Az talán túlzás nélkül kijelenthető, hogy az Egyesült Királyságot 2019. július 24-e óta vezető Boris Johnsonnak nem volt éppen jó a szériája az elmúlt hónapokban. Tavaly november végén robbant ki a később partygate-ként elhíresült botrány, amely során fény derült arra, hogy

miközben 2020  és 2021 nagy részében az ország lakossága épp megbirkózni próbált a koronavírus-járványhoz köthető szigorú lezárásokkal, addig a brit miniszterelnök hivatalos rezidenciájának számító Downing Street 10-ben rendszeressé váltak a járványügyi korlátozásokra fittyet hányó bulik.

Az ügyben elrendelt kormányzati vizsgálat ugyan nem találta közvetlenül felelősnek Boris Johnsont a miniszterelnöki hivatal dolgozói által tartott mulatságok miatt –igaz, egyes alkalmakon rövid ideig ő is tiszteletét tette–, de a lockdown-szabályok megsértése miatt a rendőrség hivatalosan is megbírságolta, valamint súlyos népszerűségvesztést okozott a pártjának.

Ez utóbbinak volt az első jele az ellenzéki Liberális Demokraták (Liberal Democrats) jelöltjének, Helen Morgannek a győzelme a North Shropshire-i választókerületben tartott 2021. december 16-i időközi parlamenti választáson –az Wales-szel határos Shropshire megyében található választókerület a 19. század óta volt a tory-k erős bástyája, ám a hivatalban lévő képviselő lemondásához vezető botránynak és a Partygate-nek következtében a konzervatívok jelöltje, Neil Shastri-Hurst alig 31,6 százalékot szerzett, miközben a jobboldal támogatottsága a térségben a 2019-es választáson még 62 százalék fölött volt.

Ezt követte az idén májusban tartott önkormányzati választás, melyen a konzervatívok szintén nem túl fényes eredményt értek el és jelentősen lemaradtak a Munkáspárt mögött, amely már nem csak az országos felmérésekben (melyek a tisztán egyéni körzetekre építő brit választási rendszerben önmagukban nem jelentenek sokat) előzi az országot 2010 óta vezető jobboldalt, de a december óta végzett összes mandátumbecslés is több képviselőhelyet jósol a mérsékelt Keir Starmer vezette baloldali pártnak.

Az elmúlt fél év lejtmenetét látván többen is akadtak a konzervatívok között akik szerint ha továbbra is meg akarják őrizni a vezető pozíciójukat, akkor kénytelenek lesznek megválni Boris Johnsontól. Ennek érdekében elég csupán a Konzervatív Párt parlamenti frakciójának nem kormányzati pozíciókat betöltő tagjait tömörítő 1922 Committee-hez fordulniuk, melynek vezetőjének –aki jelenleg Sir Graham Brady –muszáj bizalmi szavazást elrendelnie amennyiben a frakció tagságának legalább 15 százaléka (ami a 360 fős jelenlegi tory frakció fényében 54 képviselőt jelent) jelzi, hogy megingott a bizalma a miniszterelnökben. Ez pedig meg is történt, melynek nyomán tegnap este a párt képviselői össze is gyűltek dönteni Boris Johnson sorsáról.

A szavazás kimenetele egyáltalán nem tűnt lejátszottnak, mivel számos vezető tory politikus jelezte nyilvánosan, hogy a miniszterelnök ellen fog szavazni.

A „BoJo” távozását sürgetők között volt többek között Jeremy Hunt egykori külügy-és egészségügyi miniszter is, aki a korábban London főpolgármestereként tevékenykedő Johnson ellenfele volt a konzervatívok 2019-es vezetőválasztásán, melyre azután került sor, hogy a Brexit megvalósításában kudarcot valló kormányfő, Theresa May bejelentette a lemondását.

A pénzügyminisztérium egykori államtitkára, Jesse Norman szerint pedig a kormányfő nem csupán a partygate-tel játszotta el a bizalmát, de azt is sérelmezte, hogy a baloldali, függetlenségpárti Sinn Féin győzelmét hozó északír választások nyomán kialakuló politikai válság megoldása érdekében Johnson akár a Brexit-megállapodás egyik leginkább konfliktusos elemének számító észak-írországi protokoll felmondására is hajlandó lenne, valamint nemrég arról döntött, hogy a kormány Ruandába szervezi ki a Nagy-Britanniába érkező menekültek kérelmeinek adminisztrálását.

Úgy tűnik azonban, hogy a vezetőváltásban reménykedő konzervatívok sokan voltak, de nem elegen:

a 1922 Committee ülésén 211 képviselő támogatta Boris Johnsont és 148-en szavaztak ellene, vagyis a miniszterelnöknek egyelőre nem kell lemondania.

Az eredmény Boris Johnson megítélése szerint „extrém jó, pozitív, döntő” és felhatalmazást ad neki a kormányzás folytatására. Ám ahogyan arra a Guardian is felhívta a figyelmet, az a tény, hogy a tory-frakció 41 százaléka Johnson ellen szavazott, tulajdonképpen felér a parlamenti többség elvesztésével, hiszen innentől a kormánynak abban a tudatban kell működnie, hogy a konzervatívok egy jelentős része nem támogatja annak a vezetőjét. Ráadásul bár a 1922 Committee szabályzata értelmében a párttagság nem kezdeményezheti BoJo menesztését a következő egy évben,

de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a közeljövőben ne kényszerülhetne a távozásra.

2018-ban például Theresa May hiába szerezte meg a frakció 63 százalékának támogatását egy belső bizalmi szavazáson (és élt túl szorosan egy másikat, melyet a Munkáspárt kezdeményezett ellene a House of Commons-ban), de a Brexit-mizéria, a romló népszerűségi mutatók és a katasztrofális 2019-es EP-választás miatt fél évben később lemondani kényszerült. Amikor pedig 1990 novemberében került sor bizalmi szavazásra, akkor a Nagy-Britanniát 1979 óta vezető Margaret Thatcher hiába szerezte meg a szavazatok 54 százalékát az első fordulóban, inkább úgy döntött, hogy a távozás rögös mezejére lép, átadván a stafétabotot a miniszterelnöki címet egészen 1997-ig viselő John Majornak.

Boris Johnson már csak azért sem lehet biztos abban, hogy a legkésőbb 2024 decemberéig megtartandó választásokig vezetheti az Egyesült Királyságot, mert június 23-án West Yorkshire-ben és Devonban is fontos időközi választásokat tartanak, ahol a konzervatív dominancia fenntartása a tét, valamint nem árt elfelejteni azt sem, hogy a felmérések szerint a megkérdezettek 68 százaléka elégedetlen a kormányfő tevékenységével, 59 százalékuk szerint pedig le is kéne mondania.