Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Normális homoszexuálisok, rossz buzik

Van az a bizonyos meleg barát, akiről nagyon sokat hallunk mostanában országunk vezetőitől. Ez a meleg barát nem provokál, tudja, hogy hol a helye, felháborítják az LMBTQ-szervezetek túlkapásai és nem érti, mi a baj homofób és transzfób propagandatörvénnyel. A genderőrülettől kirázza a hideg, és vallja: a férfi az, aki annak született, mint ahogy nő is az, aki annak született, nincs itt miről beszélni. Eszébe sem jutna kimenni az Andrássy útra vonulni, tüntetni, hangoskodni.

Röviden: ő egy normális meleg, vagy ahogy gyakrabban hivatkoznak rá: normális homoszexuális.

Az általam ismert nem kevés leszbikus, meleg, biszexuális, transz, queer (LMBTQ) ember, magamat is beleértve, minden jel szerint nem normális homoszexuális. Ha pedig elhagyjuk a valóságra vak, a világot „normális” és „nem normális” jelenségekre osztó megközelítést, akkor látjuk, hogy milyen sokfélék vagyunk, és hogy milyen bonyolult ez a sokszínűség.

Nem csak foglalkozásunkat vagy politikai értékválasztásainkat tekintve vagyunk sokfélék, hanem ezernyi más szempontból. Ismerek olyan meleget, aki istenhívő, rendszeresen jár templomba, a maga módján vallásos, és olyat is, aki nem gondol kifejezetten semmit erről a kérdésről, vagy ateista. Van közöttük budapesti, vidéki nagyvárosi, vidéki kisvárosi és falusi is, na meg olyan is, aki magyarként külföldre költözött ideiglenesen vagy a véglegesség céljával, változatos okokból: mert jobb munkát kapott, mert összejött valakivel, aki külföldön él, mert kalandra vágyott, mert menekülni akart a problémák elől, tanulni akart, önkénteskedni, vagy egyszerűen csak egy kicsit máshol lenni. Olyanok is vannak, akik nem magyarként élnek Magyarországon, többnyire a fenti okok miatt, vagy mert a szülőhazájukban halál várja rájuk, ha kiderülne, hogy melegek. 

Aztán van közöttük, aki gazdag családból érkezett, van, aki átlagosból és vannak nagyon szegények is. Meg olyanok, akiket bántottak otthon, és olyanok is, akiket szerettek és támogattak. Van, akiknek sosem volt családja, van, akinek volt, de  elveszítette őket vagy azért, mert meghaltak, vagy mert már nem tartanak minőségi kapcsolatot. Van, akivel azért nem áll szóba a családja, mert kiderült: a saját neméhez vonzódik. Épp ezért vannak közöttük, akik máshol, más emberekben találták meg az új családjukat: melegek, heterók, ciszneműek és transzneműek alkotják az új családot, aki vigyáz rájuk, törődik velük és értékeli őket annak, akik: szeretetre érdemes embernek.

Vannak, akik nem értik, mi helye van a transzneműeknek közöttünk, hogy miért része a T betű annak a híres betűszónak. Páran egyenesen azt mondják: a transzok nem léteznek. Megint mások, köztük én is, a transz nőkben és férfiakban sorstársat, szövetségest, testvért látunk. Mindannyian az önelfogadás és önfelvállalás rögös és nehéz útját járjuk, amin a fájdalom, az öröm, a bizonytalanság és a megnyugvás ugyanarról a tőről fakad.

A család, a korai szocializáció közege, az alapélményeink, a szűkebb környezetünk elvárásai, a barátaink és a hozzánk közel álló emberek viszonyulásai nagyon sokat számítanak abban, hogyan tudunk megküzdeni azzal az ellentmondással, ami a legalapvetőbb emberi természetünk és az uralkodó politikai kurzus között feszül. Ennek eredménye is lehet, hogy van közöttünk, aki a meleg- és transzellenes politika aktív alakítójaként, üzeneteinek közvetítőjeként a társadalmat végső soron nem heteró emberként a nem heteró emberek ellen hangolja. 

Talán őket tartják a normális homoszexuálisnak? Akik szűk körben a closet-ből előbújnak talán, de a hálószoba négy fala közül nem lépnek ki? Akik képesek bármilyen lobbiról, gyerekek veszélyeztetéséről és hasonló uszító hazugságokról beszélni úgy, hogy közben egy velük azonos nemű emberhez mennek haza nap mint nap? 

Róluk szintén sokan gondolunk sokfélét. A tetteiket magyarázhatja, hogy a bántalmazó közegben, amely büntette őket azért, akik, úgy tudtak túlélni, ha belsővé teszik és átélik a homofóbiát. Ha pedig meg is fizetik őket az elnyomásért, mondjuk közpénzből, ez akár kényelmesnek is tűnhet. De a homofóbia öl. Minket, őket, és mindenkit, aki érintett abban a rendszerszintű bántalmazásban, amit a kormány családvédelemnek hazudik.

Az örökbefogadás ellehetetlenítése az állami gondozott gyerekeket érinti a legrosszabbul, mert sokan közülük bent maradnak egy alulfinanszírozott, elhanyagolt rendszerben ahelyett, hogy szerető, rájuk figyelő közegbe kerülnének. A homofób és transzfób propagandatörvény szintén a védelemre és megértésre szoruló, kiszolgáltatott nem heteró és transz gyerekeket bántja, amikor elvágja tőlük a sokszor életmentő információt és segítséget. Azzal, hogy a kormány normává emeli az előítéletet, miszerint az LMBTQ-közösség veszélyes lenne, megerősíti a kirekesztő, gyűlölködő hozzáállást, ami a bántalmazás és a gyűlölet-bűncselekmények emelkedéséhez vezethet

A zaklatás, a kirekesztés, a szeretetmegvonás és a családjuk elvesztése elől pedig sokan menekülnek a halálba. Inkább választják az elmúlást, mint azt az életet, amelyneknek minden mozzanatát lassan politikai tetté színezi a kormányzati gyűlöletkampány. 

„A heterók sem tartanak felvonulást” – mondják sokan, és hát valóban nem kell külön nap rá, mert az egész élet egy Hetero Pride, ahol mindennaposak a (férfitestben született) férfiak és (női testben született) nők közötti intimitás kisebb-nagyobb, természetes, jóleső kifejezései. És nincs is azzal semmi baj, hogy ezeket kifejezik, hogy megjelenítik a szeretetet, az odafigyelést és az összetartozást, mert ezek mind fantasztikus dolgok. Fontosnak érezzük, hogy kifejezzük a külvilágnak, ha valakit szeretünk. Mi, melegek is.

A baj az, hogy a szeretet kinyilvánítása minket veszélybe sodor.

Nem csoda, hogy sokan közülünk az életük jelentős részét titkolják a nagyvilág előtt. Félnek attól, kiderül a valóság, ami állásvesztéshez, munkahelyi, iskolai és magánéleti zaklatáshoz, akár erőszakhoz is vezethet. Nekik különösen nagy szükségük van mindenki támogatására, aki szerint ők nem betegek, nem abnormálisak vagy veszélyesek.

Nem kell melegnek lenni ahhoz, hogy ki tudj állni az egyenlőség mellett – sőt, sokszor nagy segítség, ha nem mindig nekünk kell megvédeni magunkat. Pláne mert nincs mindenki abban a helyzetben, hogy ki tudjon állni magáért.

Senki nem önként éli az életet normális homoszexuálisként, de sokan vannak, akiknek a szerep elhagyása nem opció. Akik a szexuális orientációjuktól vagy nemi identitásuktól függetlenül is a társadalom peremén táncolnak, mert a független, önazonos élet alapszükségleteihez, mint a versenyképes kereset vagy a megfizethető lakhatás, nem férnek hozzá, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak azt a lázadást, amit a közösségünk privilegizáltabb tagjai igen. Van, aki csak akkor képes a felszín felett maradni, ha normális homoszexuális marad,  mert amint kilép a szerepéből, könnyen az állásával, a megélhetésével, a lakhatásával, a biztonságával vagy a testi épségével fizethet. Így van, aki el sem jut odáig, hogy normális homoszexuális legyen: a környezete előtt még így sem jelenhet meg, hanem be kell simulnia a heteronormatív világba, és el kell játszania, hogy ő nem buzi

Ahol a hatalom elvárása az, hogy így legyünk normális homoszexuálisok (de ha lehet, azok se), ott csak úgy lehet önazonosnak maradni, ha rossz buzik leszünk.

Ahol normálisnak lenni azt jelenti, hogy nem tartom magamat „feltétlenül egyenrangúnak”, mert az felborítja az „egyensúlyi állapotot”, ott én nem akarok normális lenni.

Ahol a normalitás a rejtőzködés, a másodrangúság elfogadása és az élet színeinek kilúgozása, ott nagyon rossz élni. Nem csak nekünk, hanem nagyon sok más embernek is, a legkülönfélébb okokból. 

Különleges felelősségünk van így nekünk, akik megengedhetjük magunknak, hogy rossz buzik leszünk, azokért, akik ezt nem tudják megtenni, vagy nem tehetik meg. Meg kell mutatnunk, hogy az erőnk egymásban van. Józanul, önazonosan, egymásra vigyázva kell mennünk tovább. A saját emberségünk őszinte, bátor vállalásával szemben az elnyomó hatalom mindig eszköztelen lesz. Ha félelemkeltéssel és hazugságokkal akarnak visszazavarni minket a hallgatásba, akkor kell a leghangosabbnak lennünk – magunkért, egymásért és az országért, amiben mi is ugyanannyira otthon vagyunk, mint bárki más.