Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az öröknek tűnő királyság öröknek tűnt királynője II. Erzsébet, a nemzetközösségi királyságok királynője, 1926 – 2022

Ez a cikk több mint 2 éves.

Mégis mit lehetne írni egy baloldali, a monarchia intézményét nem túl nagyra tartó lapban baloldali, a monarchiát (és különösen a kastélyos-aranyhintós brit monarchiát) anakronizmusnak, igazságtalannak tartó emberként egy királynő haláláról?

Egyáltalán, miért fontos ez? Hiszen nyilvánvalóan fontos. Jöttek az értesítések a magyar lapoktól, amelyek hírként kezelik, hogy, quelle surprise, a királynő után egyből trónra lépett a király. (III. Károly, ízlelgessük, a brit történelemben nem különösebben szerencsés név). Egy ismerősöm szerint most ért véget a huszadik század végleg, és (különösen Gorbacsov augusztusi halála mellett) ebben van is igazság. A Mérce sem véletlen kért fel erre a nekrológra.

Ugyanakkor, nem vitatva el egy hetven éves uralkodás önmagában álló történelmi jelentőségét, érdekesebb kérdés, hogy miben is állt II. Erzsébet – a történelmi szereplő – hozzájárulása a történelemhez? Hiszen szerepe a brit politikában nagyjából a magyar köztársasági elnökéhez hasonlatos, csak sokkal kevesebb politikai legitimitása van bármit megvétózni. (Ennek ellenére vétóz dolgokat, amit a Downing Street titokban próbált tartani.)

Ha országa bel- vagy külpolitikai sikereit és kudarcait szeretnénk megérteni, akkor a miniszterelnökök (netán más vezető politikusok) életrajzát kell tanulmányoznunk. Hiába beszéltek akkor és most is új Erzsébet-korról, ilyen kor nem létezett. Erzsébet uralkodását meghatározó miniszterelnökei szabdalták Wilson, Thatcher- vagy Blair-érára. Bár a királynő hetente konzultált a miniszterelnökével, ahol négyszemközt elmondhatta a véleményét, politikai szerepvállalása tabu (és vélhetően alkotmányellenes) volt, hatalmát mások gyakorolták. Ez egyébként a monarchia stabilitásának egyik receptje: a szimbolikus szerepet játszó, politikailag súlytalan államfőnek a választók még elnézik a választatlanság és a születési előjogot. Valós politikai hatalom aligha lenne sokaknak elfogadható.

Ahogy azt nekrológjai is rendre megjegyzik,

II. Erzsébet fő politikai teljesítménye nem egy viktoriánushoz hasonló korszak meghatározásában áll, hanem a monarchia mint intézmény folyamatos modernizálásában, a régi díszletek megtartásával (koronázás, palota, lovaskocsi – az előbbi a nyugat-európai monarchiák között egyedüliként), a királyi család meghatározó szerepének fenntartása mellett.

Igaz, ez utóbbi a gyakorlatban azt jelenti, hogy míg a dán vagy holland királyi ház leginkább arról ismert, hogy rendszeresen látni tagjait a (koppen)hágai utcákon biciklizni (persze ez is egy póz), addig Windsorék a nyilvánosság előtt celebkednek, sokszor igen kellemetlen harsánysággal. Becsületére legyen mondva, ebből II. Erzsébet amennyire tudott, kimaradt.

Történelmi szereplőként nézve tehát II. Erzsébet legnagyobb érdeme, hogy sikerült a saját pozícióját megőriznie. Mégis, sokaknak maga volt a velünk élő történelem.

Ez egyrészt érthető. Churchill volt az első miniszterelnöke, királynő volt a 6-3, a szuezi válság, na meg a brit birodalom szétesése idején, előtte meg autót szerelt a háborúban. Ellentétben más, hasonló korú politikusokkal (Jimmy Carter, ugye), Erzsébet mindvégig uralkodó maradt, így egyfajta híd lehetett sokaknak a történelemben.

De egy másik értelemben is ő volt a történelem. Óvodás korunkban, kis túlzással, mindannyian kicsit hercegnők vagy királyfik szeretnénk lenni. Gyerekkorunktól fogva sajátítjuk el a nosztalgiát a legtöbbünk számára már mindörökké letűnt államforma, a monarchia (pontosabban: annak európai, (poszt-)feudális verziója) iránt. Ennek turisztikai és brandépítési potenciáljára éppúgy rájött a Londonnál némiképp republikánusabb Bécs, mint a brit szuvenírboltosok. Mégpedig – épp azzal, hogy megtartották a hintókat, a nagyszabású királyi lakodalmakat, az arany koronákat – ezt a nosztalgiát a brit királyi család szolgálja ki a legjobban.

És persze ott volt a királynő személyes imázsa a munkáját komolyan vevő államfőről, aki – ellentétben népes famíliája összes többi tagjával – az uralkodást nem keveri össze a celebkedéssel, és kilencven felett is lelkiismeretesen végzi munkáját. Aki halála előtt két nappal még személyesen fogadta – igaz, már Londonba nem tudott ezért elutazni – Liz Truss miniszterelnököt a kinevezésén. Pedig azokon a képeken – így utólag nézve őket – már tényleg nagyon rosszul néz ki.

Végül ott van a szerepe a brit nemzettudatban és – ettől egyáltalán nem elválasztható módon – a volt brit gyarmatokon. A briteknél nemzeti jelképpé tudott válni 70 éves uralkodása végére, ő lehetett a francia Marianne ősz, picike, és egyre törékenyebb megfelelője. És igazabb: minden nemzeti jelkép megszületik (kialakul) valamikor, hogy majd valamikor a múltba vesszen: Erzsébet esetében ez a történelmi kontingencia egyértelműbb volt. Minden államfőről szokás állítani, hogy a nemzet egységét testesíti meg. II. Erzsébetnek ez sikerült is a britek legalább egy jelentős részének a szemében. Egy országban, ahol a lakosság egy jelentős része tényleg identitáskérdést csinál a közmondásosan négyszáz éve ugyanakkorára nyírt fűből és a Magna Chartával kontinuus alkotmányból, az öröknek tűnő intézmény (a monarchia) élén álló öröknek tűnő államfővel, kétségtelenül megkapó szimbólum tudott lenni.

Mindeközben Erzsébet volt a brit imperializmus súlyos örökségének szimbóluma is, miután a britek sikeresen érték el, hogy a legtöbb frissen felszabaduló gyarmati ország nyakán ottmaradjon (legalább pár évre) államfőként. Így most nem csak az Egyesült Királyság, de Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, sőt Jamaika, Pápua Új-Guinea, a Bahamák, Tuvalu, é.í.t. királynője is meghalt. (De volt többek közt pakisztáni és nigériai királynő is pár évet – ez már tényleg hosszú lista lenne.) Ráadásul a brit birodalom tagjait, khm, szövetségbe tömörítő Nemzetközösségnek is ő volt a feje. Újabb példája, ahogy valaki maga lesz az – ez esetben nagyrészt borzalmas – történelem.

És mi lesz ezután? III. Károly biztosan király lett, még ha ezt a monarchia intézményét alig értő hírportálok képesek voltak breaking news-ként közölni. Nem is annyira hosszú távon kérdés ugyanakkor, hogy mi marad egyben II. Erzsébet királyságaiból. Hiszen az említett nemzetközösségi királyságok egyáltalán nem biztos, hogy örökre szeretnék magukon hordozni a brit imperializmus utolsó maradványát, és ez nem csak a karibi országokra igaz (utoljára Barbados lett ezek közül köztársaság 2021-ben), de pl. a telepes gyarmatosító Ausztráliára is. Az Egyesült Királyság egyesült mivoltát pedig Skócia függetlensége, illetve az ír egység fenyegetik. Hosszabb távon az is kérdés, hogy Erzsébet nélkül mi marad a nélküle Koronás Kardashianekké váló királyi család presztízséből.

Ha Angol Köztársaság nem is lesz egy darabig, felülkerekedhet az a nézet, hogy nem érdemes ennyi közpénzből eltartani néhány bulvárhőst meg egy feltételezett szexuális ragadozót. II. Erzsébet történelmi jelentősége tehát szimbolikus. Egy letűnt kor utolsó figurájaként játszotta el az utolsó nagy európai uralkodó szerepét, egy olyan korban, amikor azok az „értékek”, amelyek az európai monarchiákat alátámasztották (tradicionális hierarchiák, isteni kegyelemből kormányzás, születési előjogok, stb.) végérvényesen a történelem szemétdombjára jutottak. És, minden jel szerint, remekül játszotta ezt a szerepet, ezt pedig nem is szégyen elismerni.

A műfaj sajátosságait figyelembe véve II. Erzsébet jó királynő volt. Csak maga az intézmény, a monarchia ma már nem több, mint a feudális elnyomás, az előjogok, a szolgaság abszurd maradványa egy valóságshow-val keresztezve.

A korral való haladás – Erzsébet nagy érdeme – ezt az abszurditást csak fokozni fogja, és előbb-utóbb értelmezhetetlenné teszi a monarchiát mint történelmi intézményt. Miközben Elizabeth Alexandra Mary Windsor utolsó nyarát töltötte balmorali kastélyában, a londoni Greenwich Parkban szalmasárgára száradt a négyszáz éve ugyanakkorára nyírt fű.

A monarchia intézménye – szerencsére – nem tart majd örökké.

Kiemelt kép: Wikimedia Commons