Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az iráni nők nem először vállalnak forradalmi szerepet

Iránban minden probléma gyökere az 1979-es iszlám forradalom – tartja az általános közvélekedés. Az orosz-ukrán konfliktusba belefáradt médiafogyasztók újabban inkább a forradalom előtt készült, bikinit és miniszoknyát viselő iráni nőket ábrázoló fotókat osztanak meg a közösségi médiában, mondván, milyen jó lehetett ott az élet, mielőtt a radikális klérus ráerőltette volna hitét és nézeteit az egész társadalomra.

A Masa (kurd nyelven: Dzsina) Amini letartóztatását és brutális meggyilkolását követő, országosra duzzadt demonstrációk gyorsan rendkívül erőszakossá váltak – az Iránban már megszokott módon.

Ez az erőszakhullám mégis másnak tűnik, mint az elmúlt egy-két évtizedben látott esetek, ugyanis brutális fellépés ide vagy oda, a tüntetők dühe hetekkel később sem csillapodik.

(Egy emberi jogi szervezet jelentése alapján 12 450 embert tartóztattak le az utcai tüntetések kezdete óta, és csaknem 250 embert meggyilkoltak. – a szerk.) A tüntetések (ha lehet ezt még pusztán így nevezni) célja viszonylag gyorsan változott: először pusztán a kötelező hidzsábviselés megszüntetése és Masa gyilkosainak felelősségre vonása volt az elsődleges irány, mostanra azonban az erőszak és az ország vezetőinek felelősséghárító mellébeszélése miatt leginkább az egész rendszer bukását akarják előmozdítani.

Tüntetők az Amirkabir Egyetem előtt Iránban 2022. szeptemberben. Fotó: Wikimedia Commons

Többszöri nyugati beavatkozás

Perzsiát 1925-től a Pahlavi dinasztia irányította. A dinasztia első uralkodója, Reza sah teremtette meg a nemzeti ipar alapjait, és látta el az országot korszerű infrastruktúrával. (Ő volt az is, aki a 1935-ben a 10. évforduló alkalmából átnevezte az országot Iránra. Perzsia az ország nyugati elnevezése.)

Bár az iráni olaj kitermelése a brit kézben lévő Anglo-Iráni olajtársaságon keresztül történt, Irán rengeteg német mérnököt alkalmazott, ami nem is okozott különösebb gondot egészen 1939-ig, amíg Németország és Anglia a kezdődő világháború két különböző térfelén nem találta magát. Az iráni külpolitika célja a megelőző évtizedekben az országra nehezedő külföldi beavatkozás elhárítása volt, de a britek ekkor az olajon keresztül szerzett hatalmi pozíciójukból megpróbálták a sahot rákényszeríteni a németek kiutasítására – mindhiába.

Amikor 1941-ben, a Barbarossa-hadművelet keretében a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a szovjetek gyorsan szövetségre léptek a britekkel. Mivel Kelet-Európa ekkor náci kézre került, kénytelenek voltak új ellátási útvonalat találni, és erre a célre Iránt szemelték ki, hiszen az határos volt a Szovjetunióval. A britek még egyszer Reza sahhoz fordultak, hogy tartóztassa le a német kémeket, és engedélyezze a szövetségesek hadfelszerelésének iráni területen történő átszállítását. Miután a sah a kérést visszautasította, egy brit-szovjet invázió keretében néhány nap alatt elfoglalták Iránt. A trónra pedig a sah gyermeke, az ekkor mindössze 21 éves Mohammad Reza került.

Mohammad Reza Pahlavi beiktatása Irán sahjává. Forrás: Wikipedia

A fiatal sah folytatni kívánta apja társadalmi reformtörekvéseit, amit azonban akadályozott, hogy bár a királyi család rettentően gazdag volt, az iráni olajkitermelés mégis kizárólagos brit tulajdonban állt, így abból nem nagyon jutott a szociális reformokra. A vallásos-konzervatív társadalom torkán pedig viszonylag nehéz volt lenyomni a nyugatos reformokat. Nehézségeket jelentett az is, hogy a 21 éves sah mellett – érthető okokból – egyre erősebbé és befolyásosabbá vált a nála jóval idősebb politikusi garnitúra, ami jóformán a sah – parlament ellentétben öltött testet.

A sah helyzete az 50-es évek elején gyengült meg véglegesen, amikor a parlament Mohammed Moszadeket választotta miniszterelnöknek. Moszadek már megválasztása elsődleges céljának nevezte meg a demokratikus berendezkedés megerősítését, a szegénység felszámolását és az emberi jogok tiszteletben tartását, valamint az ország infrastruktúrájának fejlesztését.

Moszadek a hatalomra kerülése utáni harmadik napon végre is hajtotta legfőbb ígéretét: államosította az addig brit kézben lévő olajtársaságot.

Nagy-Britannia korábban felfoghatatlan mennyiségű pénzhez jutott az olajból, az olajtársaság nagy szerepet játszott a brit életszínvonal fenntartásában, miközben Irán alig részesült a megtermelt profitból. Az új miniszterelnök otthon ezzel a lépésével elképesztő népszerűségnek örvendett, cserébe viszont kivívta a nagyhatalmak haragját is, ami az egyre élesedő hidegháborúban nem sok jót jelentett a jövőre nézve.

Moszadek miniszterelnök 1951-ben. (Fotó: Wikipédia)

Itt jön a képbe egy fontos tényező, amely alapjában meghatározza Irán történelmét, és amiért olyan könnyű a rendszerellenes megmozdulásokat a CIA számlájára írni. Moszadeket ugyanis 1953-ban egy CIA és részben MI6 akció (Operation Ajax) keretében eltávolították a hatalomból. Ennek következtében a sah hatalma elképesztő mértékben megerősödött a parlament kárára. Az ekkor már több mint tíz éve hatalmon lévő Mohammad Reza sah gyakorlatilag abszolút monarchiát alakított ki, amit a parlament jogköreinek megnyirbálásával alapozott meg. Az iráni olajinfrastruktúra végül megmaradt állami kézben, de a kitermelés ismét nemzetközi kezekbe került: 40% a British Petroleumhoz, de osztoznia kellett a holland Shellel, a francia TOTAL-lal és az amerikai Chevronnal is.

Az 1953-as iráni puccsról itt írtunk részletesebben.

A sikeres puccs után a CIA közreműködésével létrehozták a rettegett iráni hírszerzésért felelős és titkosrendőrségi feladatokat egyaránt ellátó SAVAK nevű szervezetet. Ennek segítségével kezdtek brutálisan felszámolni minden vallási és baloldali csoportot, többek között a legendás kommunista Tudeh (Nép) Pártot. A rendszerellenes erők földalatti tevékenységre kényszerültek, a SAVAK rettentően kegyetlenül járt el a legkisebb gyanú esetén is. Az Amnesty International 1975-ben kiadott jelentése a sah rendszeréről sokatmondó:

„Az iráni sahnak elképesztően jóindulatú imázst sikerült nyugaton kialakítania, annak ellenére, hogy Iránban a legmagasabb az egy főre jutó halálos ítéletek száma, és ahol a rendszer ellenségei olyan kegyetlenségeken és kínzásokon mennek keresztül, ami minden képzeletet felülmúl.”

Moszadek-párti tüntetők 1953. augusztus 18-án Teheránban. Fotó: Wikipédia

Mohammad Reza Pahlavi rendszerét súlyosan érintette a 60-as évekre kibontakozó strukturális válság. A sah válaszul meghirdette az ún. fehér forradalmat, amely a maga nemében egy viszonylag progresszív program volt, mely gazdasági, pénzügyi és társadalmi reformokat is magába foglalt. Az erőteljes társadalmi modernizáció, például a nőknek biztosított általános választójog – bár a parlament súlya a CIA puccsát követően jelentősen lecsökkent – heves ellenérzéseket váltott ki az erős és befolyásos síita klérusban.

A modernizáció részét képezte egy átfogó földreform is. Az előző dinasztia idejéből örökölt feudális rendszer következményeként a művelésre alkalmas föld jelentős része egy szűk nagybirtokos elit és az egyház kezében összpontosult.

A fehér forradalomnak ez a valóban forradalmi eleme földhöz juttatta volna a parasztokat, ami miatt a vidéki Irán egy része hajlandó volt a sah pártjára állni a vallási vezetőkkel szemben. Miután azonban ez a terv semmivé foszlott, a csalódott parasztság a teljes rendszer bukását kívánta.

Mindezt tetézte az a tény is, hogy az erőteljes modernizáció mellett paradox módon egyre kevesebb levegő jutott a demokratikus intézményeknek. Ezzel ki is lett keverve az a recept, amely végül az iszlám forradalomhoz vezetett.

Homeini hazaérkezése

1978 januárjától fokozatosan kezdett eluralkodni a káosz szerte az országban. Egyre gyakrabban torkolltak erőszakba a tüntetések, melyeket a sah először társadalmi liberalizációval (például a cenzúra eltörlésével) és bizonyos demokratikus jogok biztosításával próbált csitítani. Mindeközben meg voltak győzödve arról, hogy az ellenzék megosztott, így gyenge marad, hiszen látszólag semmilyen módon nem lehetett összeegyeztetni a mecsetekben és bazárokban szerveződő iszlamista, illetve az egyetemen és a gyárakban erős, jellemzően ateista baloldali mozgalmakat.

Az elégedetlenség azonban odáig fajult, hogy a változás szelét jól felismerő – az Iránban egyébként elképesztően befolyásos – Egyesült Államok is elkezdett saját érdekeltségei mentén az egyre inkább egységes ellenzékkel kapcsolatot kiépíteni. Az amerikaiak rettentően féltek a jól szervezett és erős Tudeh Párttól és a többi baloldali szerveződéstől, ezért megpróbáltak az ellenzéken belül egy rendszerváltó csapatot felépíteni.

Tervük szerint a hadsereg nyugatbarát vezetői, gazdasági szakemberek, a klérus mérsékeltebb tagjai, és az akkor még száműzetésben lévő – de elképesztő népszerűségnek örvendő – Homeini ajatollah mint spirituális vezetőből álló koalíció vette volna át a hatalmat.

Az amerikaiak két külön fronton is próbálták alakítani a helyzetet. Robert Huyser, a NATO helyettes főparancsnoka elsősorban az Amerika-barát tiszti karral és csak másodlagosan az iszlamista ellenzékkel próbált dűlőre jutni, míg az amerikai nagykövet, William Sullivan már csak a Homeini-féle ellenzékkel akart tárgyalni, részben abból a meggyőződésből, hogy Homeini valóban demokráciát akar létrehozni Iránban.

1979 januárjában a sah végül elhagyta Iránt, február 1-jén pedig megérkezett a várva várt Homeini, amivel beteljesedett az iszlám forradalom. Néhány éve egy Teheránból Shirazba tartó vonaton volt szerencsém egy idősebb férfival beszélni, aki kamaszként nemcsak a forradalomban vett részt, hanem ott volt Homeini hazaérkezésekor. Elmondása szerint a vallásos tömeg úgy tekintett az Air France járatával érkező Homeinire, mint akit Allah küldött a felhők körül, hogy vezesse Iránt. Április 1-jén kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot.

Nők a forradalomban

A forradalommal kapcsolatban nem szabad elfeledni, hogy a női mozgalmak elképesztően meghatározóak voltak az események alakításában. A tüntetéseken aktívan részt vettek, segítették a sérülteket, a logisztikát, amit Homeini úgy köszönt meg nekik, hogy a hidzsábot nevezte meg a forradalom szimbólumának, majd kötelező ajánlást tett a nők vallásos öltözködésére vonatkozóan.

A márciusban tartott nőnapon, az első kötelező hidzsábellenes demonstráción több tízezren vettek részt Teheránban és több nagyobb városban egyaránt. Mivel a forradalom fiatal volt, még volt lehetőségük manőverezni. Homeini és a forradalmi kormány azzal fogták ki a szelet a szerveződni készülődő csoportok vitorlájából, hogy bejelentették: a hidzsáb viselése csupán ajánlott, nem kötelező. Egy-két év elteltével azonban, amikor megszilárdították pozícióikat, kötelezővé tették a hidzsáb viselését, amit a mai napig minden nőnek – vallási felekezettől függetlenül – kötelező hordania.

Az 1979-es iráni nőnapi tüntetések a hidzsáb ellen. Fotó: Wikipedia (A feltöltött képet utólag színezték.)

A jelenlegi tiltakozásokat nem lehet csak úgy elfojtani

Az üzemanyagáremelés következtében kitört 2019 novemberi tüntetéseket a karhatalom már mindössze négy nap alatt ledarálta. Az utolsó, a Mahmud Ahmadinezsád újraválasztása után kitört tüntetéshullám ugyan hónapokig tartott, de arányaiban békésebben zajlott: bár az akkor ellenzék szerint 72-en haltak meg, ezt a számot a mostani erőszak már régen túlszárnyalta.

Jelenleg több mint száz városban zajlanak az összecsapások, számos helyen sztrájkba léptek. Az Iránból kijutó információk alapján még egyáltalán nem látszik, hogyan fog lezárulni ez a fejezet.

Az viszont már teljesen egyértelmű, hogy a jelenlegi tiltakozásokat nem lehet csak úgy elfojtani, itt a hatalomnak mindenképpen soha nem látott módszerekhez kell nyúlnia: vagy elmegy a falig, és a kioltott emberéletek számát figyelmen kívül hagyva maximális erővel töri le a zavargásokat, vagy komoly – még ha szimbolikus – engedményeket is kényszerül majd tenni.

Ez utóbbira nagyobb az esély, mint korábban, mivel most más a rendszerrel elégedetlen szereplők összetétele, az erőszak szintjéről nem is beszélve. 2009-ben jellemzően a középosztály tüntetett az abszolút keményvonalas konzervatív Ahmadinezsád ellen, 2019-ben a szegényebb rétegekről, most viszont az iráni nőkről van szó. A hidzsáb viselése egy dolog, de Irán alapvetően a klasszikus közel-keleti macsó társadalom mintapéldája, ahol nem mennek ritkaságszámba a nők elleni erőszak különböző megnyilvánulási formái.

Ami némi reményt adhat, hogy a nőkkel kapcsolatos bánásmód az egész társadalom számára jól ismert probléma, és ez adja most az olajat a tűzre. Mindez a nők korábbi forradalmi szerepének figyelembevételével együtt komoly változásokat kényszeríthet ki.

Sokkal több tényező mutat viszont abba az irányba, hogy az Ali Hámenei ajatollah által vezetett teokrácia végül komolyabb nehézségek nélkül tud kilábalni a mostani krízisből. Egyrészt, ahogy a fentiekben láttuk, a rendszerellenes tüntetőkre mindig rá lehet olvasni az USA, illetve Nyugat-barátságot, elvégre Amerika keze gyakorlatilag mindig benne volt a nagy átalakulásokban. Az ennek mentén előre gyártott propagandára fogékonyak a ’80-as évek óta magukat nyugati támadás alatt érző milliók, márpedig

ez a többmilliós bázis a motorja Hámenei rendszerének. Ennek egy része az óriásira duzzadt klérus, az extrém módon konzervatív vidéki társadalom, a több millió közszolga, a félmilliós hadsereg, és persze ne felejtsük el a hadseregtől függetlenül működő, nagyjából negyedmilliós Forradalmi Gárdát sem.

Utóbbi több okból is fontos tényező: gyakorlatilag a ’Gárda Irán első számú gazdasági szereplője: rengeteg iparágba bevásárolták magukat – az építőipartól kezdve az olaj és gázüzletágon át a telekommunikációig, és még lehetne sorolni. Ráadásul a ’Gárda paramilitáris csoportjainak bőven van harctéri tapasztalata: részt vettek az iraki-iráni háborúban a 80-as években, a 2006-os libanoni háborúban, aktívan segítették Szíriában Bassár el-Aszad kormányának talpon maradását, és nagymértékben hozzájárultak Irakban és Szíriában az Iszlám Állam terrorszervezet semlegesítésében.

Ráadásul Irán ügyesen taktikázva az elmúlt évtizedekben behálózta az egész Közel-Keletet. Libanonban a Hezbollah gyakorlatilag a kezdetek óta iráni projekt. Dél-Bejrút és egész Dél-Libanon a két iráni ajatollah, mártírok és politikusok fotóival van „díszítve”. Jemenben Irán segítségével vált fontos tényezővé a jelenleg a fővárost is uraló síita húti milícia is, míg a síita dél-Irak gyakorlatilag teljes mértékben Irántól függ.

Mindezt összevetve kirajzolódik, hogy a szembenálló felek közül a regnáló hatalom sokkal több erőforrással, élőerővel és szövetségessel rendelkezik, míg a tüntetők nagyrészt nyugati politikusok és hírességek szimpátiájával felvértezve kényszerülnek harcba szállni. Amire több iráni ismerősöm szerint semmi szükségük, mert többet árt nekik, mint használ – megtámogatja az állami propagandát, miszerint minden tüntető és lázadó amerikai megrendelésre kockáztatja a testi épségét és az életét. Többen megjegyezték azt is, hogy a Nyugat rendkívül együttérző, amikor a hidzsábról van szó, de azzal már nem törődnek, hogy a nyugati szankciók miatt mennyien halnak meg még békeidőben is. Az érvényben lévő „maximális nyomás” nevű amerikai szankciós politika gyakorlatilag lehetetlenné teszi Iránnak, hogy korszerű egészségügyi eszközöket és létfontosságú gyógyszereket vásároljon, ami jelentős szenvedést okoz társadalmi szinten.