéki nagyvároskból utaztak ide. Voltak akik Pécsről, Szolnokról, Kecskemétről vagy éppen a budapesti agglomerációból érkeztek.

Határozottan érezhető volt a Hősök tere közönségén, hogy szemben az ellenzéki politikusokkal, az ellenzéki sajtóban (és persze az influenszerekben) van bizalmuk, őket hiteles, valóban elkötelezett szereplőknek látják. A független sajtó, amint azt először a 444.hu, majd a független sajtó által feltárt ügy megmutatta, még mindig képes dolgozni, és hatást gyakorolni konteo-gyáros propagandával szemben. Ez a tüntetők szemében már-már heroikus tett az oka annak, hogy szerintük az emberek egyedül a sajtó munkatársait tartják hiteles szereplőknek az ellenzéki közéletben.

Így a mostani botrány után végleg bebetonozódhat az a közkeletű vélekedés, hogy a Fidesz legnagyobb ellenfele a nem-orbánista sajtó, kiegészülve talán a népszerű, politizáló youtuberekkel.

Más kérdés, hogy a sajtó munkatársai magukat ebben az értelemben nem látják politikai szereplőnek, amit igyekeznek minden ponton hangsúlyozni is. A médiamunkás, és korábban aktivista szerepkörben is mozgó Gulyás Márton a tüntetés után közzétett üzenetében is felhívta a figyelmet arra, hogy a médiamunkások csak a társadalom figyelmét összpontosíthatják, szerinte politikai változást, mivel „képviseleti rendszerben élünk”, a választott képviselőink érhetnek el. Épp ezért a népszerű műsorvezető arra kért mindenkit, hogy ne tőle várják a folytatást, hanem segítsék inkább a képviselők munkáját, követeljék ki a cselekvésüket, alakítsanak közösségeket, akár lépjenek be a pártokba, ha változást akarnak kieszközölni.

Talán épp az volt a leginkább meglepő tapasztalatunk, hogy az általunk megkérdezett résztvevők jelentős része valójában Gulyás Mártontól, az influenszerek seregétől és a kormánytól független lapok újságíróitól sem vár politikai cselekvést – a pártoktól pedig tudják, hogy „hiába is várnának”. Most a médiamunkások lettek a tömeg hősei ugyan, de az emberek pénteken úgy vonultak utcára, hogy egyáltalán nem hisznek benne, hogy bárki, akár ők, akár más, változást tudna elérni.

Nincs remény, de jó végre picit együtt lenni

Amikor arról kérdeztük a tüntetőket, hogy milyen változást tartanának a legégetőbbnek, hamar kiderült, hogy erre nincsenek válaszaik, és nem is a változás reményében jöttek ki. Persze mindenki fontosnak gondolta a gyermek- és áldozatvédelem megerősítését, sőt, a családon belüli erőszak rendszerszintű problémáját is szóba hoztak többen.

Mégis, kivétel nélkül az összes megszólaló reménytelenségének adott hangot:

„Nem hiszem, hogy elérünk ma bármit”;

„Nyilván ettől nem fog lemondani se Orbán, se Rogán”;

„Pesszimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy történni fog-e bármi”

– ilyen, és ezekhez hasonló megszólalásokat hallottunk, minden gondolatmenet ide futott ki.

A közélet egyik 40 milliós kérdése, hogy mi áll a végletes rezignáltság mögött. Mielőtt azonban elkönyvelnénk apolitikusnak a tüntetőket, azaz a „keresletnek” tudnánk be mindent, fel kell tennünk azt a kérdést is, mit kínál az ellenzék?

A változás elképzelhetetlensége, és az, hogy senki nem is feltételezi, hogy bármilyen formációnak lenne ereje változtatni, minden bizonnyal nem független attól, hogy valódi politikai alternatívát jelenleg senki nem képvisel.

A kint lévő tüntetők talán azért sem mondtak semmi konkrétat arról, hogy mit szeretnének, mert nem találkoztak, nem találkozhattak politikai alternatívával. Ahogyan Borbély András a Mércén leírta, a mostani, százezreket utcára vivő válság morális, nem pedig politikai. Mindenki tudja, hogy ami történt, az morálisan tarthatatlan, de azt is, hogy ez nem jelenti, hogy esély nyílt a politikai változásra. Mert ahhoz politikai erő és politikai alternatíva (a kettő együtt) szükségeltetik.

A cselekvés maximumát azok a fiatal diákok képviselték, akik szerint legalább „visszajelzés” a fennálló hatalom felé az, hogy sokan jöttek ki. Várható politikai következmények híján a tüntetés önmegerősítő funkcióját hangsúlyozták a nyilatkozók:

„Az ilyeneknek soha nem az az értelme, hogy konkrét lépés jön belőle, hanem a közösségi élmény” – mutatott rá például Bella, egy fiatal, a civil szférában is önkénteskedő nő.

„A kollektív tudat fontos, itt jól érzem magam. Itt jó emberek vannak”

– foglalta össze a középkorú pár férfi tagja, hogy miért érezte fontosnak a részvételét.

Hiába tehát a köztársasági elnököt és (volt) kormányzati politikusokat megbuktató morális felháborodás, 14 év után úgy tűnik, mindenki elfogadta a rendszer megdönthetetlenségét. „Jó, hát akkor itt fogunk élni” – ezt mondta pénteken az évek, talán évtizedek óta nem látott tömeg. Ebben a helyzetben kevés esély mutatkozik rá, hogy olyan erő jöjjön létre a felháborodás nyomán (akár az ellenzék megerősödésével), amely tényleg változást hoz. Pedig tudjuk, hogy egyszer létre fog jönni. Addig is legalább „lélektanilag jó érzés volt jönni, alig átjutni az Andrássyn”. Mert talán az mégsem mindegy, hogy egyedül vagyunk, vagy 150 ezren.

Ahogy a tömegben állva az is eszünkbe juthat, hogy a hatalom tényleg a népé. És ez akkor is igaz, amikor a nép hatalomgyakorlása átmenetileg szünetel.