Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Aki az önkormányzatokat csuklóztatja, az a jövőnket rombolja le

Akár ellenzéki, akár fideszes, akár dühítően bürokratikus, akár hatékony, a 15 éve, két oldalról cincált önkormányzati rendszerrel nem érdemes tovább szórakozni. Inkább vissza kellene építeni azt.

Budapest, 2018. október 10. A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (b) és Tarlós István fõpolgármester találkozója a Fõpolgármesteri Hivatalban 2018. október 10-én. MTI Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsõdi Balázs

Az elmúlt napokban nem csupán attól volt hangos a sajtó, hogy leállhat a BKV, ha Karácsony Gergely főpolgármester és az Orbán-Palkovics duó nem tud megegyezni arról, mikor és milyen körülmények között kaphatja meg Budapest a 12 milliárdot – az ügy azóta megoldódni látszik.

De éppen ezzel tökéletesen egy időben az is kiderült, hogy a még mindig, mindenhol önkormányzati kézben lévő távhőszolgáltatók sem kapnak semmiféle kompenzációt a kirobbanó gázárak után, éppen ezért kihűlhetnek a radiátorok is.

Választási kampány előtt persze egyáltalán nem ritka, ha pártok, politikai szereplők a vírusvariánsok elemzése mellett leálló buszokról, kihűlő radiátorokról, lesből támadó, bináris bölényekről beszélnek a médiában, azonban a tények egyértelműek: immár a központosításnak arra a fokára jutott a központi állam, az egy éve tartó covid-válság alatt, hogy a választott önkormányzatok utolsó tartalékait is kipiszkálná belőlük.

Lehetne minderre legyinteni persze. Hiszen az önkormányzat mint intézmény – és főként a megyei jogú városok – jelenleg az ellenzék kezében vannak. Orbán Viktor és Lázár János tehát őket revolverezi, mint a baloldal fészkeit, Karácsony Gergely vagy Márki-Zay Péter pedig ezeket védelmezve kárhoztatja a kormányt.

Ha azonban a magyar önkormányzatiság, vagyis kis túlzással annak üszkös maradványainak történetét közelebbről megnézzük, nyilvánvalóvá válhat,

azzal, hogy azokat gyengítették, a központi hatalmat pedig erősítették különböző szereplők, rendszereken átnyúlóan, a magyaroktól hasították le a demokratikus jogaik egy jó részét.

Nem 2010-ben kezdődött ez. A 2006-os nagy tüntetések és rendőri erőszak talán kitakarják az emlékezetünkből, de az önkormányzati kampány úgy kezdődött, hogy Orbán Viktor akkori Fidesz-elnök, illetve az önkormányzati főguru és debreceni polgármester Kósa Lajos előrukkoltak egy kifejezetten ütős tervvel, mely az önkormányzatokat erősítette volna.

Szeptember 3-án ugyanis bedobták, a költségvetés elfogadásánál szerintük az lenne az igazságos, ha az önkormányzatok erre kijelölt képviselőiből a parlament fölött vétójogot gyakorló, egyfajta „felsőház” jönne létre, amelynek „vétójoga lenne a központi költségvetés és a nemzeti fejlesztési terv elfogadásakor.” 

Mindez mai szemmel ugyanúgy egy önkormányzatok körében végül széleskörű győzelmet arató, ellenzéki politikai tömb látványos ötletének hat, mint a „stadionok helyett fák”, avagy a „Tiborcz-adó” a 2019-es ciklusból: semmi nem lett belőle, éppen azok miatt a korlátok miatt, amelyek az önkormányzatokat, kistelepüléstől fővárosi kerületig ma is érintik.

De a kormányzati hozzáállás sem változott túl sokat. Már 2006 nyarán, az őszödi beszéd kiszivárgása előtt közzétette Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök azt a tervét, hogy – nyilván már az őszi, eléggé várható buktára készülve – elkezdenének egy „közigazgatási reformot”, amely az akkori parlament kétharmados felhatalmazása esetén a városházákat és falusi köztestületeket is „regionális önkormányzatokkal” egészítené ki, majd váltaná ki folyamatosan. Addig is elkezdték a megszorítások, azaz „reformok” jegyében megvágni a az adóbevételeket.

Sokan emlékezhetünk még arra, ha máshonnan nem, hát a nagy Fidesz-győzelmeket hozó 2006-os önkormányzati választásokról biztosan, mennyi mindent intéztek régebben a polgármesterek, köztestületek, városi közgyűlések a mindennapi ügyeink közül: nem csupán a közművek, a bölcsődék és óvodák, de az általános iskolák és középiskolák fenntartása is a hatáskörükbe tartozott, és minden egyes, Gyurcsány és Bajnai Gordon kormánya ellen tüntető, 2010 előtti ellenzéki szimpatizáns emlékezhet arra, hogy a „konvergenciaprogramnak” elnevezett, az államháztartási hiányt csökkenteni igyekvő megszorító csomagok is elsősorban az akkori, jobboldali ellenzék ellenőrzése alá került helyhatóságokat érintették. Ezek akkoriban még sokkal központibb szerepet játszottak, mint ma, feladataik ellátására azonban nem több, hanem éppen kevesebb jutott, amit viszont jelentős hitelekkel, tehát saját maguk eladósításával voltak kénytelenek megoldani.

Ebben a helyzetben még az ellenzék vezetőjeként Orbán Viktor képviselte a konzervatív megszorításokkal szembeni ellenállást. Ötlete, hogy ne lehessen költségvetést elfogadni az önkormányzatok nélkül, nyilván elsősorban a Fidesz szavazóbázis fellelkesítését, és a közelgő, őszi önkormányzati választásokon a szimbolikus tétek emelését szolgálta, de mégis, az alapvető elvárás, hogy ha választunk magunknak egy polgármestert, annak legyenek eszközei, amennyiben a kormány súlyos visszavágásokat tervez, ma is igen fontos lenne, még ha nem is ilyen grandiózus formában.

A képlet úgy tűnik, egyszerű: míg az 1989-es, liberális ideáktól fűtött rendszerváltás idején a minél több és minél inkább autonóm helyi közigazgatás, illetve a közvetlenség jegyében a 2 milliós Budapest is 23 önálló, kerületi önkormányzatot kapott, és lélekszámtól függetlenül minden település a fővároshoz hasonlóan önigazgatásba került (ez részben megfelelt például az ugyancsak erősen decentralizált 1945-ös és 1956-os „nemzeti bizottságok” hagyományának is), addig éppen az akkor a magyarországi, neoliberális – tehát az EU és a nemzetközi pénzügyi szervezetek által már régebben követelt – átalakítások éppen és ismét az önkormányzati számlákat terhelték túl, amire akkor a 2008-09-es világválság tehát mintegy kegyelemdöfésként csapott le.

A többi már történelem: 2010-ben eljött a NER, először elengedte az óriási, önkormányzati adósságállomány nagyobb részét, miközben először a közoktatást tüntette el a hatásköreik közül (ez a már ma is daliás történelemre visszatekintő Klebelsberg Központhoz került), majd számos napi funkció az új közigazgatás megalakuló járásaihoz és a megyei kormányhivatalokhoz vándorolt.

Mire tehát 2019-re, legalábbis egy sor fontos nagyvárosban és egy csomó kisebb településen Orbán ellenzéke is ki tudott törni, ez már egy erősen szétvert struktúra volt.

Az önkormányzati rendszer nem érdemelte meg, hogy tönkretegyék. Maga Orbán Viktor és Kósa Lajos is utalt arra 2006-tól, hogy a helyhatóságok hatásköre, mozgástere akár szabadon tágítható is lenne, megfelelő tervezéssel és koordinációval a számunkra legfontosabb állami feladatok jó részét közvetlenül, kisebb, de már értelmezhető méretű közösségeink vezetői és képviselői is intézhetnék a háziorvosi, kórházi rendszertől az oktatáson át a lakhatásig. Lenne erre anyagi fedezet is. 

Hozzá lehetne látni akár 2022-ben is, ha az ellenzéknek és a kormánynak nem azon járna éppen az esze, hogyan lehetne jól meg-alkotmányos-puccsolni a másik gonosz terveit.

Persze világos az is, a covid alatt bevezetett „szolidaritási adónak” nevezett sarccal, az iparűzési adó elengedésével és az ingyenes parkolás fenntartásával, vagy éppen a helyi népszavazások széttrollkodásával a NER úgy hajtott végre megszorításokat – ismét főleg a mindenféle színezetű önkormányzatokra terhelve -, hogy azzal minden eddigi határt átlépett. És világos az is, amit az előválasztáson történt visszalépése után Karácsony Gergely mondott, hogy egy kormányváltás annyiban nyilvánvalóan előrelépés lenne, hogy ez a fajta nyomás a a városvezetőkön, falusi polgármestereken megszűnne.

Ahhoz azonban, hogy emellett új lapot is lehessen nyitni, az önkormányzati autonómia legfontosabb elemeit kell elsősorban helyreállítani, és tartósan megőrizni – például egy ellenzéki program sarkalatos pontjaként is.