Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Paks 2 ügye nem számháború és nem bújócska, hanem igazi társadalmi kérdés

Médiaviharként söpört végig a hír az atomenergia hazai diskurzusán 2014 januárjában, hogy a paksi atomerőmű két új blokkját a Roszatom fogja kivitelezni. Később az is kiderült, hogy az Orosz Föderáció 3000 milliárd forint értékű államközi hitelt bocsát rendelkezésre, mely a beruházás 80 százalékát hivatott fedezni.

A paksi atomerőmű kapacitásfenntartásának ötlete már 2006-ban felmerült, amikor is az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc népszavazást ígért a kérdésről. A magyar atom vitája azonban 2014-ben lényegében alakult át, ugyanis a vita tárgya már nem egy energiatermelési mód volt vagy a paksi atomerőmű lehetséges jövőbeni kapacitásfenntartása, hanem az Oroszország közreműködésével épülő Paks 2 projekt.

A paksi atomerőmű bővítéséről több mint tíz éve folynak viták a Parlamentben, kerülnek megrendezésre szakértői fórumok, nyilvános kerekasztal-beszélgetések, online előadások és vitaestek. Bizonyos, az eseményeken résztvevő szakértőket rendszeresen kérdőjeleznek meg szakértői minőségükben. A nem fizikusi vagy energetikai mérnöki végzettséggel rendelkezőket könnyen támadás érheti, hogy tudásuk nem releváns vagy értékes eléggé ahhoz, hogy legitim módon felszólalhassanak, valamint részesei lehessenek a vitáknak. Akik azonban ezeket a kritikákat – sőt, vádakat – megfogalmazzák, elfeledkeznek arról, hogy a viták tárgya nem csak az atomenergia.

Ezek az események döntően nem a maghasadás és a láncreakció folyamatait hivatottak a nyilvánosság előtt bemutatni, hanem a pro és kontra érvek a nukleáris technológia alkalmazására, illetve a konkrétumokkal bíró beruházásra vonatkoznak.

És ez egy olyan beruházás, amely nemcsak Magyarország energiagazdálkodását határozza meg legalább egy fél évszázadra, hanem mindannyiunk életére is hatással van.

Dürrenmatt szavaival élve:

„A fizika tartalmi kérdése a fizikusok ügye. A fizika hatása: mindnyájunk ügye.”

De miről is beszélünk, amikor Paks 2-ről beszélünk? Egy tudományos-technológiai kérdésről? Egy üzleti döntésről? Egy társadalmi ügyről? Ezek közül lehetetlen egyet választani, hiszen Paks 2 ügye komplex és sokdimenziós. Sőt, a felsorolás itt meg sem áll, hiszen a bővítés számos egyéb vonzatáról szót lehetne még ejteni, melyek közül talán a legfontosabb a környezet védelme, illetve a fenntarthatóság.

Az viszont, hogy a Paks 2 ügyében megszólalók a bővítés mely aspektusára fektetik a hangsúlyt, nem kisebb téttel bír, mint azzal, hogy szerintük kik vegyenek vagy vehetnek részt a különböző döntéshozatali folyamatokban.

A mérnökök körében népszerű elképzelés, hogy Paks 2 szakmai kérdés, ahol nincs helye politikai, gazdasági vagy egyéb érdekeknek. Ezek szerint a döntésben résztvevők köre a tudományos szférának és a szakértőknek kizárólag egy szegmensére szűkül. Ha az oroszokkal való közreműködést üzleti döntésnek tekintjük, ahol a legjobb ár-érték arányú terméket kell megvásárolnunk, akkor az állami nagyberuházások ügye már a politikusok vállán is nyugszik. Dr. Munkácsy Béla, az ELTE Természettudományi Karának oktatója és az Energiaklub szakértője viszont így fogalmazott:

„Az energetikai kérdéseket nem szabad tágabb összefüggéseikből kiragadva, kizárólag mérnöki problémaként vizsgálni.”

A tágabb összefüggések feltárása pedig egyértelműen bizonyítja, hogy az atomenergia igazi társadalmi kérdés. Gondoljunk csak a csernobili atomkatasztrófára, mely 1986. április 26-án történt, napra pontosan 35 évvel ezelőtt. A csernobili katasztrófa politikai rendszerre gyakorolt következménye, a környezeten végzett hatalmas pusztítása, ahogyan generációk életét tette tönkre, egyszerűen elvitathatatlan.

A csernobili atomerőmű Forrás: Wikipedia / Mond

Az utóbbi tíz évben azonban a hatalom részéről rendszeres depolitizációs és hiperpolitizációs kísérleteket látni. A depolitizáció azt jelenti, hogy leszűkítik a döntésben résztvevők körét, és hozzáférhetetlenné tesznek alapvető fontosságú információkat. Így történt a bővítéssel kapcsolatos adatok és szerződések titkosítása során is, amelyeket csak hosszú évek után sikerült kiperelni. A hozzáférhetetlen adatok hatására pedig elképzelhetetlen a megalapozott véleményalkotás és döntéshozatal akár a szakértők, akár a politikusok vagy a társadalom részéről is. A hiperpolitizációt a „Paks 2-nek nincs alternatívája” jelmondat testesíti meg, amikor is mindent felülíró értékekre és érdekekre hivatkoznak, melyek következtében semmilyen ellenvetésnek, vitának nincs helye. Süli János nyilatkozta, hogy

„az atomerőmű építése össznemzeti ügy, pártérdekek és viták felett kell, hogy álljon”.

Mártha Imre, az MVM egykori vezetője viszont említette, hogy a paksi atomerőmű és bővítésének társadalmi támogatottsága igenis fontos a döntés meghozatalában. Ennek viszont egy tájékozottságon alapuló támogatottságot kellene jelentenie, még akkor is, ha a nukleáris energetikában, energiagazdálkodásban és energiapolitikában laikus nem képes a szakértők szintjén értelmezni a paksi bővítés ügyét.

Ha az állampolgárok nagyobb százaléka tudomást szerezne arról, hogy az atomenergia üzemanyagciklusa sokkal több tragédiával szegélyezett, mint ami a nyilvánossághoz eljutott, akkor valószínűleg más benyomása lenne az atomerőművek biztonságáról. Ha sikerülne tudatosítani magunkban annak a jelentőségét, hogy a radioaktív hulladékok végleges, több százezer évre történő elhelyezésére még mindig nem sikerült a tudománynak megoldást találnia, talán a nukleáris energia fenntarthatóságáról is másképp vélekednénk.

A kormány azonban – ahogy az atomenergia hívei általában – rendületlenül hisznek a tudományos innovációban a hulladéklerakás terén, miközben az empirikus bizonyítékok sokasága ellenére sem hisznek abban, hogy a megújuló technológiák elképesztő fejlődésükkel képesek garantálni a nacionalista-populista retorikában oly sokszor hangoztatott ellátásbiztonságot. Sőt, arról is érdemes lenne szót ejteni, hogy a kormány hogyan és mivel befolyásolja a magyar választópolgárok véleményalkotását.

Az atomenergia hazai diskurzusát az utóbbi bő egy évtizedben az „olcsó atomáram dumája” dominálta. A kormány az olcsó áram, olcsó energia mantráját ismételgeti, miközben azt sulykolja, hogy Paks 2 a rezsicsökkentés garanciája.

De attól még, hogy sokat ismételgetünk valamit, még nem lesz igaz – habár mindenképpen meggyőző lehet, ahogy azt a tudományos kutatások bizonyítják. A bővítés ellenzői még ha meg is próbálják másként tematizálni a diskurzust, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy ne kontrázzanak rá a kormány gazdasági előnyöket kidomborító érvelésére.

Dr. Sarlós Gábor, az atomenergia diskurzusának kutatója disszertációjában arról értekezik, hogy az egyes országokban más-más narratívák dominálnak a közbeszédben. Finnországban a technológiai kompetencia került a fókuszba, Svájcban a felelősség kérdése, Franciaországban pedig a kockázatmenedzsment – a franciáknál ugyanis jelenleg 56 atomerőmű üzemel, melyekkel náluk a legmagasabb a nukleáris részarány az energiamixben. Nálunk pedig Paks 2 tárgyalása a gazdasági előnyök és hátrányok mentén történik. Mégis miért szól a paksi bővítés vitája főleg a pénzről?

Először is magyarázható azzal, hogy a paksi bővítés gazdasági kérdésként történő keretezése illeszkedik a kormány politikai stratégiájába a rezsicsökkentéssel és a munkahelyteremtéssel kapcsolatban. Amikor a magyar-orosz megállapodásról kérdezték, Orbán Viktor 2014-ben azt nyilatkozta, hogy „az erőműbővítés is gazdasági kérdés”, Lázár János pedig „fajsúlyos gazdasági, és nem politikai kérdésnek minősítette Paksot”, melyet aztán maga Vlagyimir Putyin is megtámogatott. A népszavazást azzal az indokkal utasították el, hogy az nem vonatkozhat államközi szerződésre.

Sarlós szerint az egyes országok nukleáris energiáról folytatott vitái a lakosság értékpreferenciáit tükrözik. Tehát a vita arról folyik, ami az embereket a leginkább érdekli. Viszont érdemes elgondolkodni azon, hogy mire vezethető vissza hazánkban az energia megfizethetősége mint központi téma. Dr. Felsmann Balázs, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont szakértője megfogalmazta a lényeget, amikor „a maslowi piramis alján lévő motivátorról” mondta, hogy „az árszignál egy rendkívül fontos szignál”. Amíg Magyarországon az alapvető szükségletek kielégítése oly sok ember számára napi nehézséget okoz, addig nem csoda, hogy az olcsó áram, nem pedig a kockázatmenedzsment vagy a technológiai kiválóság dominálja az atomenergia hazai diskurzusát.

Címlapkép: A Greenpeace Paks II. elleni tiltakozó akciója 2018. március 25-én (Fotó: Mérce)