Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Hozni kell kis áldozatot” ǀ TGM!

Azok közé tartozom, akik TGM-ben nem a megoldásokat kereső és a fennálló rendszerekkel kritikus filozófust ismerték fel először, hanem az „izgágát”, akinek mindig valahogy más a véleménye, mint ami „a szokás”. A rendszerváltás idején – erőteljes politikai érdeklődésem ellenére – kívülről néztem őt is és az egész furcsa, érthetetlen forgatagot, amit a szocialista rendszer hirtelen jött összeomlása jelentett. Nekem TGM először az antikommunistának tartott SZDSZ egyik arca volt, később a fura, sétapálcás pasas a parlamentben, aki viccesen viselkedik, de közben egész érdekeseket mond, ír és így tovább.

Egy szó, mint száz, a jól ismert sztereotípiákat láttam csak vele kapcsolatban (is). És nem, nem olvastam tőle az 1990-es évek elején-közepén történelem szakos bölcsészhallgatóként sem a Búcsú a baloldaltólt, sem az akkor még kérdőjellel megfogalmazott Búcsú a jobboldaltólt. Sőt, egyre inkább a kapitalizmus „nagyszerűségét” fogadtam el magam is akkoriban és még sokáig, TGM-et pedig csodabogárnak láttam, akinek publicisztikáját inkább csak azért olvastam, mert – erre nincs jobb szó – „okosnak tűnt” és tetszett a stílus, a bravúr, ahogy gondolatait egymásba fűzi.

Inkább csak éreztem, hogy „tud valamit”, de – az ő szófordulatával élve – akkor még megmaradt idegennek.

Valamikor 2005-2006 táján, amikor már nem éreztem annyira idegennek az írásait, de még sok elvinek gondolt fenntartásom volt műveivel kapcsolatban, összeakadtam vele egy Bécs felé tartó vonaton, a büfékocsiban. Pontosabban én felismertem őt, ő pedig észrevette, hogy az Élet és Irodalmat lapozgatom. Egyszerű kéréssel fordult felém: kölcsönadnám-e neki a lapot egy percre, megnézné, hogy valóban lehozták-e az írását? Beszélgetni kezdtünk, életünkben először és majdnem utoljára.

A beszélgetés hamar a politikai nézeteinkre, illetve a fennálló világgal szembeni elégedetlenségre terelődött, és

én csodálkozva állapítottam meg, hogy a „harcias szónok”, a publicisztikájában mindent ízekre szedő, kérlelhetetlen kritikus és elemző egy kivételesen szelíd ember, aki mosolyogva, de nem lenézve hallgatta végig kissé eklektikus okfejtésemet a világ állapotáról

és a kapitalizmus (akkoriban kínosan ügyeltem rá, hogy piacgazdaságot mondjak) megszelídítésének szükségességéről. Mellékesen „megjósolta”, hogy 10-15 év múlva „visszajön” majd fiatalkori, erősen baloldali, egalitárius (egykor általam helytelenül anarchistának gondolt) meggyőződésem.

Miért jut mindez eszembe akkor, amikor olvasásra ajánlom, a „nyájas olvasónak” a Tudom, Mariskám című TGM-írást? Azért, mert

ebben a 2018-ban megjelent publicisztikájában azon a derűs, kedves (valaha így mondták, ő is így használta: nyájas), megértő és leginkább a másik emberre „ráérő” módon szólal meg a világ dolgairól, amit megtapasztaltam azon az egykori utazáson, amikor még valójában nem ismertem a filozófiáját, nem értettem a publicisztikáját.

Azon a hangon, amivel akkor meglepett és ami egész életében eszembe jutott, ha szónoklataiban hallottam vagy politikai elemzéseiben olvastam olyasmit, amiben lényegesen eltért a véleményem az övétől. Az ebben az írásban megszólaló hang, ez a türelmes, a dolgokat, az eseményeket számba venni képes viselkedés jutott eszembe akkor is, amikor néhány éve, az Antitézis megjelenésekor, annak több írása mutatta meg számomra, hogy miért nem voltam és nem is leszek, lehetek soha kommunista.

Többektől hallottam az elmúlt években, hogy a Tudom, Mariskám lírai írás. Volt, aki óvatosan számonkérte e szövegen a nosztalgiát is. Pedig TGM ebben az „egyszemélyes párbeszédben” elég világosan, türelmesen megfogalmazta, hogy a világ jobbá tétele iránti igény közhelyesen hangzik ugyan, de mégsem az.

„Tudom, Mariskám, hogy ezek közhelyek, de kétségtelennek tetszik, hogy mivel a társadalom nem látszik javulni, és az erkölcsi reformok is folyton kicsorbulnak, az elemezhetetlen jóság – amelyre azóta gyanakszanak, amióta a maga valóságos alakjában megjelent az evangéliumokban – az a kiindulópont, amelyet nem lehet kikerülni vagy átugrani, s amely persze azért is gyanús, mert nem viszi előre a világot oly gyorsan, mint a küzdelem, a vetélkedés, a verseny, az ötlet, az eredetiség, a lángelme, az erő, a lobogó fény, a dörgő ágyú, a felejthetetlen élc, a győztes elmélet.”

Látjuk, ebben a bekezdésben fogalmazta meg egyszerűen azt is, hogy igen, a jóság (no meg az arra való törekvés) nem viszi oly gyorsan előre a világot, mint vetélytársa, az önzés. Hiszen amit felsorolt, a küzdelemtől a győztes elméletig, az végsősoron nem más, mint a kapitalizmust mozgató „teremtő rombolás”, erkölcsi értelemben az önzés. Korunk (de nem csak korunk) versenytárs nélkül maradt kizárólagos elmélete és gyakorlata. Mit állít ezzel szemben TGM ebben a lírainak mondott írásában?

„S megfigyelhetjük – csak úgy, empirikusan –, hogy amit jóságként tartunk számon, az mind önmegtartóztatás, önkorlátozás, önföláldozás, önmérséklet, önismeret, önmegtagadás. Nem mutatják ki, hogy unják a vidéki rokonokat, a megbutult ifjúkori barátokat. Nem néznek gúnyosan az öreg, kövér, buta, csúnya ismerőseikre. Nem fáradnak bele, hogy biztassák, bátorítsák, mulattassák, vigasztalják a gyereküket, hogy érezze: »veled vagyok, ha leszakad a mennyboltozat, véreső hullik, és megnyílik a föld«.”

Csak úgy empirikusan, a tapasztalás által tudjuk mindezt. Miközben szemléljük a világot és elgondolkodunk rajta. Ráérvén elgondolkodni azon, amit látunk, amit érzékelünk, amit tapasztalunk. Ráérni az emlékezésre is, tapasztalatot szerezni az ilyen nem versenyképes időtöltésekből. Bárkinek, hiszen senki sem különb a másiknál. A jó emberek sem.

„A jó embereknek éppúgy megvannak a perverz, romboló, szadisztikus ösztöneik, mint bárki másnak. Gőgösek, unottak, türelmetlenek. De eltekintenek ettől. Örömöktől, diadaloktól, mámoroktól. Meghallgatják régi iskolatársaik kicsinyes, érdektelen, tanulság nélküli történeteit.”

Ahogy az öreg szocdemre emlékezve felidézi:

„«A rendes proli belép a szakszervezetbe – nem az a pár lejes tagdíj számít –, nem részegeskedik, tiszteli a nőket. Hozni kell kis áldozatot.«

«Miért, Géza bácsi?«

«A szervezett munkás nem önző.«”

Az önzésről való legalább részleges lemondás nélkül nem lesz jobb a világ, nem lesz jobb az életünk. Hozni kell kis áldozatot.