Ma, csütörtökön volt utoljára országos pedagógussztrájk idén. A tiltakozó diákok és iskolai dolgozók egy átharcolt, fordulatos éven vannak túl. Több országos sztrájk, tüntetések, polgári engedetlenségi hullám, diáklázadás volt az évben. A másik, kormányzati (jelen esetben: munkáltatói) oldalon pedig képmutatás, mellőzés és jogi ellehetetlenítés. Egy elkeseredett dolgozói harc koreográfiája. Ennek tükrében próbáljuk felvázolni, hogyan telt az utolsó idei sztrájknap, és merre tart(hat) a tanárok küzdelme?

Ma reggel autódudálásra ébredtem. Ez önmagában nem lenne túl érdekes, de a hangzavarnak ezúttal úgymond közéleti oka volt: a lakásom előtti gyalogátkelőhelyen diákok lassították a forgalmat. Miközben a csöpögő kávém figyeltem, felrémlett, hogy valami ilyesmi volt egy mai szemmel távolinak tűnő világban a sztrájknap célja: az élet normális folyásának megszakítása.

Nemcsak a lakhelyem környékén volt megmozdulás. Diákok ülősztrájkoltak a Blaha Lujza téren, majd megpróbálták elfoglalni a Rákóczi utat, de a rendőrök ezt megakadályozták. A Szentendrei úton sikerült elfoglalni egy sávot. Számos iskolában nagy arányban sztrájkoltak a tantestületek, a budapesti Veres Pálné Gimnázium tanárai közül például 20-an sztrájkoltak, további 9 tanár polgári engedetlenségben vett részt. A budapesti Brassó Utcai Általános Iskolában szintén szép számban – egész pontosan 35-en –, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban 39-en vettek részt sztrájkban vagy polgári engedetlenségben. A szervezők szerint magas, 60% feletti részvételt is elérhetett a sztrájk a Közép-Budai Tankerület 26 iskolájában. Budapesten kívül is sok helyen megállt az oktatás, sztrájkoltak a tanárok, tüntettek, élőláncba álltak, országszerte 136 iskolában ültek ki a folyosóra a diákok. A szülők sütivel, gyermekeik otthon tartásával támogatták a tanárokat.

Az előzetes és az épp beérkező információk alapján tehát továbbra is van sztrájkhajlandóság. A Civil Közoktatás Platform (CKP) adatai szerint legalább 50 település több mint 100 intézményében volt munkabeszüntetés.

Ami újdonság, hogy sok iskolában nem egy-két tanár, hanem a tantestületek jelentős része vett részt sztrájkban vagy polgári engedetlenségben.

Volt olyan iskola – a Marczibányi téri Kodály iskola –, ahol 52 pedagógus lépett sztrájkba.

Mindennek ellenére mostanra talán már senki sem reméli, hogy a kormány bármin is változtatna az ilyen megmozdulások hatására. A sztrájkoló tanárok, a velük szimpatizáló szülők, diákok és civilek következetesen hívták fel a figyelmet az oktatás problémáira, sőt, ami egészen heroikus a mai médiaviszonyok között: hosszú ideje tartják napirenden a kérdést. Mindhiába.

A kormányt nem nagyon zavarja a figyelemfelhívás.

Habár saját szavazótáborának jelentős része is egyetért a tanárok követeléseivel, politikai értelemben még sincsenek rákényszerítve a változtatásra. Ugyanis hiábavaló a figyelemfelhívás akkor, ha egyrészt nincs olyan politikai erő, amely népakaratot becsatornázva ki tudná kényszeríteni a követeléseket, másrészt pedig nem olyan széles és kiterjedt a sztrájk, hogy komolyan veszélyeztesse a társadalom működését. A tanárok kiáltása légüres térben akar zengeni.

De a sztrájk elsősorban nem is figyelemfelhívásra való.

A munkások eredetileg sem azért sztrájkoltak, hogy a hatalom megszánja őket, és engedményeket tegyen nekik.

Nem, a sztrájk másképp politikai: arra való, hogy kikényszerítse a változást a fennálló renddel és a munkáltató (ez esetben az állam) érdekeivel szemben. Ezt a dolgozók úgy érik el, hogy megakasztják a társadalom normális működését a szükséges munka elvégzésének megtagadásával, amíg követeléseik nem teljesülnek.

A pedagógusok ellenállásának egyik alapvetése az erőszakmentesség. Azonban ahogy erre Walter Benjamin Az erőszak kritikájáról^[1] című munkájában rámutatott: a sztrájk szükségképpen erőszakos. Benjamin gondolatmenete szerint épp kényszerítő erőszakossága miatt vált az erőszakra épülő jogrendünk részévé. Így lett a sztrájk alapjog.

A jogrend ugyanis minden erőszakot, mivel magát a jogrend létét fenyegetik, magának követel, ezt nevezzük az állam erőszak-monopóliumának. Hisz az erőszak társadalmi megszervezésével új jogrendet fektethetne le a nép. A sztrájkjog tehát a dolgozókkal kötött kompromisszum: élhettek erőszakkal, de csak a mi szabályaink szerint.

A tanárok sztrájkjogának korlátozása cinikusan megmutatja, a mostani hatalom mit tart az oktatási intézmények fő funkciójának, mi az, amelynek megtagadását nem engedheti meg, mert valóban zavarná a rendet: a gyerekek egyszerű felügyelete. Nem baj, ha a tanárok nem tanítanak, de amíg a felnőttek dolgoznak, valakinek vigyáznia kell a még nem munkaképes populációra.

Attól az állam pedig láthatólag nem fél, hogy a sztrájkjog korlátozásával kontrollálhatatlanná válik a dolgozói elégedetlenség.

Innen nézve érthető tehát, hogy mi a valódi fegyver az oktatásban – vagy bárhol – dolgozók kezében: a kényszerítő erejű sztrájk.

Ha az oktatásban dolgozók célt akarnak érni egy cinikus, politikai ellenfél nélkül maradt kormány ellen, akkor az erőszakmentes figyelemfelhívás helyett a sztrájkban, jelen körülmények között az illegális sztrájkban rejlő erőszakos kényszerítés felé kell fordulniuk. Ehhez ki kell terjeszteniük és a gördülő sztrájk elhagyásával egységesíteniük kell a munkabeszüntetést, hogy ellenállásuk valóban alkalmassá váljon a mindennapi élet megzavarására, meghaladja a mostani, pusztán figyelemfelhívó szerepét. Ha ez sikerül, annak is megvan a maga veszélye, a megakasztott társadalom a dolgozókat hibáztathatja a hatalom helyett, azonban egyelőre úgy tűnik: a tanárok a társadalom széles rétegeinek a támogatását élvezik.

A mai sztrájkhajlandóság, különösen az akár kirúgással is együtt járó polgári engedetlenségben való nagyarányú részvétel talán lépés ebbe az irányba. Az új év új dolgozói harcokért kiállt.