Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Finisbe ért a brit konzervatívok versenye az ország vezetéséért

Nagy-Britannia látszólag stabil politikai berendezkedésének 2016-ban egy olyan népszavazás vetett véget, ami nemcsak a status quót döntötte meg, de felszínre hozta azokat a társadalomban húzódó törésvonalakat, amelyeket korábban felszín alatt lehetett tartani, különböző hatalomtechnikai machinációkkal, az állampolgárok mindennapi életére befolyással lévő belpolitikai témák helyett az Egyesült Királyság világpolitikai súlyából fakadó nemzetközi szerepvállalások dominálta közbeszéddel.

A 2016-os Brexit-népszavazás célja elsősorban az volt, hogy az előző miniszterelnök, a konzervatív David Cameron megszilárdítsa a saját pozícióját a pártja élén, illetve, hogy kifogja a szelet a UKIP vitorlájából, amely a toryk brutális megszorítópolitikája miatt rendkívül népszerűvé vált a perifériára szorult középosztály-beliek körében, és nagy fölénnyel nyerte a 2014-es EP-választást is nagy fölénnyel megnyerte. Ám Cameron elszámolta magát: a szavazók szűk többséggel az EU-ból való távozás mellett döntöttek – ez pedig a párt nagy reménységének, az Etton-fiúnak a bukásához és egy olyan politikai krízis kialakulásához vezetett, amire a politikai elit több mint 3 év alatt képtelen volt megoldást találni.

Cameron utódja, a pártranglétrán folyamatosan felfelé haladó Theresa May ugyan élete álmát teljesíthette be miniszterelnökké választásával, de az elmúlt 3 évben képtelen volt tető alá hozni a Brexit megállapodást, elsősorban a pártja megosztottsága miatt. May Brexit dealjét az angol képviselőház többször is nagy arányban leszavazta, és az ellenzéki tiltakozók mellett a konzervatív párton belül is többen a megállapodás ellen voksoltak.

May május 24-én jelentette be, hogy lemond a Konzervatív Párt vezetéséről, és ezzel párhuzamosan a miniszterelnökségről is. Ezzel a lépésével elkerülte, hogy pártja bizalmatlansági indítvánnyal távolítsa őt el a hatalomból, és lehetővé tette, hogy egy olyan személy próbálkozzon megoldani azt a lehetetlen feladványt, amit az Egyesült Királyság EU-ból kilépése jelent, aki legalább a pártárásai bizalmát élvezi.

Az utódot egy többlépcsős folyamat során választják ki, amiben a jelölteknek először a jelenleg 313 fős parlamenti frakció támogatását kellett elnyerniük, majd a két utolsó talpon maradó jelölt közül a konzervatívok több mint 160 ezres párttagsága levélszavazás útján döntheti el, ki lesz a következő elnök és ebből kifolyólag az ország miniszterelnöke. A szavazás jelenleg is tart, és július 23-án hirdetnek eredményt, majd néhány napon belül valószínűleg a nyertes kormányt is alakíthat.

A jelöltválasztási folyamat utolsó körében maradt két aspiráns Jeremy Hunt, Nagy-Britannia jelenlegi és Boris Johnson, az ország korábbi külügyminisztere, London korábbi főpolgármestere. A felmérések szerint Johnson toronymagasan vezet Hunt előtt, és nagy valószínűséggel ő lesz a toryk következő vezetője.

Futóbolond vagy az ország egyetlen reménysége?

A jelenleg 55 éves Boris Johnsont mostanság szokás az anti-establishment, EU-ellenes brit politika Nigel Farage-nal egy fokkal kevésbé bicskanyitogató stílusú vezetőjének tartani. 2016-ban ő volt a Leave-kampány egyik legfőbb arca, aki azzal a híressé vált piros színű busszal turnézta végig az országot, aminek az oldalán egy felirat hirdette, hogy amennyiben az Egyesült Királyság kilép az EU-ból, akkor a Brüsszelnek küldött heti 350 millió fontot az egészségügyi rendszer finanszírozására fordíthatják. Miután kiderült, hogy ez az állítás tényszerűleg nem igaz (az ország legfeljebb heti 250 millió fontot fizet az EU-nak) még bírósági eljárást is kezdeményeztek a politikus ellen a választók megtévesztése miatt, amiben ugyan nem találták vétkesnek, de az kétségtelen, hogy a kilépést támogató kampány ilyen és ehhez hasonló leegyszerűsítő üzenete nagyban hozzájárultak a népszavazás végkimeneteléhez, amiért Borist is személyes felelősség terheli.

Boris Jonhson kampányfotó/Facebook

A New Yorkban brit szülők gyermekeként született Boris családjában egyaránt vannak orosz zsidó és török muszlim felmenők. Az EU-ellenességet valószínűleg nem a családból hozó Boris édesapja, Stanley Johnson 1979 és 1984 között az Európai Parlament képviselője volt, sőt 1989 és 1994 között maga Boris is Brüsszelben dolgozott a neves konzervatív napilap, a The Daily Telegraph Európai Bizottsággal foglalkozó tudósítójaként. Már ekkor felhívta magára a figyelmet, mint a kevés euroszkeptikus brüsszeli tudósítók egyike. Már ebben az időszakban is többen vádolták Johnsont az olvasók félrevezetésével, az Európai Bizottság alaptalan, vádaskodó kritizálásával – egy párttársa, Chris Patten például a kora legnagyobb fake news gyárosaként jellemezte őt egy interjúban.

A brüsszeli évek után Johnson visszatért Angliába, ahol az 1997-es választáson képviselőjelöltként indult egy walesi körzetben, ám alulmaradt munkáspárti ellenfelével szemben. Ezután 1999-ben a híres konzervatív hetilap, a The Spectator főszerkesztőjeként kezdett el dolgozni. Bár a vezetése alatt nőtt a lap olvasottsága, de többen kritizálták azért, mert nem vett részt elég aktívan a szerkesztőség életében, illetve mert teret engedett rasszista, antiszemita hangvételű publicisztikáknak.

A 2001-es választáson Johnson parlamenti mandátumot szerzett egy megbízható tory bástyának számító oxfordshire-i körzetben. Parlamenti évei során nem bizonyult túlságosan aktív képviselőnek, az első négy évben például csupán a szavazások felén vett részt, és a legtöbb kérdésben a pártja álláspontját követve, eltekintve néhány olyan ügytől, mint például az LMBTQ-jogok, amikben a felesége hatásának köszönhetően pártjánál liberálisabb álláspontot képvisel.

Mikor 2007-ben Boris Johnson bejelentette, hogy indulni kíván az inkább a Munkáspárthoz húzó London főpolgármesteri posztjáért a következő évi választásokon, senki sem vette őt komolyan, ám végül az akkor már pártelnökként tevékenykedő David Cameron (akinek Johnson iskolatársa volt a híres bentlakásos fiúiskolában, az Etton College-ben) támogatásának hála megnyerte a pártja előválasztását, majd 2008-ban szoros versenyben legyőzte a hivatalban lévő munkáspárti Ken Livingstone-t. A nyolc évnyi főpolgármesterség tovább növelte a brit közbeszédben gyakran csak Borisként emlegetett Johnson ismertségét, és az olyan lépések miatt, mint a 2012-es londoni olimpia sikeres megrendezése, a városlakók körében kedvelt közbringarendszer bevezetése, vagy a kiállás a szexuális kisebbségek és a városban menedékjogot kérő illegális bevándorlók mellett, mindvégig népszerű tudott maradni az egyébként baloldali többségű városban – ennek hatására pedig egyre gyakrabban merült fel, hogy ő válthatja majd David Cameront a miniszterelnöki poszton.

Sokak szerint Boris miniszterelnöki ambíciói vezettek oda, hogy 2015-ben újból indult a parlamenti választásokon, ezúttal egy nyugat-londoni körzetből szerezve mandátumot. A 2015-ös meglepetésszerű Tory győzelem után David Cameron miniszterelnök választási ígéretének megfelelően hamar hozzá is látott az Európai Uniós tagságról szóló népszavazás előkészítéséhez. Bár az kétségtelen tény, hogy a brit politikai diskurzusnak már szinte a csatlakozástól fogva része az euroszkepticizmus, igazán csak az utóbbi években erősödtek fel azok a hangok, amelyek az EU-ból való kilépését szorgalmazták.

Ezt jól mutatja a Nigel Farage vezette UKIP megerősödése – a nyíltan EU-ellenes párt 2009-ben az akkor kormányzó Munkáspártot maga mögé utasítva a második helyen végzett az EP-választáson, öt évvel később pedig szoros versenyben ugyan, de Nagy-Britannia legerősebb pártjává vált az európai parlamenti voksoláson. A konzervatívok harmadik helyezése a népszerűtlen megszorító intézkedések, a párt prominens alakjainak arcpirítóan elitista megnyilvánulásai mellett annak is betudható volt, hogy a UKIP sikeresen szólította meg azokat a jobboldali szavazókat, akik kritikusak voltak az EU-val szemben.

Cameron ezt látva a népszavazás ígéretével igyekezett meggyengíteni a UKIP-et.  Ezt az eszközt már korábban is használta sikeresen: így kerülte el a választási rendszer igazságosabbá tételét (ami elég negatívan érintette volna a pártját, aki 2015-ben 36 százalékos szavazataránnyal egyedül tudott kormányt alakítani), és így törte le a skót függetlenségi mozgalmat is. Így jogosan gondolhatta, hogy a nyilvános pártviszályokat, illetve a UKIP előretörését egy népszavazással akadályozhatja meg, amin harmadszorra is az ő álláspontja diadalmaskodik: az Egyesült Királyság az EU tagja marad, a pártbeli lázadók elcsendesednek, a populista jobboldal pedig visszaesik. Csak épp azzal nem számolt, hogy a két előző kérdésnél sokkal megosztóbb témának számító EU-tagságról tartott népszavazást az ellenfelei sikeresen használhatják fel politikai haszonszerzésre és végső soron az ő megbuktatására.

Így tett Boris Johnson is, amikor 2016 februárjában egy Daily Telegraph-ban megjelent publicisztikájában kiállt az EU-ból való kilépés mellett. Bár ismerve a politikus korábbi euroszkeptikus megszólalásait és az EU-ról alkotott véleményét, nem volt meglepő a kilépés támogatása, fontos megjegyezni, hogy Johnson sokáig hezitált a Brexit-referendum felkarolását illetően. Olyannyira, hogy a Brexitet támogató publicisztika mellett egy olyat is írt, amelyben, bár kifejezi fenntartásait az EU jelenlegi működésével szemben, úgy ítéli meg, hogy az ország mégiscsak jobban jár a bennmaradással. Végül nem ez az írása jelent meg a Telegraphban, hanem az, amelyikben az EU-ból való kilépést szorgalmazza, de ez jól példázza, hogy a személyes meggyőződése mellett Johnson személyes politikai ambíciói is szerepet játszottak a Brexit támogatásában (még ha ő ezt határozottan tagadta is).

Boris Johnson elköteleződése a Leave-kampányban azért is volt óriási siker a kilépéspártiaknak, mert így már nem csak az olyan megosztó, gyakran szélsőséges nézeteket hangoztató politikusokkal azonosították őket, mint a ukipes Nigel Farage, a korábbi Tory-pártvezér, Ian Duncan Smith vagy a viktoriánus Angliából itt maradt Jacob Rees-Mogg. Boris kiállásával a maradáspártiak a Brexitet kevésbé tudták a szélsőjobbhoz kötni, hiszen a korábbi londoni főpolgármester sok kérdésben vallott liberális álláspontot, kifejezetten támogatta a bevándorlást, és a két sikeres kampánya alatt egy olyan választói koalíciót épített ki, ami a konzervatív törzsszavazókon kívül sok baloldali és liberális londonit is magába foglalt.

Mint ismeretes,  a választók 51,89 százaléka a kilépésre voksolt, ami a David Cameron miniszterelnök és George Osborne pénzügyminiszter tandeme által vezetett konzervatív kormány bukását és a már több mint három éve tartó Brexit-huzavona kezdetét eredményezte. A szoros eredmény azt mutatja, hogy Johnson intenzív szerepvállalása döntő lehetett. Bár szűkebb pátriárkájának, Londonnak a 33 kerületéből 28 a maradás mellett voksolt, azt érdemes megjegyezni, hogy a kilépést így is a szavazók 40,1 százaléka támogatta az ország legnagyobb városában.

Cameron lemondása a legtöbben biztosak voltak benne, hogy a kilépést sikerre vivő Boris Johnson kerül ki majd győztesen a pártelnök-választásból, és ő lesz az Egyesült Királyság következő miniszterelnöke. Ám mindenki legnagyobb megdöbbenésére a jelöltállítási határidő előtt néhány nappal Boris bejelentette, hogy nem indul ,és egy másik Brexit-párti politikust, Andrea Leadsomot támogatja (akinek az esélyeit a párton belüli alacsony befolyása mellett az is gyengítette, hogy egy nyilvános megszólalásában kifejtette, hogy azért lenne jobb kormányfő, mert neki, a köztudottan meddő Theresa Mayjel ellentétben van gyereke). Boris azután döntött úgy, hogy nem veszt részt az elnökválasztáson, hogy egy régi szövetsége, a keményvonalas Brexit egyik leghangosabb támogatója, Michael Gove bejelentette indulását – amit sokan példátlan politikai hátbaszúrásként értelmeztek.

Boris Johnson végül a külügyminiszteri posztot kapta meg, ami sokakat megdöbbentett, figyelembe véve, hogy a londoni polgármester híres volt a nem túlzottan diplomatikus megszólalásairól, rasszista felhangú vicceiről. Például mikor a referendumot megelőző kampányban Barack Obama kifejtette, hogy szerinte az Egyesült Királyságnak az EU-ban kéne maradnia, akkor ezt Boris úgy kommentálta, hogy az amerikai elnökből a kenyai származása miatti britellenesség szól. Ám May szempontjából politikailag okos húzásnak tűnt az egyik legfőbb pártbeli ellenfelének külügyminiszterré kinevezése, hiszen így az ideje nagy részét külföldön töltő Johnsonnak nem lett lehetősége a miniszterelnök Brexit megállapodását ellenzők táborát vezetni – illetve így a Brexithez és a külkereskedelemhez köthető feladatok külön tárcákhoz történő kiszervezése miatt meggyengült pozíciójú külügyminiszternek kellett felelősséget vállalnia az ország legfőbb partnerei előtt az Unióból való kilépésért.

Ám arra valószínűleg Theresa May sem számított, hogy az általa kialkudott Brexit-deal olyan fokú elégedetlenséget vált ki a pártja keményvonalasabb tagjai között, hogy azok Boris vezetése nélkül is képesek lesznek megtorpedózni azt. A 2017-es előrehozott választáson a parlamenti többséget elvesztő Maynek a megállapodás elfogadásához teljes egységre lett volna szüksége a párton belül, ami már eleve lehetetlen küldetésnek tűnt. A 317 fős tory frakcióban egyaránt vannak olyanok, akik egy második népszavazással szeretnék megakadályozni az ország kilépését az EU-ból, illetve olyan ultrakonzervatív politikusok is, aki azonnali kilépést és az EU-s szabályozások teljes eltörlését követelik.

Arról ne is beszéljünk, hogy a May-kormánynak parlamenti többséget biztosító unionista észak-ír párt képviselői szintén ellenezték a megállapodást, mivel szerintük az nem ad megfelelő választ az Észak-Írország és az Ír Köztársaság közötti határátlépés kérdésére. A parlament mellett May a kormánytagok támogatására sem számíthatott, hiszen sokan közülük sokkal keményvonalasabb Brexitet szerettek volna elérni. Többen közülük lemondtak, tiltakozásul a kormányfő Brexit-politikája miatt. Így tett Johnson is, aki 2018. július 9-én lemondott a külügyminiszteri posztról. A poszton az a Jeremy Hunt követte, aki  jelenlegi ellenfele a miniszterelnöki székért folytatott harcban.

Boris Johnson egy évvel később, június 12-én jelentette be indulási szándékát a tory vezetőválasztáson. A volt londoni polgármester szerint az Egyesült Királyság nem várhat tovább a kilépéssel, és október 31-én el kell hagynia az Európai Uniót, mert a további halasztás a választói akarat semmibevételével lenne egyenlő. Ígérete szerint a britek az általa is sokat kritizált jelenlegi megállapodásnál kedvezőbb körülmények között fogják elhagyni az EU-t, igaz, azt nem részletezte pontosan, hogyan képzeli el az új feltételrendszert.

Bár eredetileg kifejtette, hogy nem célja a megállapodás nélküli kilépés, de legújabb nyilatkozataiban kvázi megfenyegette az EU-s tárgyalópartnereket, hogy amennyiben nem biztosítanak jobb kondíciókat a britek számára, akkor akár megállapodás nélkül is képes lenne kivezetni az országot az EU-ból.

A többfordulós vezetőválasztás köreit Boris Johnson eddig magabiztosan nyerte, köszönhetően annak, hogy három évvel ezelőtthöz képest sokkal több energiát fektet a pártársai szimpátiájának a megszerzésébe, és az tőle megszokotthoz képest fegyelmezett kampányát sikerült nagyobb botrányok nélkül megúsznia. A legnagyobb médiavisszhangot kiváltó ügy talán az az eset volt, amikor Johnson szomszédja kihívta a rendőröket, miután durva veszekedést hallott a politikus és a barátnője között. Mint kiderült, nem történt semmi komoly, ám a sajtó így is nagy erőkkel tudósított a történtekről, aminek következtében rövid időre csökkent Boris népszerűsége, ám ez a visszaesés csak időszakosnak tűnt, a választást eldöntő konzervatív törzsszavazók továbbra is nagy arányban támogatják a volt londoni főpolgármestert.

Kérdéses azonban, hogy győzelme esetén a rendelkezésre álló rövid idő alatt Boris Johnson hogyan lenne képes végrehajtani a Brexitet, hiszen elődjéhez hasonlóan ő is egy végleletekig megosztott parlamenttel néz szembe, ahol még a nehezen elképzelhető teljes pártegység mellett is komoly kihívás lesz elfogadtatni a kilépési szerződését, mivel valószínűleg nem számíthat az ellenzék támogatására.

Amennyiben pedig nem sikerül dűlőre jutni a Brexit feltételei felett, akkor Boris Johnsonnak kell vállalnia a felelősséget a megállapodás nélküli kilépés okozta politikai krízis miatt, aminek a kezelése majdnem annyira lehetetlen feladatnak látszik, mint amilyennek az elmúlt három évben az Uniótól való elszakadás feltételeinek rendezése tűnt.

Csúcsforgalom a damaszkuszi úton

A felmérések szerint kicsi az esélye, hogy Huntból lesz az Egyesült Királyság következő miniszterelnöke: az utolsó körben csupán a szavazatok 24 százalékát szerezte meg, csupán két vokssal előzve meg a korábban említett Michael Gove-ot. Az 52 éves Jeremy Hunt már egyetemista kora óta aktív a Konzervatív Pártban, és 2005 óta tagja a parlamentnek. Politikai pályája előtt Hunt jelentős vagyonra tett szert egy továbbtanulási tanácsadással foglalkozó cégen keresztül – 2017-ben 14 millió fontért adta el a tulajdonrészét, ezzel pedig az akkori brit kormány legvagyonosabb tagjává vált. Miután a konzervatívok kormányra kerültek 2010-ben, Hunt megkapta a sportért, a kultúráért és a londoni olimpiáért felelős miniszteri tárcákat.

Jeremy Hunt kampányfotó/Facebook

A kifejezetten sikeresnek mondható 2012-es olimpia jelentősen feljavította  politikusi profilját, és nem sokkal később egészségügyi miniszterré léptették elő. Miniszteri tevékenysége, megalapozatlan állításai gyakran váltották ki az orvostársadalom felháborodását, illetve 2016-ban a pályakezdő orvosok országos sztrájkba kezdtek a kedvezőtlen fizetések és nem megfelelő munkakörülmények miatt. Ebben az időszakban ő volt a brit politika Horváth Ágnese, azaz a legelutasítottabb vezető beosztású politikus.

A 2016-os népszavazásban Hunt határozottan kiállt az EU-s tagság mellett, és többször hangoztatta, hogy a kilépési feltételeket egy második népszavazáson kell elfogadtatni a választópolgárokkal. 2017-re azonban gyökeresen megváltozott a véleménye a témával kapcsolatban, látván „az Európai Bizottság arroganciáját”, hitet tett a Brexit mellett. És bár korábban határozottan ellenezte a megállapodás nélküli kilépést, egy 2018 végén adott interjúban már kifejtette, hogy egy no-deal Brexit sem okozna igazán komoly problémát az országnak. Ez a pálfordulás nyilvánvalóan nem független attól, hogy az elmúlt években a Brexit-ellenes hangok teljes mértékben háttérbe szorultak a konzervatívok politikusai és tagsága körében, így szinte elvárt dolog a kilépés támogatása, ha az ember komolyabb karriert akar befutni a párton belül.

A vezetőválasztás kampányában Jeremy Hunt a megfontolt, tapasztalt üzletemberként igyekszik pozícionálni magát, aki képes lehet kialkudni egy olyan megállapodást az EU-tól, amely elnyerné a brit parlament többségének a támogatását.

Hunt gyakran kritizálja Boris Johnsont, mivel szerinte pártbeli kihívójának vágyvezérelt elképzelései a kilépésről, megalapozatlan kijelentései és vezetői stílusa nem teszi őt alkalmassá a Brexit sikerre viteléhez. Emellett élesen kritizálta a volt külügyminisztert, miután az nem volt hajlandó részt venni az egyik pártelnök-aspiránsoknak szervezett vitán, megkérdőjelezve, hogy Johnson képes-e kemény tárgyalásokat folytatni az EU-s vezetőkkel, ha még azok elől a párttársai elől is megfutamodik, akikkel a legtöbb kérdésben azonos álláspontot képvisel.

Johnson homályos ígéreteivel és fenyegetőzéseivel szemben Jeremy Hunt konkrét, tízlépéses tervvel állt elő a kilépés levezénylésére. A Policy exchange nevű konzervatív think thank-nek adott beszéde alapján így nézne ki a Brexit, amennyiben a Konzervatív párttagság Huntot választja meg a következő vezetőnek.

  1.  A miniszterelnöksége első napján Hunt megkezdené a kormányzati felkészülését a megállapodás nélküli kilépésre. Az elképzelése szerint minden minisztériumnak úgy kéne tevékenykednie, mintha a no-deal Brexit valósulna meg október 31-én.
  2.  Egy No-deal kormányzati munkacsoport felállítása, amelynek többek között a feladata lenne megvizsgálni, hogy a Brexitre való kormányzati felkészülés milyen területeken nem bizonyult elégségesnek. Emellett ennek a munkacsoportnak lenne a feladata kidolgozni a kilépés által negatívan érintett iparágnak nyújtott állami támogatások rendszerét.
  3.  Egy új Brexit tárgyalódelegáció felállítása, amelyben konzervatív párti politikusok mellett szakértők is helyet kapnának. Ennek a delegációnak lenne a feladata elkészíteni egy „alternatív megállapodást” augusztus végéig.
  4.  Július és augusztus folyamán Jeremy Hunt a Brexitért felelős miniszterével karöltve tárgyalásokat folytatna az EU-s vezetőkkel a kilépés új feltételeiről.
  5.  A Brexit utáni külkereskedelem zavartalan működésének garantálása.
  6.  A pénzügyminisztérium megbízása egy „no deal költségvetés” kidolgozására, ami többek között a vállalkozások adóterheinek csökkentésével járna.
  7.  A kilépést várhatóan jelentősen megsinylő mezőgazdasági szektor támogatásának a kidolgozása.
  8.  A Theresa May vezette kormány vámokkal kapcsolatos politikájának a folytatása, ami alapvetően a szabadkereskedelem támogatását jelenti.
  9.  Egy olyan vámrendszer bevezetése, amivel elkerülhetővé válna a határellenőrzés bevezetése Írország és Észak-Írország között.
  10.  Az új megállapodás kidolgozásának határidejének Jeremy Hunt szeptember 30-at jelöli meg. Amennyiben úgy látja, hogy az új megállapodás többséget élvez a parlamentben, akkor az október eleji szavazás után 3 hetet szán az EU-s vezetőkkel való tárgyalása. Amennyiben viszont úgy ítéli meg, hogy nincs esély a új Brexit-terv elfogadására, azonnal felfüggeszti az egyeztetéseket az EU-val és hozzákezd a megállapodás nélküli kilépés előkészítésére.

Bár ez a terv így leírva megfontoltabbnak tűnik, mint Boris Johnson ötlete arról, hogy az Egyesült Királyság az EU-nak fizetendő 39 milliárd font visszatartásával zsaroljon ki jobb feltételeket, de nem árt megjegyezni, hogy Jeremy Hunt elképzelései valószínűleg több területen is ellenállásba ütköznének az Unió részéről.

Az Európai Tanács határozottan kijelentette, hogy nem hajlandók újratárgyalni a Theresa May által tető alá hozott megállapodás feltételeit, ez pedig igencsak keresztbe tehet Hunt nagyivű elképzeléseinek. Emellett nem elhanyagolható az a tény, hogy a rendelkezésre álló rövid idő miatt szinte elképzelhetetlen, hogy egy minden téren kidolgozott új megállapodás szülessen, a parlamenti többség megszerzéséről már nem is beszélve.

Hunt ugyan már támogatja a kilépést, de a keményvonalas, hard-Brexitben érdekelt párttársai valószínűleg hasonló bizalmatlansággal fordulnának felé, mint Theresa Mayhez, aki korábban szintén a bennmaradás mellett kampányolt. A fentiekből látszik, hogy bárki is lesz az Egyesült Királyság következő miniszterelnöke, nem lesz egyszerű dolga, ha ki akarja vezetni az országát az EU-ból.

A kilépés kapcsán kialakuló politikai krízis súlyosságát mi sem példázza jobban, hogy a dolgok jelen állása szerint az eddig foggal-körömmel ellenzett megállapodás nélküli Brexit tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek, ami csak tovább növelheti azt a politikai válságot, aminél nagyobbat Nagy-Britannia nem tapasztalt az elmúlt több mint fél évszázadban.

 

Címlapkép: Twitter
Olvass tovább!