Orbán Viktor miniszterelnök május 25-én „rendkívüli bejelentésben” tudatta a kormánynak a tervét, miszerint a bankok, energiaipari cégek, légitársaságok stb. „extraprofitjának” megadóztatásával mérsékelné a rezsi árát és fejlesztené a honvédelmet.
Az extraprofit megadóztatása nemzetközi trendbe illeszkedik. A döntés nem észszerűtlen, elvégre gazdasági elemzések is kimutatták, hogy az inflációs válságot az ellátási láncok fennakadásán túl a cégek növekvő haszonkulcsa is gerjeszti. Ezzel szemben a bérek alig vannak hatással rá.
Attól, hogy nem észszerűtlen, azonban még elégtelen – és elégtelenségében visszatükröződik, hogy a NER mely társadalmi problémákhoz nem kíván hozzányúlni még az inflációs válság nyomására sem.
A kormány intézkedésének leggyakoribb kritikája, hogy a NER mélyállamából gazdagodó cégek profitját békén hagyja. „Extraprofit” pedig ott is akad. Például ha a kormány kedvenc útépítő cégének, a Duna Aszfaltnak a kiugróan magas belföldi profitrátáját annak tekintjük.
Gyakran hallhatjuk azt a bírálatot is, hogy értelmetlen különadót bevezetni, hiszen „úgyis áthárítják a költségeit a fogyasztókra”. Ezt a kritikát nem osztom. Ez semmit nem mond el arról, hogy a növekvő energiaárakat a gyártók jelenleg is áthárítják a fogyasztókra – éppen ez okozza az inflációt. Másrészt, és ez a lényegesebb, ha például a Wizz Air rá is terheli a fogyasztókra a kormány különadóját, akkor sem irracionális egy társadalomnak megdrágult repülőjegyekből finanszíroznia a rezsi alacsonyan tartását.
Kár, hogy arra nem reagált az ellenzék, hogy az így beszedett pénz egyik felét a kormány a hadseregre költené.
A kormány nem tart annyira Oroszországtól, hogy támogassa az olajembargót, de annyira mégiscsak tart tőle, hogy különadóból fejlessze a hadsereget? A Mérce szerkesztőségének tagjai között vannak, akik ellenzik az olajembargót, amiért az aránytalanul sújtja a szegényebb országokat, és vannak, akik a mielőbbi békekötést sürgetik Oroszországgal, hogy ne öntsük számolatlanul a pénzt a hadiiparba egy elhúzódó és gyilkos állóháborúban. Ezek összeegyeztethető álláspontok. Ellenezni az olajembargót és egyúttal számolatlanul önteni a pénzt a hadiiparba arról árulkodik, hogy Magyarország hamis békekövet.
De nézzünk a mélyére annak is, hogy mik azok a társadalmi problémák, amelyeket az extraprofit megadóztatásával nem lehet kezelni, és súlyosbodni fognak a válság alatt.
Ha profitról beszélünk, bérekről is beszélnünk kéne, nem csak a rezsiről.
A Nemzetközi Fizetések Bankjának jelentése szerint az eurózónában 2008 és 2021 között 24-ről 16 százalékra esett azoknak a magánszektorban alkalmazottaknak az aránya, akiknek a bérét az inflációhoz kötik. Magyarországon a helyzet aligha jobb. Ugyanebben a jelentésben szerepel az is, hogy a bérnövekedés és infláció közötti összefüggés „történelmi mélypont közelében van”.
Tehát az alacsonyan tartott bérek nem csökkentették az inflációt. Ellenben növelték a profitot. Az Economic Policy Institute számításai szerint az egyesült államokbeli termelőszektor árnövekedéseinek több mint fele a magasabb haszonkulcsoknak tudható be, míg a munkaerőköltség az árnövekedés kevesebb mint 8 százalékáért felelős. A haszonkulcs (az egységnyi termelésből származó nyereség) az 1950-es évek óta nem volt ilyen magas a tengerentúlon. Természetesen leginkább a monopol helyzetben lévő cégek képesek emelni az áraikon, de sok „extraprofitra” bukkanhatunk máshol is.
De vonatkoztassunk el egy kicsit az inflációs válságtól és a háborús helyzettől… Bármilyen adatokat nézünk a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségekről, azt fogjuk találni, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek nagyobbak a jövedelmi egyenlőtlenségeknél. Nem véletlenül… Jövedelemből nehéz vagyont teremteni, de vagyonból annál több jövedelemre lehet szert tenni.
Végtelen „extraprofitot” találunk, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a tőke, hogy még több tőkére tehessen szert, az extraprofitot már azelőtt befekteti vagyontárgyakba, mielőtt az valóban „extrává” válna.
Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter szerint extraprofit az a profit, ami nem szerepel „az üzleti tervben”. Más szóval extraprofitnak tekinthetjük azt, ami akkor keletkezik, amikor egy cég „túlteljesít”. Ezek szerint ha találnának helyet az extraprofitnak az „üzleti tervben”, azaz visszaforgatnák a gazdaságba és új tőkejövedelem-forráshoz jutnának belőle, akkor az „extraprofit”, mint olyan, elillanna. Az összprofit valószínűleg növekedne, de a profitrátából eltűnne az „extraprofit”. Legtöbbször éppen ez történik.
Idővel csökken is a profitráta. A profitráta csökkenő tendenciájára már David Ricardo és Karl Marx is felfigyelt. Ricardo piaci ingadozásokkal, Marx azzal magyarázta a jelenséget, hogy miután a munkafolyamatot kiváltja az automatizáció, idővel csökken a termék értéke, mert annak értéke az élőmunkából származik.
Akármit is gondolunk Marx munkaérték-elméletéről, a profitráta csökkenésének messzemenő és kézzelfogható társadalmi következményei vannak, és nem csak a munka világában.
Ahelyett, hogy a társadalom az automatizációval kiváltaná az „izommunka” egy jelentős részét – ami nem mellesleg jócskán megnövelné a munkába belerokkanó, túldolgoztatott fizikai munkások várható élettartamát – a dolgozók sorsa a kizsigerelés. A csökkenő profitrátát a munkatempó fölgyorsításával és embertelenül megnyújtott munkaidővel ellensúlyozzák, lásd még rabszolgatörvény és a munkaidőkerettel való trükközés szerte az országban. S miközben az automatizálódó munkahelyeken egyre kevesebben dolgoznak egyre többet, egyre nagyobb azoknak a száma, akik kiesnek a termelésből és válnak földönfutóvá. Akik kiszorulnak a termelésből, azok a megbélyegzett „dologtalanok”, a „segélyen élő semmirekellők”, akiknek látszólagos semmittevése ellenszenvet vált ki, még akkor is, ha mindennek az ára a teljes nincstelenség.
Így fasizálódik a társadalom a legnagyobb technológiai fejlődés közepette, amely akár az emberiség javát is szolgálhatná. Miközben az ellenzéki szavazók többsége megvonná az aluliskolázottak szavazati jogát – szigorúan a „demokrácia” és a „jogállam” jegyében –, és retteg attól, hogy Orbán Viktor extraprofitból finanszírozott rezsipénzzel hülyíti a népet, akár azon is eltöprenghetnénk, hogy egy jobb társadalom feltételei már adottak, a fölüliskolázattok mégse vágynak jobbra az „Orbán nélküli orbánizmusnál”.
